TGM: Mi lesz, ha az ellenzék nyer?

Publikálás dátuma
2017.09.23 09:30

Fotó: /

A jövőre esedékes országgyűlési választásokon nagyjából a következő helyzetek alakulhatnak ki:

  • a Fidesz-KDNP egyszerű többséget szerez;

  • a Fidesz-KDNP alkotmányozó (kétharmados) többséget szerez;

  • a Fidesz-KDNP legnagyobb pártként az élen végez ugyan, de nem szerzi meg a mandátumok (képviselői helyek) többségét, tehát egyedül nem tud kormányt alakítani; az együtt többségben lévő, de külön-külön kormányalakításra képtelen ellenzéki pártok mindannyian összefognak a Jobbikkal együtt, kormányt alakítanak; egyedül a Fidesz-KDNP marad ellenzékben;

  • a Fidesz-KDNP kisebbségi kormányt alakít valamelyik, korábban ellenzéki párt külső támogatásával;

  • a demokratikus pártok – a Jobbik nélkül – összefogva megszerzik a képviselői helyek többségét, kormányt alakítanak: mind a Fidesz-KDNP, mind a Jobbik ellenzékbe kerül;

  • a demokratikus pártok alkotmányozó (kétharmados) többséget szereznek;

  • valamelyik demokratikus párt egyedül megszerzi az országgyűlési többséget;

  • a Jobbik egyedül megszerzi az országgyűlési többséget;

  • valamelyik ellenzéki párt egyedül alkotmányozó (kétharmados) többséget szerez.

A többi kombináció, azt hiszem, elhanyagolható. (Bár elképzelhető pl. olyan törékeny konstrukció, amelyben a kisebbségi demokratikus kormányt kívülről támogatja a Jobbik vagy a Fidesz-KDNP, de az ilyesmi meglehetősen irreálisnak tetszik.)

AZ ÖTÖDIK VÁLTOZAT - Én most egyetlen változat esetleges bekövetkeztének a lehetséges folyományait venném szemügyre, ez az ötödik változat, amelyben a demokratikus ellenzéki pártok egyszerű többséget szereznek, a két jobboldali párt (Fidesz-KDNP, Jobbik) ellenzékbe szorul, ugyanakkor az új kormánypárti többségnek együttesen sincs alkotmányozó ereje (azaz kétharmados többsége) önmagában. Ez a változat nem valószínű, de nem lehetetlen. Nagyjából ezt szeretnék a demokratikus pártok és szavazóik, kivéve a Momentumot, amely nem érdeklődik a következő magyar kormány politikai színezete iránt, csak be akar kerülni a parlamentbe, bár nyilván jóval távolabb áll a mai kormánytól, mint az ellenzéktől. (Ne értsenek félre: a Momentum célkitűzése legitim – és másutt nem szokatlan – politikai álláspont. Stratégiailag is igazolható, hiszen a kormányváltás esélyei nem jók.)

A demokratikus pártok közötti erőviszonyokat nem vizsgálom, hiszen ezek – akárcsak a végső választási eredmény – megjósolhatatlanok. Ma (2017 szeptemberében) a Fidesz-KDNP sikere látszik szinte bizonyosnak; bár az ilyen „bizonyosságok” számtalanszor elenyésztek már.

Ámde tételezzük föl (ez pusztán gondolatkísérlet), hogy valamilyen – ma még ismeretlen – kombinációban a demokratikus ellenzéki pártok nyerik meg a választásokat, az államelnök kinevezi az új többség által javasolt személyt miniszterelnöknek, aki kormányával egyetemben bizalmat kap az Országgyűléstől, s programbeszéde elmondása után megkezdi a munkáját.

Az új kormánytöbbség úgy alakulhat ki, hogy megválasztott képviselői leteszik az esküt Orbán Viktor és Szájer József Alaptörvényére. Ugyan a fideszes képviselők is fölesküdtek a köztársasági alkotmányra, majd ripityára verték – ami nem szép viselkedés – , de mivel a demokratikus pártoktól többet várunk, ők nem léphetnek át könnyedén az általuk (joggal) megvetett Alaptörvény előírásain. Ez még akkor se lenne erkölcsileg egyszerű, ha lenne kétharmados többségük. Tevékenységük vezérfonala az eddigi Alaptörvény kell hogy legyen.

