TGM: Mi lesz, ha az ellenzék nyer?

Publikálás dátuma
2017.09.23 09:30

A jövőre esedékes országgyűlési választásokon nagyjából a következő helyzetek alakulhatnak ki:

  • a Fidesz-KDNP egyszerű többséget szerez;

  • a Fidesz-KDNP alkotmányozó (kétharmados) többséget szerez;

  • a Fidesz-KDNP legnagyobb pártként az élen végez ugyan, de nem szerzi meg a mandátumok (képviselői helyek) többségét, tehát egyedül nem tud kormányt alakítani; az együtt többségben lévő, de külön-külön kormányalakításra képtelen ellenzéki pártok mindannyian összefognak a Jobbikkal együtt, kormányt alakítanak; egyedül a Fidesz-KDNP marad ellenzékben;

  • a Fidesz-KDNP kisebbségi kormányt alakít valamelyik, korábban ellenzéki párt külső támogatásával;

  • a demokratikus pártok – a Jobbik nélkül – összefogva megszerzik a képviselői helyek többségét, kormányt alakítanak: mind a Fidesz-KDNP, mind a Jobbik ellenzékbe kerül;

  • a demokratikus pártok alkotmányozó (kétharmados) többséget szereznek;

  • valamelyik demokratikus párt egyedül megszerzi az országgyűlési többséget;

  • a Jobbik egyedül megszerzi az országgyűlési többséget;

  • valamelyik ellenzéki párt egyedül alkotmányozó (kétharmados) többséget szerez.

A többi kombináció, azt hiszem, elhanyagolható. (Bár elképzelhető pl. olyan törékeny konstrukció, amelyben a kisebbségi demokratikus kormányt kívülről támogatja a Jobbik vagy a Fidesz-KDNP, de az ilyesmi meglehetősen irreálisnak tetszik.)

AZ ÖTÖDIK VÁLTOZAT - Én most egyetlen változat esetleges bekövetkeztének a lehetséges folyományait venném szemügyre, ez az ötödik változat, amelyben a demokratikus ellenzéki pártok egyszerű többséget szereznek, a két jobboldali párt (Fidesz-KDNP, Jobbik) ellenzékbe szorul, ugyanakkor az új kormánypárti többségnek együttesen sincs alkotmányozó ereje (azaz kétharmados többsége) önmagában. Ez a változat nem valószínű, de nem lehetetlen. Nagyjából ezt szeretnék a demokratikus pártok és szavazóik, kivéve a Momentumot, amely nem érdeklődik a következő magyar kormány politikai színezete iránt, csak be akar kerülni a parlamentbe, bár nyilván jóval távolabb áll a mai kormánytól, mint az ellenzéktől. (Ne értsenek félre: a Momentum célkitűzése legitim – és másutt nem szokatlan – politikai álláspont. Stratégiailag is igazolható, hiszen a kormányváltás esélyei nem jók.)

A demokratikus pártok közötti erőviszonyokat nem vizsgálom, hiszen ezek – akárcsak a végső választási eredmény – megjósolhatatlanok. Ma (2017 szeptemberében) a Fidesz-KDNP sikere látszik szinte bizonyosnak; bár az ilyen „bizonyosságok” számtalanszor elenyésztek már.

Ámde tételezzük föl (ez pusztán gondolatkísérlet), hogy valamilyen – ma még ismeretlen – kombinációban a demokratikus ellenzéki pártok nyerik meg a választásokat, az államelnök kinevezi az új többség által javasolt személyt miniszterelnöknek, aki kormányával egyetemben bizalmat kap az Országgyűléstől, s programbeszéde elmondása után megkezdi a munkáját.

Az új kormánytöbbség úgy alakulhat ki, hogy megválasztott képviselői leteszik az esküt Orbán Viktor és Szájer József Alaptörvényére. Ugyan a fideszes képviselők is fölesküdtek a köztársasági alkotmányra, majd ripityára verték – ami nem szép viselkedés – , de mivel a demokratikus pártoktól többet várunk, ők nem léphetnek át könnyedén az általuk (joggal) megvetett Alaptörvény előírásain. Ez még akkor se lenne erkölcsileg egyszerű, ha lenne kétharmados többségük. Tevékenységük vezérfonala az eddigi Alaptörvény kell hogy legyen.

Az új kormány nagyon nehéz körülmények között kezdhet majd a dolgához. Erről már többen írtak korábban, ezért csak rendszerezem ezeknek e tényezőknek a leírását, jelentőségükhöz mérten fölöttébb kurtán.

