Akadnak, aki egyenesen gazdasági bűncselekménynek, mások politikai kényszerlépésnek, ám úgy általában mindenki a hazai rendszerváltozás utáni privatizáció egyik kulcselemének tartják a fizikai valóságában 25 éve, 1992 nyarán megkezdődött földkárpótlást. Ennek során a korábban szövetkezeti és állami gazdasági tulajdonként művelt földterületek 85-90 százaléka magánkézbe került. Ám végül aligha azokéba, akiket a jogalkotó eredetileg megsegíteni akart.
Az elmúlt néhány évtizedben számos kutatás próbálkozott meg azzal, hogy valamiféle mérleget vonjon a XX. század történéseinek társadalmi hatásairól. Történt itt ugyanis sok minden az egyszerű emberekkel – jó és rossz egyaránt. Volt két világháború, rendszerek jöttek-mentek, forradalmak törtek ki és hamvadtak el, nagy ívű, mindenkit érintő gazdasági folyamatok zajlottak. Ezekben néhányan nagyon jól jártak, de hatalmas tömegek (bérrabszolgává tett munkások, parasztok, vállalkozók, zsidók, aztán a svábok és még sokan mások – hosszú, szomorú lista ez) elképesztő sérelmeket szenvedtek. Minden egyes fordulat után morálisan joggal merült fel az igény, hogy méltatlanul kapott „csoportos büntetésüket” valaki, valamiképp enyhítse. Erre országos méretekben csak a szocialista berendezkedés utáni rendszerváltás során tett kísérletet a politika. Az eredmény felemás lett.
1990 tavaszán demokratikus választásokon győzött az Antall József vezette kereszténydemokrata-konzervatív kormány. A társadalomban elemi erővel jelent meg – nem kis részben az akkor már-még szabad sajtó által megírt Kádár-kori rendszerbűnök miatt – a természetesnek ható igény a magántulajdonon korábban esett sérelmek orvoslására. Ebben szinte mindenki egyetértett. Egyebekben viszont nagyon nem.
A kisgazdák – mint a koalíció „legharciasabb” csoportja – a mindent vissza-elvét vallották. Követelték, hogy állítsák vissza az 1947 augusztusában érvényes tulajdonviszonyokat és ahol ez fizikailag nem lehetséges, ott készpénzes kártérítést kapjanak a jogosultak. Ezt azonban lehetetlen lett volna végrehajtani, hiszen az ország a teljes fizetésképtelenség szélére sodródott 1990 végére. A polgári ellenzék (a szabaddemokraták és az akkor még liberális eszméket valló Fidesz) éppen a gazdasági helyzet miatt a kárpótlás későbbi elindítását, vagy egy egészen minimális általános juttatást javasoltak.
Az Antall-kormány azonban nem engedhette meg magának a kárpótlási folyamat halogatását, ezért végül „készpénzmentes” konstrukciót dolgozott ki. Ez lett a kárpótlási jegyes privatizáció. Az első ilyen értékpapírt 1992 elején bocsátotta ki az erre létrehozott hivatal (az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal – OKKH), a legnagyobb tömegű kárpótlási jegy felhasználására alkalmas privatizációs célterület, a termőföld első árverését 25 éve, 1992 nyarán tartották meg Baranya megyében.
A megszületett jogszabályok alapján Magyarországon megindult az államilag segített birtokgyártás. A termelőszövetkezeteknek az előzetes igények alapján a kárpótlásra földalapokat kellett kijelölniük, s ugyanezt kellett tenniük az állami gazdaságoknak is. Az állami gazdaságok által kijelölt földalapok AK-értékének országos átlagban el kellett érnie a termelőszövetkezetek által felajánlott földek 20 százalékát. A földeket árverések útján adták el saját jogon kapott kárpótlási jegyekért az igénylőknek. Egy aranykorona (AK) legalacsonyabb értéke 500 forint lehetett. A termelőszövetkezeti földekre a tagok, a volt helyi földtulajdonosok és a település lakosai licitálhattak, az állami földekből minden kárpótolt vásárolhatott. Az árverések kezdetén a földek nagy része a licitálók megegyezése alapján általában 500 forintt/AK körüli értéken kelt el, mégpedig rohamtempóban: 1994 végéig 36,8 millió AK értékű földet árvereztek el 35 milliárd forint kárpótlási jegy címletértéken, 21 237 árverésen, és több mint 600 ezren jutottak kisebb-nagyobb birtokhoz. A kárpótlási árverések nagyon elhúzódva 1997 végéig tartottak.
A szép szándékot a "Nagy Nemzeti Kártalanításról" azonban kezdettől fogva, napjainkig érvényesen áthatja a korrupció, a spekuláció, a szerzésvágy és a szakmaiatlanság különös elegye. A kárpótlási értékpapír szabadon átruházható volt. Sokan azonnal el is adták kárpótlási jegyeiket ügyes befektetőknek. Az új földtulajdonosok többsége ráadásul nem akart maga is földet művelni, ezért inkább vagy bérbe adta a területét, vagy fillérekért eladta a falut ekkor már szinte csapatostul járó „táskás embereknek”. Ezek az üzletek voltak a mai nagybirtokrendszer csírái. A koncentrált, hatékony, tőkealapú nagyüzemi termelés önmagában még nem ördögtől való, de mindazokat a kanyarokat, amiket a magyar földbirtok-politika az elmúlt negyedszázadban bejárt, egy egyszerű – nyilván időben ütemezett – szerény készpénzes kárpótlással simán levághatta volna a politika. Gondoljuk meg (konkrét példa): adott egy 12 hektáros terület, fillérekért kikárpótolják ’93-ban, eladják egy év múlva. Az új tulajt derékba kapja az 1995 évi gabonaválság, de még kínlódik egy darabig, aztán árulni kezdi. Időközben többször fordul a politika, s az állam egyszer csak úgy dönt, hogy az agrárpolitika hatékonyabb megvalósítása érdekében jó sok pénzért növelni kezdi saját földalapját. Az emlegetett 12 hektárt is megveszik, majd kedvező bérlettel egy nagyobb gazdaságnak kiadják. Újabb fordulat: az a döntés születik, hogy a föld a földműveseknél van jó helyen, a földalap el is adja fillérekért egy volt gázszerelő agrárcégének, aki ezzel újabb támogatási és egyéb forrású milliókhoz jut. A föld eredeti használója, a helyi téesz időközben szétesett, az új vállalkozót szociális szempontok nem vezérlik, minimális létszámot alkalmaz, talán azt se tudja már, merre és hány hektár földje van.