Az új kormány nagyon nehéz körülmények között kezdhet majd a dolgához. Erről már többen írtak korábban, ezért csak rendszerezem ezeknek e tényezőknek a leírását, jelentőségükhöz mérten fölöttébb kurtán.

A KORMÁNYZÁS NEHÉZSÉGEI - Először is számos közjogi méltóság és számtalan állami-intézményi vezető, csupa elkötelezett jobboldali, még hosszú évekig be fogja tölteni tisztségét. A teljes államigazgatás és a kormányapparátus (beleértve a kevés megmaradt háttérintézményt) az orbáni tisztogatások következtében teljesen fideszes (jobb- és szélsőjobboldali). Minden helyhatóság – a majdani önkormányzati választásokig – jobboldali kézben van, majd’ minden vezető a legkisebb intézményekben is jobboldali, az oktatás, a kultúra, a tudomány irányító személyiségei is, a legtöbb autonóm testület, közület, egyesület vezetői is többnyire jobboldaliak már, jobboldali elkötelezett a tőke legtöbb szervezete, a bírósági igazgatás, az ügyészség, a rendőrség, a hadsereg főtiszti kara (egyáltalán: minden hatóság), a kamarák, a „hivatásrendi” társulások, a befolyásos gazdasági egyesületek, zömmel az egyházak, a diplomáciai szolgálat és a titkosszolgálat (no meg az ultráikat mozgósítani képes, jól kézben tartott, agyonfinanszírozott, egytől egyig politikailag gyanús „sportklubok”) – nem is lehet valamennyit fölsorolni. Közülük a legtöbben szabotálni fogják – de legjobb esetben is bizalmatlanul és utálkozva fogják szemlélni – az új kormány intézkedéseit.

Újabb – ellenkező irányú – tisztogatást visszautasítana a demokratikus közvélemény (az új, ezúttal jobboldali ellenzékről nem szólva), amelynek elege volt az ilyesmiből. De ha nincsenek személycserék, akkor az új kormánynak nem lesznek megbízható hivatalnokai, és nem jutalmazhatja híveit állásokkal (a kettő nem egészen azonos), ami – szerény és józan határok között – mindenféle polgári kormányzás velejárója az egész világon.

Budapest kivételével a médiák mindenestül a jobboldal kezében vannak; a jobboldal immár a digitális médiákban is terjeszkedik, ahol eddig kulturális és nemzedéki okokból erőtlenebb volt. Ezeket a médiákat az Orbán Viktorhoz, a mai miniszterelnökhöz személyesen is közel álló személyek és cégek birtokolják és irányítják. „Átvitt értelemben” Orbán Viktor a legnagyobb magyarországi médiatulajdonos (meg szintén „átvitt értelemben” a leggazdagabb magyar ember), és médiapozíciója a szomszéd országokban se megvetendő. Mindezt az állami hitelekből történt masszív fölvásárlások révén a magyarországi adófizető finanszírozza, ám ezeket az orgánumokat jogszerűen nem lehet többé visszaszerezni vagy megszüntetni, a magyar sajtó évtizedekig jobboldali lesz. (Pláne, hogy a ma még ellenzéki, ún. balliberális sajtó zöme is jobboldali, bár részben másképp.)

A közpénz jellegüket elvesztett gigantikus állami vagyonok a politikai jobboldal kizárólagos ellenőrzése alatt állnak és így is maradnak, az eredetileg független magyarországi nagytőkések szabad szemmel már megkülönböztethetetlenek a magyar jobboldaltól. Ha választási vereséget is szenved Orbán, politikai célra fölhasználható anyagi forrásai – azért is, mert szabadon hasznáLhatja föl őket, de azért is, mert oly hatalmasak – nagyobbak lesznek, mint az új kormányéi.