A KORMÁNYZÁS NEHÉZSÉGEI - Először is számos közjogi méltóság és számtalan állami-intézményi vezető, csupa elkötelezett jobboldali, még hosszú évekig be fogja tölteni tisztségét. A teljes államigazgatás és a kormányapparátus (beleértve a kevés megmaradt háttérintézményt) az orbáni tisztogatások következtében teljesen fideszes (jobb- és szélsőjobboldali). Minden helyhatóság – a majdani önkormányzati választásokig – jobboldali kézben van, majd’ minden vezető a legkisebb intézményekben is jobboldali, az oktatás, a kultúra, a tudomány irányító személyiségei is, a legtöbb autonóm testület, közület, egyesület vezetői is többnyire jobboldaliak már, jobboldali elkötelezett a tőke legtöbb szervezete, a bírósági igazgatás, az ügyészség, a rendőrség, a hadsereg főtiszti kara (egyáltalán: minden hatóság), a kamarák, a „hivatásrendi” társulások, a befolyásos gazdasági egyesületek, zömmel az egyházak, a diplomáciai szolgálat és a titkosszolgálat (no meg az ultráikat mozgósítani képes, jól kézben tartott, agyonfinanszírozott, egytől egyig politikailag gyanús „sportklubok”) – nem is lehet valamennyit fölsorolni. Közülük a legtöbben szabotálni fogják – de legjobb esetben is bizalmatlanul és utálkozva fogják szemlélni – az új kormány intézkedéseit.

Újabb – ellenkező irányú – tisztogatást visszautasítana a demokratikus közvélemény (az új, ezúttal jobboldali ellenzékről nem szólva), amelynek elege volt az ilyesmiből. De ha nincsenek személycserék, akkor az új kormánynak nem lesznek megbízható hivatalnokai, és nem jutalmazhatja híveit állásokkal (a kettő nem egészen azonos), ami – szerény és józan határok között – mindenféle polgári kormányzás velejárója az egész világon.

Budapest kivételével a médiák mindenestül a jobboldal kezében vannak; a jobboldal immár a digitális médiákban is terjeszkedik, ahol eddig kulturális és nemzedéki okokból erőtlenebb volt. Ezeket a médiákat az Orbán Viktorhoz, a mai miniszterelnökhöz személyesen is közel álló személyek és cégek birtokolják és irányítják. „Átvitt értelemben” Orbán Viktor a legnagyobb magyarországi médiatulajdonos (meg szintén „átvitt értelemben” a leggazdagabb magyar ember), és médiapozíciója a szomszéd országokban se megvetendő. Mindezt az állami hitelekből történt masszív fölvásárlások révén a magyarországi adófizető finanszírozza, ám ezeket az orgánumokat jogszerűen nem lehet többé visszaszerezni vagy megszüntetni, a magyar sajtó évtizedekig jobboldali lesz. (Pláne, hogy a ma még ellenzéki, ún. balliberális sajtó zöme is jobboldali, bár részben másképp.)

A közpénz jellegüket elvesztett gigantikus állami vagyonok a politikai jobboldal kizárólagos ellenőrzése alatt állnak és így is maradnak, az eredetileg független magyarországi nagytőkések szabad szemmel már megkülönböztethetetlenek a magyar jobboldaltól. Ha választási vereséget is szenved Orbán, politikai célra fölhasználható anyagi forrásai – azért is, mert szabadon hasznáLhatja föl őket, de azért is, mert oly hatalmasak – nagyobbak lesznek, mint az új kormányéi.

Bár a magyar értelmiség megosztott (a „humán” és művészértelmiség elsöprő többsége nem kedveli az Orbán-rendszert), a magyarországi polgárság és hivatalnoki-alkalmazotti középosztály (beleértve a tőkés cégeknél dolgozó magántisztviselők zömét és a „szabadfoglalkozásúakat”, pl. ügyvédeket) masszívan a jobboldal pártján áll, ha vannak is kifogásai. A leggazdagabb kerületek és települések – mint kerek e világon mindenütt – a jobboldalra szavaznak. S ez még csak az osztályhatalmi szféra.

NEM VALÓSZÍNŰ, DE NEM LEHETETLEN - a szerző szerint, hogy a demokratikus pártok egyszerű többséggel győznek FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

NEM VALÓSZÍNŰ, DE NEM LEHETETLEN - a szerző szerint, hogy a demokratikus pártok egyszerű többséggel győznek FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

BIOPOLITIKAI GYŐZELEM - Az Orbán-rendszer még a vele elégedetlenek nagy részét is maga mellé állította a menekültügyben és az Európa-politikában – olyannyira, hogy ha (az itt tárgyalt hipotézistől eltérően) mégis nyer, akkor ennek köszönhetően nyer – összefüggésben a nemzetközi trendekkel. (Az egész világon megsemmisítő vereséget szenved a „neoliberalizált” szociáldemokrácia: a választók a konzervatívoktól és a szélsőjobboldaltól elfogadják az üzletbarát, tőkebarát, népellenes gazdaságpolitikát, ha ez nem jár az „underclass”, a színes kisebbségek és a külföldiek védelmével, de a szocdemektől nem.)

Az Orbán-rezsim diadala biopolitikai, kulturális és morálpszichológiai természetű.

