Új Egyenlőség-jel / Itt a bérharc?

Sztrájkolnak a dolgozók a Tescónál. Ez tőlünk Nyugatra nem számítana hírnek, ott a mindennapok része, hogy a magukat rosszabb helyzetben érző munkavállalók küzdenek a céljaikért. Ez nem a haldokló nyugat vergődése, hanem éppen annak a jele, hogy nincsen még minden veszve. Ha kell, akkor a dolgozók képesek megszervezni magukat és fellépni az őket ért igazságtalanságok ellen.

De nálunk újdonságnak számít. Bár nem annyira meglepő, hiszen egy régebbi kutatás szerint a magyarok 94 százaléka nem csatlakozna egy jogellenes sztrájkhoz, miközben a franciák 54 százaléka mondta csak ezt, a németeknek pedig 75 százaléka. Én ne legyen illúziónk, ha nem jogellenes sztrájkról lenne szó, akkor sem sokkal többen felelnék azt, hogy ha kell, mellé állnak.

A Tesco sztrájk újszerű, hiszen a rendszerváltás óta nem volt ennyi helyre kiterjedő, ennyi dolgozót érintő megmozdulás a versenyszférában. Ugyan még nem tudjuk, hogy mi lesz a vége, és a szakszervezetek képesek lesznek-e elfeledtetni az eddigi bérharcocskákra jellemző „úgyis mindegy, nem ezen múlik” attitűdöt. Arra mindenképpen jó, hogy ráirányítsa az ország figyelmét, mit okoznak az alacsony bérek.

Talán a legnagyobb fricskák egyike a kereskedelmi alkalmazottakat tömörítő szakszervezettől, hogy a sztrájkról készült videójuk zenei aláfestése az Edda Művek „Nincs visszaút” című száma. A zenekar frontembere kifejezetten kormányt támogató „húrokon” játszik. Jól jellemzi a hangulatot a rendszerváltás után íródott dal első négy sora: „Ez így már nem mehet, legyen már vége! / Nem ezt ígértétek. /

Emberibb életet sürgető vészjelek. / Gyorsan fogynak az érvek.”

Közben a felelős magyar kormány érzi, hogy csak sodródik az árral, és úgy tesz, mintha neki és az elmúlt hét évnek nem volna ebben felelőssége. Persze mondhatjuk, hogy a Tescóban a bért nem a kormány határozza meg, de tény, hogy az ottani dolgozók bére idomul a nemzetgazdaság egészéhez. Az alacsony bérszínvonal az országban alacsony bérszínvonalat jelent a kiskereskedelemben. Ez viszonylag egyszerű ok-okozati összefüggés.

Amíg a kormány a befektető-barát munkaerőpiac létrehozásán fáradozott (értsd: alacsony bérek, megnyirbált munkavállalói jogok, gyenge szakszervezetek), maga idézte elő a mostani helyzetet. És igen, elment mellettünk a szlovák, a lengyel és a cseh átlagbér, és jobban növekszik a román és a bolgár is. Ez pedig azt jelenti, hogy a munkaerő kivándorlása nem érhet senkit meglepetésként. Abban bízni, hogy a Brexit miatt majd visszatérő londoni magyarok helyreállítják a megbillent munkaerőpiaci egyensúlyt, hiú ábránd. Aki ezt reméli, az arra szavaz, hogy tartsuk alacsonyan a béreket.

Ne akasszunk persze extra terheket a Tesco-dolgozók és az őket képviselő szakszervezetek nyakába. Nem ők fogják megoldani a magyar munkavállalók problémáit. Ők az első lépcsőfokot jelenthetik abban, hogy világossá váljon: a munkavállalók jogaiért, lehetőségeiért nemcsak más a felelős, hanem mi is tehetünk valamit. Vegyük észre, hogy az alacsony bérek mellett most már „gyorsan fogynak az érvek.”