Bár a magyar értelmiség megosztott (a „humán” és művészértelmiség elsöprő többsége nem kedveli az Orbán-rendszert), a magyarországi polgárság és hivatalnoki-alkalmazotti középosztály (beleértve a tőkés cégeknél dolgozó magántisztviselők zömét és a „szabadfoglalkozásúakat”, pl. ügyvédeket) masszívan a jobboldal pártján áll, ha vannak is kifogásai. A leggazdagabb kerületek és települések – mint kerek e világon mindenütt – a jobboldalra szavaznak. S ez még csak az osztályhatalmi szféra.

NEM VALÓSZÍNŰ, DE NEM LEHETETLEN - a szerző szerint, hogy a demokratikus pártok egyszerű többséggel győznek FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

NEM VALÓSZÍNŰ, DE NEM LEHETETLEN - a szerző szerint, hogy a demokratikus pártok egyszerű többséggel győznek FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

BIOPOLITIKAI GYŐZELEM - Az Orbán-rendszer még a vele elégedetlenek nagy részét is maga mellé állította a menekültügyben és az Európa-politikában – olyannyira, hogy ha (az itt tárgyalt hipotézistől eltérően) mégis nyer, akkor ennek köszönhetően nyer – összefüggésben a nemzetközi trendekkel. (Az egész világon megsemmisítő vereséget szenved a „neoliberalizált” szociáldemokrácia: a választók a konzervatívoktól és a szélsőjobboldaltól elfogadják az üzletbarát, tőkebarát, népellenes gazdaságpolitikát, ha ez nem jár az „underclass”, a színes kisebbségek és a külföldiek védelmével, de a szocdemektől nem.)

Az Orbán-rezsim diadala biopolitikai, kulturális és morálpszichológiai természetű.

A magyarországi közvélemény (s itt csak fokozatilag különbözik más, akár nyugati országok ideológaiai hangulatától) jelenleg elutasítja az „idegen fajúnak” érzékelt populációkat (menekülteket, bevándorlókat, vendégmunkásokat és a romákat, kisebb mértékben a zsidókat), nem érti és utálja a „liberálisnak” és „politikailag korrektnek” (azaz antirasszistának, antinacionalistának, feministának, melegbarátnak, toleránsnak, a fegyelem és a büntetés ellenségének) tekintett (nagy részt mítoszi) Nyugatot vagy Európát, továbbra is ellenséges az utódállamok többségi nemzeteivel szemben, fél az ázsiaiaktól és afrikaiaktól, és lenézi őket. Bár a hagyományos családnak nyoma sincs Magyarországon, a hagyományos család eszméje viszont erős, emögött azonban csak heteroszexizmus (azaz a nők és a melegek iránti ellenségesség) áll, amiben föltűnően sok áldozat (nő) is osztozik.

Mindez a kipusztult nemzeti hagyománnyal – amely nálunk (történelmi múltú önálló államiság, politikai tradíció nélkül) a főleg irodalmi magaskultúrában testesült meg, amely elfeledettnek tekinthető – nem áll és nem állhat összefüggésben, ezt az etnicizmussal kapcsolatos ambivalenciák helyettesítik. (Teszem azt: utáljuk a nemzetek fölötti Habsburg-birodalom gondolatát, és utáljuk a magyar nemzeti függetlenséget megteremtő őszirózsás forradalmat.)

A biopolitikai csatát megnyerte Orbán Viktor: a faj és a nem (a rassz és a dzsender), a rokon és az idegen, a haza és a külföld, a hasonló és a különböző, a meghitt és a szokatlan – ugyan örökkévaló – kontrasztjában következetesen a népszerű konzervatív álláspontra helyezkedett, nem pedig az „osztály” és az „egyenlőség” népszerűtlen álláspontjára.

Ámde a szocializmus lényege (a mérsékelt, demokratikus, félpiaci szocializmusé is) éppen az etnicitástól megtisztított osztályálláspont, amelynek a fő világszemléleti ellenfele a társadalmi különbségeket eltakaró „nemzeti egység”: elfogadtatása mindenkor az uralkodó osztály és a tekintélyi állam (Obrigkeitsstaat) érdeke.

OSZTÁLYHARC VS. FAJI HARC - Ha a fő ellentét nem társadalmi osztályok, hanem etnikumok (illetve nemzetek, népfajok) között húzódik, akkor csak a területet és a homogénnek föltételezett  populációt védő, katonailag erős, háborúra kész állam lehet elfogadható. Magyarországon nincs ilyen állam, ezt az ország vezetőjének erősember-retorikája helyettesíti (egyelőre sikerrel).