A magyarországi közvélemény (s itt csak fokozatilag különbözik más, akár nyugati országok ideológaiai hangulatától) jelenleg elutasítja az „idegen fajúnak” érzékelt populációkat (menekülteket, bevándorlókat, vendégmunkásokat és a romákat, kisebb mértékben a zsidókat), nem érti és utálja a „liberálisnak” és „politikailag korrektnek” (azaz antirasszistának, antinacionalistának, feministának, melegbarátnak, toleránsnak, a fegyelem és a büntetés ellenségének) tekintett (nagy részt mítoszi) Nyugatot vagy Európát, továbbra is ellenséges az utódállamok többségi nemzeteivel szemben, fél az ázsiaiaktól és afrikaiaktól, és lenézi őket. Bár a hagyományos családnak nyoma sincs Magyarországon, a hagyományos család eszméje viszont erős, emögött azonban csak heteroszexizmus (azaz a nők és a melegek iránti ellenségesség) áll, amiben föltűnően sok áldozat (nő) is osztozik.

Mindez a kipusztult nemzeti hagyománnyal – amely nálunk (történelmi múltú önálló államiság, politikai tradíció nélkül) a főleg irodalmi magaskultúrában testesült meg, amely elfeledettnek tekinthető – nem áll és nem állhat összefüggésben, ezt az etnicizmussal kapcsolatos ambivalenciák helyettesítik. (Teszem azt: utáljuk a nemzetek fölötti Habsburg-birodalom gondolatát, és utáljuk a magyar nemzeti függetlenséget megteremtő őszirózsás forradalmat.)

A biopolitikai csatát megnyerte Orbán Viktor: a faj és a nem (a rassz és a dzsender), a rokon és az idegen, a haza és a külföld, a hasonló és a különböző, a meghitt és a szokatlan – ugyan örökkévaló – kontrasztjában következetesen a népszerű konzervatív álláspontra helyezkedett, nem pedig az „osztály” és az „egyenlőség” népszerűtlen álláspontjára.

Ámde a szocializmus lényege (a mérsékelt, demokratikus, félpiaci szocializmusé is) éppen az etnicitástól megtisztított osztályálláspont, amelynek a fő világszemléleti ellenfele a társadalmi különbségeket eltakaró „nemzeti egység”: elfogadtatása mindenkor az uralkodó osztály és a tekintélyi állam (Obrigkeitsstaat) érdeke.

OSZTÁLYHARC VS. FAJI HARC - Ha a fő ellentét nem társadalmi osztályok, hanem etnikumok (illetve nemzetek, népfajok) között húzódik, akkor csak a területet és a homogénnek föltételezett  populációt védő, katonailag erős, háborúra kész állam lehet elfogadható. Magyarországon nincs ilyen állam, ezt az ország vezetőjének erősember-retorikája helyettesíti (egyelőre sikerrel).

Mindazonáltal, amint a modernség kezdete óta próbálkoznak vele, ez a rezsim is csak úgy tudja megvédeni a természetszerűleg kis létszámú uralkodó osztály, valamint a vezető politikai garnitúra és vezető bürokrácia uralmát, érdekeit és biztonságát a vagyontalan és hatalom nélküli többséggel szemben, ha közöttük valamiféle érdekközösséget posztulál („cross-class solidarity”): s ez vagy a faj, vagy az etnikum, vagy a nemzet (a három nem ugyanaz) közössége, szembeállítva valamiféle idegennel (és ilyen idegen létezhet, ugyanígy „megalkotva”, „megkonstruálva”): a konfliktus (potenciális háború) az osztályharc helyettesítése „faji” harccal (amint szoktam idézni: „Rassenkampf ist Klassenkampf” – mondta Otto Bauer).

Így Magyarországon a jobboldal szerint a szegénység kérdése: cigánykérdés. A szociális és nemi jogegyenlőség kérdése: a nyugati befolyás („a külföld” szemben „velünk”) kérdése. A hátrányos megkülönböztetés tilalma és a privilégiumok (kiváltságok) kérdése: „politikai korrektség”, azaz: külföld. A (különböző) dzsenderelméletek a kormányzó és ellenzéki magyar szélsőjobboldalon divatozó rémképe ugyancsak: külföld.

Más szóval, ahol az EGYENLŐSÉG problematikája fölmerül, ott a jobboldal azt kiáltja: „idegenek!” Ez pedig már megnyert csata: ebben a magyarországi radikális jobboldal már győzött.

Semelyik győzelem se örökkévaló, s ha föltételezzük egy pillanatra – ennek az írásnak a fiktív keretei között – , hogy Orbán Viktor vesztett, és demokratikus pártok kerültek többségbe Magyarországon, akkor azt is föltételeznünk kell, hogy az etnicizmus, antifeminizmus és homofóbia hármasságát mégis sikerült semlegesíteni valahogyan. A következő demokratikus kormányzatnak (ha lesz ilyen, ami nehezen hihető) programját evvel szemben kellene majd végrehajtania, hatalmát vele szemben kellene megtartania – békésen és nyugodtan, mert választói békét és nyugalmat óhajtanak, nem újabb politikai háborúkat.

A modern politika kérlelhetetlen logikája szerint a baloldalnak (és nem a liberálisoknak, akiknek a története elválaszthatatlan az európai demokratikus nacionalizmusétól, de még a gyarmatosításétól is) a „nemzet” logikájával szemben az „osztály” logikáját MUSZÁJ választania, azaz a jelen esetben a másutt kudarcos és zsugorodó szociáldemokrácia álláspontját (ezt a rasszizmus már a „mintaszocdem” északon – Dánia, Norvégia, Finnország – is fenyegeti).