2017.09.22 08:02

Allah Viktorral van

Ahogyan napról-napra kapjuk a török valuta, a líra válságáról szóló híreket, annál ismerősebb a környezet, a török elnök reakcióiban saját magyar vezérünkre és az őt körülvevő bizalmasokra ismerünk. Az elhibázott török gazdaságpolitika nyomán a valaha robusztus törökországi gazdasági növekedés megtört, a megtakarítók mentik ki Törökországból a pénzüket, a vállalatok képtelenek a külföldi devizában felvett adósságaik kamatait – a deviza eltűnése miatt – időben törleszteni. A török líra egyetlen hét leforgása alatt elvesztette valahai vásárlóértékének a felét. 
Ebben a helyzetben minden a modern gazdaságtörténet eseményeit kicsit is ismerő befektető, elemző arra számít, hogy a török központi bank drasztikus kamatemelésbe fog, amivel az országot elhagyni készülő pénzeket visszafordítja, megállítja és jelentős áldozatok árán stabilizálja a helyzetet. A török vezér azonban ahelyett, hogy a megszokott ortodox megoldást választaná, a magyar vezér szövegkönyvéből tart felolvasást: mondván, világméretű spekulációs összeesküvés szövődött Törökország ellen, amit a törökök fel fognak számolni, mert a török gazdaság alapjai erősek és Allah a törökkel van.
A magyar vezér – részben a szerencsének, részben a példátlanul kemény és elsősorban az alacsony jövedelműeket, szegényeket, az oktatást és az egészségügyet sújtó költségvetési politikának köszönhetően – a korábbi húzd meg-ereszd meg időszakot maga mögött tudva, pénzügyi stabilitást élvezhet. Sőt ennek a pénzügyi stabilitásnak az alapjain az ország jogosulttá vált az Európai Uniótól érkező támogatásra, amit a vezér saját híveinek a gazdagodása érdekében használhat fel, és az uniós szappannal felfújhatja a gyors magyar gazdasági növekedés buborékát is. Az állami- köztük az uniós - pénzek felhasználásának és a családi gazdagodásnak a csatornarendszerét legjobb kollégiumi barátja, pártja valahai pénztárosa építette meg, aminek következtében minden uniótól származó pénzt háromszor költenek el. Egyszer szóban (a parasztvakítás érdekében), másodszor a későbbi uniós ellenőrzés megtévesztéséhez minimálisan szükséges fejlesztések vékony pénzen való megvalósítására, harmadszor a család gazdagodásához szükséges, vastagon fogott plajbásszal és az előre kijelölt pályázati győztesekre. 
Ennek a csatornarendszernek a megalkotója, nevezzük nevén: Simicska Lajos azt a sajátos nagyvezíri szerepet töltötte be szultánja, Orbán Viktor mellett, mint (a Szulejmán sorozatból közelebbről megismert) Ibrahim nagyvezír a nagy Szulejmán mellett. Tudjuk, hogy Szulejmán összes nagy hódítását és győzelmét Ibrahim nagyvezír készítette elő, vezette le és szilárdította meg. Amikor Szulejmán selyemzsinórja végzett Ibrahimmal – aki az európai civilizáció kedvelője, az európai hatalmak (így Velence) szövetségese is volt –, Szulejmán már nem jutott egyről a kettőre, fényességes uralkodása megrekedt. 
Nem így a magyar szultán, Orbán Viktor szekere. Amióta felszámolta nagyvezíre: Simicska hatalmát, azóta megszűnt a társuralkodói, a hatalom-megosztói rendszer, hívei csupán időleges szpáhi-birtokokat kapnak, és könyörtelenül elcsapja őket a birtokról, ha nem teljes lelkükkel szolgálják urukat. Kizárólagos és felvilágosulatlan abszolutista hatalma megszilárdításával átveszi az Európát hódoltató nagy Szulejmán szerepét, legalábbis a pénteki rádiószózatokban erről regél új magyar regéket. 
Hazánk polgárai Viktor szultán és vazallusai politikájának megfelelően nagyjából ugyanakkora bruttó hazai terméket termelnek – euróban –, mint amikor átvette az uralkodást. Igaz, a hazai valuta 2010 óta bekövetkezett nagyjából 20 százalékos leértékelődése miatt vagyonuknak és jövedelmük vásárlóértékének csak a 80 százalékát költhetik el, tudhatják magukénak, amikor összehasonlítják magukat (euróban) visegrádi versenytársaikkal. A leértékelődés ellen a külföldre vitt befektetések útján védekezett az, aki ezt megtehette, a szegény magyar nincsteleneknek meg be kellett érniük a migráncsok elleni hergelődéssel. A minap is, aki meghallgatta Viktor szultán rádióregéjét a 2030-ra elérhető magyar versenyképességről, meg a Nyugat, a liberális demokrácia alkonyáról, annak A tanú című filmből ismert gátőr szavait volt érdemes ismételgetnie: „nem szeretnék a liberális Nyugat bőrében lenni!”
A nagy ideál, Erdogan, a török diktátor gazdaságának nehézségei, a szegény törökök irtózatos veszteségei, a török vállalatok vergődése a nyitott magyar gazdaság számára is folyamatos nehézségeket, komoly kockázatot jelent. Törökország nem erős bástya, hanem a gyenge láncszem az autokratikus rezsimek láncolatában. Minthogy a magyar jegybank is hisz – ortodox intézkedések megtétele helyett – a magyar gazdaság fundamentális alapjainak erejében, miközben a magyar valuta gyengülésén csak az állam urai keresnek, abban reménykedhetünk, hogy a török elnök hozzánk is elküldi Allahot, hogy velünk legyen. Ez ebben a keresztény, illiberális katyvaszban, ahol ahány gyerek, annyiféle keresztelő, már nem okozna túlságosan nagy kavarodást.
Netanjahutól a Jehovát, Erdogantól Allahot, Putyintól a Megváltót helyezheti a magyar vezér az oltárára, hogy ezekkel megerősödve induljon Európa meghódítására.
2018.08.17 08:36