Mindazonáltal, amint a modernség kezdete óta próbálkoznak vele, ez a rezsim is csak úgy tudja megvédeni a természetszerűleg kis létszámú uralkodó osztály, valamint a vezető politikai garnitúra és vezető bürokrácia uralmát, érdekeit és biztonságát a vagyontalan és hatalom nélküli többséggel szemben, ha közöttük valamiféle érdekközösséget posztulál („cross-class solidarity”): s ez vagy a faj, vagy az etnikum, vagy a nemzet (a három nem ugyanaz) közössége, szembeállítva valamiféle idegennel (és ilyen idegen létezhet, ugyanígy „megalkotva”, „megkonstruálva”): a konfliktus (potenciális háború) az osztályharc helyettesítése „faji” harccal (amint szoktam idézni: „Rassenkampf ist Klassenkampf” – mondta Otto Bauer).

Így Magyarországon a jobboldal szerint a szegénység kérdése: cigánykérdés. A szociális és nemi jogegyenlőség kérdése: a nyugati befolyás („a külföld” szemben „velünk”) kérdése. A hátrányos megkülönböztetés tilalma és a privilégiumok (kiváltságok) kérdése: „politikai korrektség”, azaz: külföld. A (különböző) dzsenderelméletek a kormányzó és ellenzéki magyar szélsőjobboldalon divatozó rémképe ugyancsak: külföld.

Más szóval, ahol az EGYENLŐSÉG problematikája fölmerül, ott a jobboldal azt kiáltja: „idegenek!” Ez pedig már megnyert csata: ebben a magyarországi radikális jobboldal már győzött.

Semelyik győzelem se örökkévaló, s ha föltételezzük egy pillanatra – ennek az írásnak a fiktív keretei között – , hogy Orbán Viktor vesztett, és demokratikus pártok kerültek többségbe Magyarországon, akkor azt is föltételeznünk kell, hogy az etnicizmus, antifeminizmus és homofóbia hármasságát mégis sikerült semlegesíteni valahogyan. A következő demokratikus kormányzatnak (ha lesz ilyen, ami nehezen hihető) programját evvel szemben kellene majd végrehajtania, hatalmát vele szemben kellene megtartania – békésen és nyugodtan, mert választói békét és nyugalmat óhajtanak, nem újabb politikai háborúkat.

A modern politika kérlelhetetlen logikája szerint a baloldalnak (és nem a liberálisoknak, akiknek a története elválaszthatatlan az európai demokratikus nacionalizmusétól, de még a gyarmatosításétól is) a „nemzet” logikájával szemben az „osztály” logikáját MUSZÁJ választania, azaz a jelen esetben a másutt kudarcos és zsugorodó szociáldemokrácia álláspontját (ezt a rasszizmus már a „mintaszocdem” északon – Dánia, Norvégia, Finnország – is fenyegeti).

PÉNZ, PÉNZ, PÉNZ - Akkor is, ha óvakodik tőle, hogy a magyar jobboldal etnicista retorikáját és politikáját nyíltan bírálja a színpadon, pozitív értelemben mégis ezt kell tennie: a gazdagok és a tőkés társaságok adójának megemelésével, szociális és foglalkoztató programokkal állami forrásból, minőségi népoktatással a nyomorgó vidékeken, csakugyan ingyenes vagy olcsó egészségüggyel, szociális lakásépítéssel – méghozzá gyorsan, mert az alsóbb osztályokat régóta fatálisan elhanyagolják – , a vidéki infrastruktúra kibővítésével, beleértve az olcsó tömegközlekedést, csupa olyasmivel tehát, ami rengetegbe kerül, és amit a társadalom befolyásos csoportjai nem szeretnek, és ami hátrányos nekik anyagilag.

A jobboldalnak viszont semmibe se kerül a fajgyűlölő retorika és a faji elkülönítés (szegregáció), de a baloldalnak az integrált iskolarendszer kiépítése százmilliárdokat fog kóstálni, nem beszélve a majdani jobboldali ellenzék tűzokádó kampányairól.