PÉNZ, PÉNZ, PÉNZ - Akkor is, ha óvakodik tőle, hogy a magyar jobboldal etnicista retorikáját és politikáját nyíltan bírálja a színpadon, pozitív értelemben mégis ezt kell tennie: a gazdagok és a tőkés társaságok adójának megemelésével, szociális és foglalkoztató programokkal állami forrásból, minőségi népoktatással a nyomorgó vidékeken, csakugyan ingyenes vagy olcsó egészségüggyel, szociális lakásépítéssel – méghozzá gyorsan, mert az alsóbb osztályokat régóta fatálisan elhanyagolják – , a vidéki infrastruktúra kibővítésével, beleértve az olcsó tömegközlekedést, csupa olyasmivel tehát, ami rengetegbe kerül, és amit a társadalom befolyásos csoportjai nem szeretnek, és ami hátrányos nekik anyagilag.

A jobboldalnak viszont semmibe se kerül a fajgyűlölő retorika és a faji elkülönítés (szegregáció), de a baloldalnak az integrált iskolarendszer kiépítése százmilliárdokat fog kóstálni, nem beszélve a majdani jobboldali ellenzék tűzokádó kampányairól.

Ámde ha a mérsékelt baloldal, balközép már elkezdett az egyenlőségról és a társadalmi igazságosságról (magyarán: az osztályharcról: a mai németországi társadalomtudományban ezt új műszóval, szakkifejezéssel „demokratikus osztályharc” -nak nevezik) beszélni, akkor intézkednie kell.

Ha a balközép hivatali ideje alatt nem csökkennek elviselhető mértékűre az albérleti díjak az egyetemi városokban, és nem nő a diákotthonok (kollégiumok) férőhelyeinek a száma, ha nem csökken a tandíj, és nem nő az ösztöndíj, akkor az egyetemisták nem fogják méltányolni a kibővült kutatási és tanszabadságot meg a fölsőoktatás putyintalanítását, és elmennek Nyugatra.

A béreknek is növekedniük kell az iparban, a szállításban, a szolgáltatásokban, az államgépezetben – meg a nyugdíjaknak is. Vissza kell állítani a munkanélküli-segélyt. Pénz, pénz, pénz. Az államkasszában pedig ki tudja, mi van. Az esztelen pazarlást látva, nem lehet sok.

A NÉP NEM FOG VÁRNI - A baloldali kormány nem tudja egyedül kiharcolni az alkalmazotti jogokat, ehhez harcos és nagy létszámú szakszervezetek kellenek. Tapasztalatok szerint a nyomorba süllyesztett kisebbségi csoportok megsegítése se nagyon megy progresszív egyházak nélkül. Az alsóbb néposztályok mozgósítása se mehet haladó tömegpártok vagy legalább középpártok, népmozgalmak, önkéntes társulások, egyesületek nélkül – hazánkban csak az apparátusra visszametszett törpepártok léteznek. Már pedig a depolitizálás és a demobilizáció – az átpolitizálás és a mozgósítás helyett – a jobboldal fegyvere, amely megbízhat az állami erőszakszervezetekben és a nagypolgárság pénzében meg a nemzetközi pénzügyi intézmények még oly vonakodó együttérzésében. A baloldal (ha baloldal, és nem álcázott burzsoá érdekképviselet) csak a néptömegekben bízhat, őket kell megnyernie: vagy ők védik meg, vagy senki.

Mert különben – ha elmaradnak a népbarát szociális reformok, ha nem enyhülnek a maradék munkásság és az egyre népesebb prekariátus kínzó anyagi gondjai, ha el kell búcsúzniuk a szülőknek kivándorló gyerekeiktől – a jobboldal (etnikai térre terelve a konfliktust, bármilyen ürüggyel) szimbolikusan vagy akár szó szerint fölgyújtja a baloldal alatt az országot (amivel – már látjuk – persze az ellenfeleit fogja vádolni).

Ezért a magyarországi szociáldemokráciának (ha ugyan létezik) egyértelműen és világosan szakítania kell a megszorításos, ún. egyensúlyi gazdaságpolitika hirdetőivel, a monetaristákkal, a financializálás bajnokaival, a neoliberálisokkal (akkor is, ha köztük sok őszinte ellenfele van az Orbán-rendszernek). A baloldalnak szociológusokra, szociálpolitikusokra, demográfusokra, statisztikusokra, urbanistákra, ökológusokra, közlekedési mérnökökre, pedagógusokra, gyermekorvosokra kell hallgatnia – és alkotmányjogászokra, hogy terveit keresztülvihesse. A nép nem fog várni. A nép – semmi kétség – a migrációs politikában a status quóhoz fog ragaszkodni, bármennyire gyűlöletes ez. De ezen kívül mindenben változást akar majd, mert ha az etnikai kérdés nem lenne, rossznak tartaná – természetesen – az Orbán-kormány szociális és gazdasági teljesítményét, no meg a legtöbben nem rajonganak a cenzúráért meg a médiamonopóliumért. (Ami nem azt jelenti, hogy a jobboldali kormánynak ne lennének részleges eredményei a bérek, nyugdíjak területén – ezek zömét azonba elviszi az egykulcsos személyi jövedelemadó és a magas forgalmi adó, azaz „áfa”.)