Nagyjából itt tartunk most, 2017 őszén. Hogy a kárpótlást követő összevisszaság maga is milyen károkat okozott, arról még óvatos becslés sem létezik. Önmagában például nem lehet ráfogni, hogy az egykor tízmilliós sertéslétszám csak emiatt esett napjainkra háromra, de hogy szerepe volt benne, az biztos. Hiszen nem egy helyen a takarmányterületet kárpótolták el a hizlalda mellől, aminek ma már csak a romjai állnak, ha egyáltalán. Szinte egy csapásra megszűnt a szervezett háztáji gazdálkodás, és két évtized alatt félmillió munkavállaló tűnt el az ágazatból. A szétesett ágazat egyfolytában összefogást hirdet, miközben saját kis aprócska, vagy éppen százmilliókban mérhető érdekei mentén próbálja saját pecsenyéjét sütögetni.
A rendszerváltozás és a célját vesztett földprivatizáció szétzilálta a magyar vidéket. Újratermelte a kiszolgáltatott napszámosokat, a városban és külföldön más megélhetést kereső gazdasági menekülőket, no meg a kastélyos, dzsentroid földesurakat.
És mindezt az egykori sérelmek orvoslásának nemes szándékával.
Kárpótlási törvények- sorozatban
Több átdolgozás után az Országgyűlés 1991. július 11-én fogadta el az „első kárpótlási törvényt”, amely hatályba is lépett. A jogszabály az állampolgárok tulajdonában az állam által 1948. június 8-át követően igazságtalanul okozott károk kárpótlásáról gondoskodott. Ezt követte az ugyanilyen elvekre épülő 1992-ben a 1939. május 1. és 1948. június 8. között okozott károkról, valamint még abban az évben hozott, életüktől vagy szabadságuktól politikai okokból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról. A törvények lényege, hogy a különböző okokból kárpótlásban részesülők kárpótlását a kár mértéke alapján átalányértékben – ehhez tulajdoni kategóriák szerint különböző táblázatok készültek –, illetve a föld értékét Aranykorona-alapon (AK), 1000 forint/AK kulccsal határozzák meg. A kárpótlás mértéke degresszív volt. A hivatalosan megállapított kárértékből a 200 ezer forintig terjedő 100 százalékos kártérítés járt, e felett arányosan csökkent az összeg. A kárpótlás mértékét tulajdoni tárgyanként, illetve személyenként 5 millió forintban limitálták. A kárpótolt, vagy elhunyta esetén leszármazói, ezek hiányában akkori felesége jelentkezhetett kárpótlásért, akár Magyarországon, akár külföldön élt.
Nem így kellett volna
Az alapcél morálisan helyes volt, a megvalósítás viszont hibás – ez a véleménye Sallai R. Benedeknek, az LMP (gyakorló gazdálkodó) agrárpolitikusának a földkárpótlásról.
- Huszonöt és távlatából helyes döntés volt a kárpótlás megindítása?
- Az az elv, hogy az igazságtalanul, ellenszolgáltatás nélkül elvett földek tulajdonosait kárpótolni kell, aligha vitatható. A lebonyolítás módját, illetve a társadalmi hatásokat viszont utólag okkal éri kritika.
- Mi volt a legnagyobb hiányosság?
- Az egyik probléma biztosan a kommunikáció volt: a kárpótlási konstrukció túlságosan bonyolultra sikeredett, a jegyek tulajdonosai nem látták át, hogy milyen lehetőséghez jutottak. Így történhetett, hogy mások, akik az információs előnyt birtokolták, töredékáron felvásárolhatták a jegyeket, megkezdve a máig tartó tőkefelhalmozást. A nyertes oldalon sokszor a lépéselőnyből induló egykori TSZ-vezetőket látjuk, akik most a megszerzett földvagyon révén a korábbinál is nagyobb befolyással rendelkeznek a helyi közösségekben. A vagyon, illetve az ellenérték sokszor nem azokhoz került, akiktől a földet elvették.
- Utólag sikerült korrigálni a hibákat?
-Inkább csak tetézték a bajt. Számos területen máig nem hirdettek meg földeket kárpótlási árverésre, és rengeteg olyan jegy van forgalomban, amivel nem lehet mit kezdeni. A Fidesz befejezettnek nyilvánította a kárpótlást, pedig éppen azért volt 2010 után annyi privatizálható földje az államnak, mert a kárpótlásra tartalékolták. A mostani kormány viszont úgy adta el a földvagyont, hogy kárpótlási jeggyel egyáltalán nem lehetett licitálni. - H. M.