Ámde ha a mérsékelt baloldal, balközép már elkezdett az egyenlőségról és a társadalmi igazságosságról (magyarán: az osztályharcról: a mai németországi társadalomtudományban ezt új műszóval, szakkifejezéssel „demokratikus osztályharc” -nak nevezik) beszélni, akkor intézkednie kell.

Ha a balközép hivatali ideje alatt nem csökkennek elviselhető mértékűre az albérleti díjak az egyetemi városokban, és nem nő a diákotthonok (kollégiumok) férőhelyeinek a száma, ha nem csökken a tandíj, és nem nő az ösztöndíj, akkor az egyetemisták nem fogják méltányolni a kibővült kutatási és tanszabadságot meg a fölsőoktatás putyintalanítását, és elmennek Nyugatra.

A béreknek is növekedniük kell az iparban, a szállításban, a szolgáltatásokban, az államgépezetben – meg a nyugdíjaknak is. Vissza kell állítani a munkanélküli-segélyt. Pénz, pénz, pénz. Az államkasszában pedig ki tudja, mi van. Az esztelen pazarlást látva, nem lehet sok.

A NÉP NEM FOG VÁRNI - A baloldali kormány nem tudja egyedül kiharcolni az alkalmazotti jogokat, ehhez harcos és nagy létszámú szakszervezetek kellenek. Tapasztalatok szerint a nyomorba süllyesztett kisebbségi csoportok megsegítése se nagyon megy progresszív egyházak nélkül. Az alsóbb néposztályok mozgósítása se mehet haladó tömegpártok vagy legalább középpártok, népmozgalmak, önkéntes társulások, egyesületek nélkül – hazánkban csak az apparátusra visszametszett törpepártok léteznek. Már pedig a depolitizálás és a demobilizáció – az átpolitizálás és a mozgósítás helyett – a jobboldal fegyvere, amely megbízhat az állami erőszakszervezetekben és a nagypolgárság pénzében meg a nemzetközi pénzügyi intézmények még oly vonakodó együttérzésében. A baloldal (ha baloldal, és nem álcázott burzsoá érdekképviselet) csak a néptömegekben bízhat, őket kell megnyernie: vagy ők védik meg, vagy senki.

Mert különben – ha elmaradnak a népbarát szociális reformok, ha nem enyhülnek a maradék munkásság és az egyre népesebb prekariátus kínzó anyagi gondjai, ha el kell búcsúzniuk a szülőknek kivándorló gyerekeiktől – a jobboldal (etnikai térre terelve a konfliktust, bármilyen ürüggyel) szimbolikusan vagy akár szó szerint fölgyújtja a baloldal alatt az országot (amivel – már látjuk – persze az ellenfeleit fogja vádolni).

Ezért a magyarországi szociáldemokráciának (ha ugyan létezik) egyértelműen és világosan szakítania kell a megszorításos, ún. egyensúlyi gazdaságpolitika hirdetőivel, a monetaristákkal, a financializálás bajnokaival, a neoliberálisokkal (akkor is, ha köztük sok őszinte ellenfele van az Orbán-rendszernek). A baloldalnak szociológusokra, szociálpolitikusokra, demográfusokra, statisztikusokra, urbanistákra, ökológusokra, közlekedési mérnökökre, pedagógusokra, gyermekorvosokra kell hallgatnia – és alkotmányjogászokra, hogy terveit keresztülvihesse. A nép nem fog várni. A nép – semmi kétség – a migrációs politikában a status quóhoz fog ragaszkodni, bármennyire gyűlöletes ez. De ezen kívül mindenben változást akar majd, mert ha az etnikai kérdés nem lenne, rossznak tartaná – természetesen – az Orbán-kormány szociális és gazdasági teljesítményét, no meg a legtöbben nem rajonganak a cenzúráért meg a médiamonopóliumért. (Ami nem azt jelenti, hogy a jobboldali kormánynak ne lennének részleges eredményei a bérek, nyugdíjak területén – ezek zömét azonba elviszi az egykulcsos személyi jövedelemadó és a magas forgalmi adó, azaz „áfa”.)