Mert azt kell megértenünk, ha a magyar jobboldal valaminő véletlen hiba vagy baleset miatt megbukik (egyéb okból sajnos aligha), akkor is nagyon erős marad, és – ami szokatlan – egyenrangúként beszélhet valaminő majdani demokratikus, balközép kormánnyal, amelyet egykönnyen megdönthet, ha ez utóbbi nem változtatja meg – újraelosztási és aktív társadalompolitikai szemszögből (segélyek, juttatások, programok, fejlesztések, kedvezményes, hosszú lejáratú hitelek-kölcsönök a megszorultaknak, fölnőttoktatás, átképzés, segítségnyújtás, szociális intézmények bővítése és alapítása, a munkanélküli-segélyen kívül, afölött nyújtott, választható közmunka) – az egész társadalmat, méghozzá villámgyorsan és drágán (minden sietség költséges).

És még ez sem elég. Ahhoz, hogy a dolgozók ne csak passzív fogadói, kedvezményezettei legyenek az újraelosztásnak, meg kell változtatni a Munka törvénykönyvét, a sztrájktörvényt, föl kell újítani a szociális partnerséget (a dolgozók képviseletét a vállalatok igazgatásában, sőt: a vállalati önigazgatás bizonyos formáit is be kell vezetni, ami több, mint „beleszólás” és több, mint „béralku”), szabaddá kell tenni a szakszervezeteket. Ez a tőkések és a konzervatív menedzserek legvadabb ellenállását váltaná ki, és rossz lenne a bel- és külföldi sajtója.

VESZÍTENI KÖNNYEBB? - Ugyanakkor a leglényegesebb és legnehezebb politikai föladat: világossá tenni, hogy a legmodernebb vállalatoknál (iparban, szállításban, szolgáltatásokban) dolgozó, jól képzett és jól kereső szakmunkások érdekei stratégiai tekintetben egybeesnek a nyomorgó tanyavilágban sínylődő, félig írástudatlan, munkanélküli, marginális, reményvesztett emberek érdekeivel: s hogy a teljes elosztási és munkarendszer, oktatási, egészségbiztosítási és szociális rendszer összefügg, hogy nincs „kétféle egyenlőség”, egyik fajta a sikeres, tanult, mozgékony nagyvárosiaknak, a másik meg a leszakadt, a harmadik világ perifériáinak anyagi és kulturális szintjén élő elhagyottaknak. Ugyanakkor a biopolitikai egyenlőségre is törekedni kellene („egyenlő munkáért egyenlő bért” a nőknek, női kvótákat vezető állásoknál, oktatási-nevelési, anyagi-szociális, lakhatási és kulturális segítséget a hátrányos helyzetű kisebbségeknek, stb.).

Ha nem sikerül láthatóan nagyobb egyenlőséget és szociális biztonságot teremteni, a hazai és nemzetközi nagypolgárság, a nemzetközi és európai pénzügyi intézmények, a hazai fölső középosztály és a magyar jobboldal, sőt: a liberális értelmiség ellenkezésével szemben is, akkor kár a demokratikus pártoknak hatalomra kerülniük, mert elsöpörné őket az, amit divatjamúlt szóval ellenforradalomnak kell neveznünk.

És amelynek az alapja ráadásul nem lenne más, mint valóságos, indokolt társadalmi elégedetlenség.

Senki nem tudja, hogyan lehetne antidemokratikus körülmények között, a félrevezetett, megtévesztett tömegek körében demokratikus választásokat nyerni a mindenható kormánnyal szemben, de ebben a szándékoltan fikciós jellegű gondolatkísérletben ebből indultunk ki. És arra kellett rámutatnunk, hogy a mérsékelt, szociáldemokrata-zöld baloldal esetleges és meglepő választási sikere önmagában is milyen pokolian nehéz és kockázatos munkát jelentene, mennyire veszedelmes lenne, ha netán megtörténnék.

Vannak olyan kötelességtudó, áldozatkész, bátor, önzetlen és elvszerű vezető csoportok, amelyekre ezt a mai – hazai, európai és nemzetközi – körülmények között gigászi művet rá lehetne bízni?

Mert hogy ennél még veszteni is sokkal könnyebb.