Boldogság

Örülhetnek a magyar adófizetők: egy egész wellness-szállodakomplexumuk lehet Szlovéniában. Egy olyan cég tett ugyanis ajánlatot a Terme Lendava megvételére, amely a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő tulajdonában áll. Így nyer értelmet Orbán Viktor nem is olyan régen elhangzott mondata: „Mi, magyarok abban vagyunk érdekeltek, hogy a szlovéneknek jól menjen a soruk, legyenek gazdag és boldog nép”. Közös érdek tehát az együttműködés. 
Persze minden nem megy simán, de a nehézségek leküzdése csak erősíthet magyarokat és szlovénokat egyaránt. A miniszterelnök ugyanis a jobboldali Szlovén Demokrata Párt májusi kampánygyűlésén beszélt, hogy támogassa régi barátját, a bevándorló-ellenességben (is) kitűnt Janez Jansát. Fájdalom, pártja választási győzelme ellenére mégsem ő alakít kormányt, hanem a baloldal, pedig Orbán arra is figyelmeztetett akkor, hogy az ország sorsát nem szabad "semmiből jött pártocskákra bízni", és olyanokra sem, akikről tudható, hogy "Marx és Lenin köpönyegéből ugrottak elő".
A wellness-szállodakomplexumot ez csak annyiban érinti, hogy sok ellensége van ott is a "magyarok bejövetelének", tehát egyáltalán nem biztos, hogy megvalósul az üzlet. De ha mégis, akkor óriási lehetőségek nyílnak. Már csak azért is, mert ez a komplexum - amely a 120 szobás, öt medencés szállón kívül kempinget, apartmanfalut és egy fejlesztési telket is magába foglal - egész közel van a lendvai fociakadémiához. Amit viszont - minő véletlen - a magyar állam 1,3 milliárd forinttal támogat. A helyi futballcsapat pedig - nem mellesleg - a Zalaegerszeg (ZTE) tulajdonosáé. Így aztán politika és gazdaság, valamint érdekek, pénzek és lehetőségek szépen összeérnek. 
Amint tanult kollégám megjegyezte, a világ egy nagy, terített asztal, és ami Orbánnak megtetszik, azt lecsipegetik az adófizetők. Nem kétséges: mindenki boldogságára.
2018.08.17 08:35