Mert azt kell megértenünk, ha a magyar jobboldal valaminő véletlen hiba vagy baleset miatt megbukik (egyéb okból sajnos aligha), akkor is nagyon erős marad, és – ami szokatlan – egyenrangúként beszélhet valaminő majdani demokratikus, balközép kormánnyal, amelyet egykönnyen megdönthet, ha ez utóbbi nem változtatja meg – újraelosztási és aktív társadalompolitikai szemszögből (segélyek, juttatások, programok, fejlesztések, kedvezményes, hosszú lejáratú hitelek-kölcsönök a megszorultaknak, fölnőttoktatás, átképzés, segítségnyújtás, szociális intézmények bővítése és alapítása, a munkanélküli-segélyen kívül, afölött nyújtott, választható közmunka) – az egész társadalmat, méghozzá villámgyorsan és drágán (minden sietség költséges).

És még ez sem elég. Ahhoz, hogy a dolgozók ne csak passzív fogadói, kedvezményezettei legyenek az újraelosztásnak, meg kell változtatni a Munka törvénykönyvét, a sztrájktörvényt, föl kell újítani a szociális partnerséget (a dolgozók képviseletét a vállalatok igazgatásában, sőt: a vállalati önigazgatás bizonyos formáit is be kell vezetni, ami több, mint „beleszólás” és több, mint „béralku”), szabaddá kell tenni a szakszervezeteket. Ez a tőkések és a konzervatív menedzserek legvadabb ellenállását váltaná ki, és rossz lenne a bel- és külföldi sajtója.

VESZÍTENI KÖNNYEBB? - Ugyanakkor a leglényegesebb és legnehezebb politikai föladat: világossá tenni, hogy a legmodernebb vállalatoknál (iparban, szállításban, szolgáltatásokban) dolgozó, jól képzett és jól kereső szakmunkások érdekei stratégiai tekintetben egybeesnek a nyomorgó tanyavilágban sínylődő, félig írástudatlan, munkanélküli, marginális, reményvesztett emberek érdekeivel: s hogy a teljes elosztási és munkarendszer, oktatási, egészségbiztosítási és szociális rendszer összefügg, hogy nincs „kétféle egyenlőség”, egyik fajta a sikeres, tanult, mozgékony nagyvárosiaknak, a másik meg a leszakadt, a harmadik világ perifériáinak anyagi és kulturális szintjén élő elhagyottaknak. Ugyanakkor a biopolitikai egyenlőségre is törekedni kellene („egyenlő munkáért egyenlő bért” a nőknek, női kvótákat vezető állásoknál, oktatási-nevelési, anyagi-szociális, lakhatási és kulturális segítséget a hátrányos helyzetű kisebbségeknek, stb.).

Ha nem sikerül láthatóan nagyobb egyenlőséget és szociális biztonságot teremteni, a hazai és nemzetközi nagypolgárság, a nemzetközi és európai pénzügyi intézmények, a hazai fölső középosztály és a magyar jobboldal, sőt: a liberális értelmiség ellenkezésével szemben is, akkor kár a demokratikus pártoknak hatalomra kerülniük, mert elsöpörné őket az, amit divatjamúlt szóval ellenforradalomnak kell neveznünk.

És amelynek az alapja ráadásul nem lenne más, mint valóságos, indokolt társadalmi elégedetlenség.

Senki nem tudja, hogyan lehetne antidemokratikus körülmények között, a félrevezetett, megtévesztett tömegek körében demokratikus választásokat nyerni a mindenható kormánnyal szemben, de ebben a szándékoltan fikciós jellegű gondolatkísérletben ebből indultunk ki. És arra kellett rámutatnunk, hogy a mérsékelt, szociáldemokrata-zöld baloldal esetleges és meglepő választási sikere önmagában is milyen pokolian nehéz és kockázatos munkát jelentene, mennyire veszedelmes lenne, ha netán megtörténnék.

Vannak olyan kötelességtudó, áldozatkész, bátor, önzetlen és elvszerű vezető csoportok, amelyekre ezt a mai – hazai, európai és nemzetközi – körülmények között gigászi művet rá lehetne bízni?

Mert hogy ennél még veszteni is sokkal könnyebb.

   

2017.09.23 09:30

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10