   

Szüdi János: A petárdaeffektus

Publikálás dátuma
2019.02.17 16:00
NAGYSZÜLOK IS KAPHATNAK GYEDET - A gyerek pedig köteles eltartani a szüleit
Fotó: SHUTTERSTOCK
Látszik, hogy az országnak nincs pénzügyminisztere. Igaz évekig pénzügyminisztérium sem volt. Mára van minisztérium, van kinevezett pénzügyminiszter, csak éppen semmi súlya nincsen a kormányban. Nincs, mivel a gyakorlatban kormány sincs. Egyetlen ember, a miniszterelnök szava számít. Ezt az állítást messzemenően alátámasztja az évértékelőn meghirdetett 7+1+1 pontból álló választási programcsomagja. A rendszerváltás óta nem volt még olyan miniszterelnök, aki ennyi fedezetlen csekket állított volna ki, hasonlóan a nagy elődhöz, Kádár Jánoshoz, aki például - közérzetjavító intézkedésként - bejelentette az élelmiszerárak csökkentését a hatvanas évék végén. Ő végre is hajtotta, amit ígért. A mai napig emlékeznek az öregek a három hatvanas kenyérre, tejre, a háromforintos „fradi kolbászra”. Orbán Viktor ígérgetni tud, ám az ígéretek beváltására már sok esetben nem kerül sor. Innen ered egyik fullajtárjának elszólása: „ígéret kategóriájában megoldottuk.”
Mostani bejelentései petárdaként röppentek a magasba. Tapsvihar, csodálkozó sikongatások, elismerő bólintások, kéjes nyögdécselések, tágra nyitott szájak és szemek, füttyentgetések kísérik a pályaíveket. A petárdák nem esnek szét. Nem robbannak. Állócsillagok, fekete lyukak az égen. Senki nem tudhatja mit is rejtenek valójában az ígéretek, de jól hangzanak, s elfednek minden aktuális problémát. Mielőtt átnézzük az új közérzetjavító bejelentéseket, két dolgot érdemes végiggondolni: kinek a pénzét osztogatja Orbán? Az adófizetőkét. Mészáros Lőrinc és a többi száz leggazdagabb magyar nem finanszíroz, csak továbbgazdagodik e program által is. Másodszor, hová vezetettek az említett kádári intézkedések? Államcsődhöz! Így hát gaudiumra semmi ok!
Nézzük a bejelentéseket! Minden negyven év alatti nő az első házasságakor tízmillió forint kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első két gyerek születése után három-három évre felfüggesztik, a második gyereknél a tartozás harmadát elengedik. A harmadik gyerek megszületése esetén az egész tartozást elengedik. Minden fiatal házaspár kap tízmillió forintot? Szegény? Gazdag? Magyar? Cigány? Csak házasodni kell? Nincs kamat? Nem is kell visszafizetni? Elég szülni? A bankok fizetnek majd mint a katonatiszt? A válaszokra várni kell. Ami biztosnak tűnik, aki elkapkodta a házasságkötést az valószínűleg ráfázott. Vannak azért biztos befutók. Orbán Rózának - az ígérgető 19 éves, hajadon lányának - például jó esélye van arra, hogy esküvője költségeinek egy részét kifizettesse az állammal. Orbán Flórának, az osztogató másik, hajadon, 14 éves lányának az esélyei a lehetséges következmények miatt bizonytalanok.
Lépjünk tovább. Bővítik a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) kedvezményes hitelét, amelyet két vagy több gyermek esetén használt lakások vásárlására is lehet fordítani. A csok bővítését nem kell magyarázni. A használt lakások vásárlásához nyújtott húsz-harmincmillió forint támogatás segíthetne az otthonhoz jutáshoz, ha hatására a lakásárak nem szöknének azonnal az égig, s ha a szegények is hozzá tudnának jutni a pénzhez. A falvakban élők esélyei jobbak lennének, mint a városi lakásra vágyóké, azonban ők – a bejelentő szerint – másik, testre szabott megoldást kapnak néhány hét múlva. Jelenleg várólistára kerültek.
Mit mond a következő ígéret? A második gyermeknél egymillió forintot átvállalnak a nagycsaládosok jelzáloghiteléből. A harmadiknál négymilliót, minden további gyereknél egy-egy milliót. A jelzáloghitel átvállalásának a petárdája megfejtésre vár. Valaki kölcsönkér. A hitelező pedig úgy ad kölcsönt, hogy jelzálogot vezettet a kölcsönkérő házára. Létezik egy jelzálog-hitelintézet, amelyik jelzáloglevelet bocsát ki. Csak a jelzálog alapjául szolgáló hitel kifizetését vállalhatja át az állam.
