Már a fogantatás pillanatában szóljon a dal - üzente a szeretetteljes szegregáció nagy tekintélyű hazai apostola, Balog Zoltán református lelkipásztor. Szerinte már a pásztorórákon, a Kárpát-medence teleszülésén szorgoskodó magyar pároknak is énekelniük kellene e nemzetfenntartó tevékenység közben, hogy egészséges lelkű leánykák, fiúcskák láthassák meg a napvilágot. Kodály Zoltán örökségének ez elhivatott őrzője már példát mutatott korábban, amikor egy sajtótájékoztatón dalra fakadt, így népszerűsítve a napi énekórák bevezetésének ötletét. Igaz, később korrigált és már csak a mindennapi éneklést mint lehetőséget vázolta fel a nemzet előtt.
Kétségtelen, nem egyszerű feladat a jelentős fizikai erőkifejtést igénylő akció közben dalra fakadni, de a haza érdeke az első. Ám sajnálatos módon a kiváló férfiú nem adott útmutatást, milyen nótákra foganjanak a következő nemzedékek. Lehet pop-rock, műdal, esetleg opera ária, netalántán zsoltár, vagy csak autentikus népdal jöhet szóba és akkor talán kis rokolyában, rámás csizmácskában, kis gatyában, pitykés lajbiban jöhetnének világra a magyar kisdedek. Persze mindig akadnak renitensek. Rágondolni is rossz, ha esetleg valami balliberális - horribile dictu - munkásmozgalmi indulók hangjára cselekedné meg, amit megkövetelt a haza. Csupa kis lázadó, Soros-ügynök lázítana a bölcsődékben, szítana erőszakos akciókat az óvodában például a spenótfőzelék mint az állami túlhatalom szimbóluma ellen.
Kívánatos lenne hát egy állami daloskönyv kiadása, amelyben fogantató énekek lennének, amelyből a fiatalok kedvükre tallózhatnának. Mert milyen szép is lenne, ha erotikusan fülledt nyári éjszakákon, ha kissé szaggatottan is, levegő után kapkodva, de mégis, lelkes és harsány énekszó hirdetné a hazának, a nagyvilágnak: él a magyar, áll Buda még!