Tegyünk még egy lépést. Azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek és neveltek, életük végéig mentesülnek a személyi jövedelemadó megfizetése alól. Ez az ígéret azoknak kecsegtető, akik jól fizető állásban vannak. Miután a megjelent szöveg múlt időt használ, ez a mentesség azoknak is járhat, akik a megjelenő szabályozás hatályba lépése előtt teljesítették a feltételeket. A „szültek” kifejezés viszont kizárja az örökbefogadott és a nevelt gyermekek beszámítását. A gyermekét egyedül nevelő apa sem számíthat a támogatásra. Az „életük végéig” fordulat remélhetően nem a nyugdíjak jövőbeli megadóztatására céloz.
Ugorjunk! Elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja. A legalább háromgyermekes családoknak két és félmillió forint vissza nem térítendő támogatást adnak legalább hétszemélyes autó vásárlásához. Ez az első olyan ígéret, amelynek szövegéből arra lehet következtetni, hogy a gyermekhez férfira is szükség van. Az autóvásárlásra nem csak az anya jogosult. Jó hír az is, hogy maga a bejelentő is megkaphatja a támogatást, amire a vagyonbevallása szerint rá is szorul. Reméljük ezzel az állami segítséggel az intézkedést bejelentő miniszterelnök meg tudja venni az autóját, hiszen ezek a kocsik négymillió forintnál kezdődnek.
A következő lépés valóban nemzetmentő. Huszonegyezer új bölcsődei férőhelyet hoznak létre három év alatt. A huszonegyezer új férőhely nem biztos, hogy elég, de jó alkalom újabb kiemelt állami beruházás indítására. Ekkor nincs közbeszerzés, hatósági engedély, a számla is mozoghat felfelé. A bölcsődebővítés hasznos lehet, ha a „rabszolgatörvény” alapján a szülőkre kivetik a maximális túlmunkát.
Nézzük a következő jó hírt. Bevezetik a nagyszülői gyermekgondozási díjat, így a nagyszülők is maradhatnak gyeden a szülők helyett. A nagyszülői gyermekgondozási díj bevezetése összhangban áll a nagyszülő gyermekgondozási segítő ellátásra való jogosultságával. Így legalább bezárul a kör. Az alaptörvény (szándékos kisbetűvel) szerint a gyermek köteles gondoskodni szüleiről, a nagyszülő meg ellátja a szülők gyermekeit.
Egy új terület következik. A nyolcadik pont az egészségügyről szól. Kap hétszázmilliárdot a fejlesztésekre. Igaz a centrumkórház megépítésének költsége is benne foglaltatik ebben az összegben, így érvényesülhet az eddigi gyakorlat, a maradék-elv szerinti elosztás. Miután nincs fejlesztési koncepció, miután nem lehet tudni mire is lenne szükség, biztosan lesznek, akik jól járnak. Ezek közé tartoznak mindazok, akik építhetnek, beszállíthatnak a szokásos – ”névre szóló” - kiválasztási rend alkalmazásával, a szokásos kiemeltté nyilvánítás mellett.
Ismét egy másik területre érkezünk. A kilencedik pont tovább bővíti a gyermekek utaztatására szaporodott vállalkozások lehetőségeit. Orbán ugyanis bejelentette: a középiskolások a kilencedik és a tizenegyedik évfolyam végén kétszer kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehetnek részt, amelynek a költségét a kormány állja. A határon túli magyaroknál tett látogatások megszervezése mellett több mint százezer tanuló nyári programját kell állami pénzből megszervezni. Mértékadó vélemények szerint a nyelvtanulás akkor lehet sikeres, ha a tanulót családi környezetben fogadják. Nem találkozik magyarokkal. Ennek becsülhető költségét nehéz megadni, hiszen amit az állam fizet, az folyamatosan drágul. Jelenleg háromszázezer forintra becsülték az egy tanulóra eső kiadásokat. Igaz, illetékes szájból már elhangzott, a részvételhez pályázni kell, s valószínűleg tartanak nyelvi szintfelmérést is. Érvényesüljön a kormány oktatáspolitikája: aki nem tud, az ne is tanuljon!
Nem lehet tudni, milyen jogszabályok mikorra tisztázzák ennek az orbáni petárdacsomagnak a valóságos tartalmát. Melyikből fog szikraeső hullani, melyik bocsát ki füstfelhőt? Nem lehet tudni, csak sejteni melyik beruházói, befektetői kör erősödik az állami feladatok végrehajtásában való részvételnek köszönhetően.
De az talán kijelenthető, hogy egy felelős pénzügyminiszter ilyen bejelentések után a felmentését kéri a miniszteri teendők ellátása alól.
Frissítve: 2019.02.17 16:00

Bihari Tamás: Benzingőzölés

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:45
nehézséAZ OMINÓZUS P70-ES - Az NDK járműiparának remeke volt
Fotó: FORTEPAN/BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET HU BFL XV
- Vigyázz a lábaddal, ne tedd a lukba! – figyelmeztetett a Papa, miközben óránként 40 kilométeres észveszejtő sebességgel száguldoztunk a Népköztársaság út platánsora alatt. A szürke Prága már 1958-59-ben is oldtimernek számított, hiszen még az indexe is az első ajtó oszlopából csapódott ki, ha a Papa irányt kívánt változtatni. A figyelmeztetést azonban nagyon is komolyan kellett vennem, hiszen az öreg Prága padlólemezén némi anyaghiány mutatkozott. Magyarán, itt-ott lukas volt. Végül emiatt is vált meg tőle.
Mégsem maradtunk autó nélkül, mert akkortájt az orvosok, újságírók, neves művészek és egyéb fontos emberek vásárolhattak személygépkocsit. A Papa gyermekorvosként megvehette a család első modern, új autóját, az NDK járműiparának remekét, egy P70-est. Az almazöld jószág vígan pöfögött a keverék üzemanyaggal.
A mama öccsei gyakran kölcsönkérték és vékonypénzű egyetemistaként a tankolást és a javítás költségeit a Papára hagyták, aki ezt természetesnek vette. Egyszer, amikor az egyik sógor kezében felrobbant a szódásüveg és a Papa dudálva száguldott vele a kórházba, a sebesült elhaló hangon rászólt: "Tibikém, kapcsold fel a sebességváltót hármasba, akkor gyorsabban megyünk." Kétségtelen, a Papa filosz volt, nem technikus.
A keskeny utakon csökkentette a baleset kockázatát, hogy percekig egyetlen autó sem tűnt fel az úton. Azok is többnyire BA-s rendszámú vállalati Volgák, vagy Pobjedák, esetleg Warsawák voltak. Ja, fontos elvtársak is rótták az utakat, a legfontosabbak állami Mercedesekkel, de az egy másik történet. Kisebb falvakban bizony a gyerekek még az autó után futottak, mert a helyi tsz Csepel teherautóin, vagy a MÁVAUT Ikarusain kívül még nem láttak gépjárművet.
A lelkesedést néha az irigység gyűlölködő kitörése váltotta fel. Egy kis faluban egy biciklis srác a Papa elé vágott, aki hiába fékezett, az ütközés elkerülhetetlen volt. Szerencsére a srácnak nem esett különösebb baja, de minket a feldühödött tömeg majdnem meglincselt. Öklüket rázták, ordítoztak, hogy a városi ember itt száguldozik és elüti a szegény gyereket. Galamb szelíd gyermekorvos apámnak üvöltötték ezt, aki soha senkitől egyetlen fillért el nem fogadott és ha hívták, az éjszaka közepén is ugrott a beteg gyerekhez. Végül élve megúsztuk, de akkor repedt meg először az üvegbúra, amiben addig éltem, és ahol erőszakkal csak az Iliászban, vagy az Odüsszeiában találkoztam, amit a Papa persze eredetiben is olvasott. Máig emlékszem arra a hitetlenséggel kevert félelemre, amit az eltorzult arcok, üvöltő szájak láttán éreztem gyermekfejjel. Azóta az üvegbúrának a cserepei sincsenek már meg.
A késő ’60-as évektől gépkocsinyeremény-betétkönyvvel is lehetett nyerni autót. Sosem felejtem el azt a kitörő örömöt, amikor a mi sorszámunkat olvastuk a Népszabiban: egy Škoda 1000MB-t nyertünk. Szürke, lassú csacsi volt, de a szép piros műbőr üléseivel mégis szerettük. Végül egy céges autó belehajtott és totálkáros lett. Szerencsére Gyuri bátyámnak nem esett baja. A sors adta, a sors elvette. A Papa halála után évekig nem volt autónk, de a Mama, aki modern nő volt és amellett, hogy levágatta a gyönyörű hosszú haját, mint a Sörgyári capriccio hősnője, Maryska, és szerette a Beatleseket, letette az autóvezetői vizsgát és jogosítványt szerzett. Akkoriban még csak elvétve ültek nők a volán mögött.
Egyik nap egy vadiúj modellel, egy alul bili-kék, felül fehér Trabant kombival tért haza. A kormányváltós, kék füstöt eregető jószág csomagterébe egy kisebb hálószoba bútor is elfért volna. Élveztük a száguldás szabadságát, de azért gyakran megálltam a Népköztársaság úti autószalon kirakata előtt és álmodozva néztem az üveg mögött a Zsigulik, Škodák és a Wartburg de luxok áramvonalas karosszériáját. A kocsik elé ki volt téve az áruk és a sorszámuk is, ami arra utalt, ki veheti át néhány éves várakozás után - ha jól emlékszem a Csepeli Szabadkikötő területén lévő Merkur telepen. Jó üzlet volt az autókiutalás adásvétele: a jó állapotú, alig használt kocsikhoz hasonlóan egy új árán, vagy afölött is el lehetett adni tehetős embereknek, akik nem akartak 4-5 évet várni. Igaz, ez semmi nem volt az NDK-beli 10-15 éves toporgáshoz képest. A Mama egyik öccse oda nősült és amikor a fia 10 éves lett, befizettek neki egy Trabantra, hogy mire nagykorú lesz, éppen meglegyen az álomautó.
A 70-es években a Zsiguli utóda, a Lada tarolt, az 1500-ast a népnyelv csak paraszt Mercinek hívta, és népszerű volt, bár némi kézügyességet igényelt, a Dacia. Misi barátom, miután hiába alkudott egy Velorexre, avagy Bőregérre, vett egy Daciát. Tehette, taxizott, értett az autókhoz. Szüksége is volt a szaktudásra, mert miután az új Dacia csomagtartóját elegánsan lecsapta, gondosan fölszedte a lepattant díszlécet és visszaszerelte. Ezután már csak a némi autóvillamossági beavatkozásra volt szükség. Tamás kollégám a papájával Szegeden vette át a román csodát és mivel 5 literrel adták ki, az első kútnál megálltak tankolni. Mikor már egy tartálykocsiba való üzemanyag is belement, és egyre erősebb benzinszagot éreztek, kinyitották a csomagtartót, amiben a felesleg lötyögött. A gyári benzintartály ugyanis lukas volt.
De hát ezek 40 éves történetek. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer a lesajnált Trabik a nosztalgia hullámát meglovagolva egy mai új autó áráért kelnek majd el.