Lengyel László: Káosz vagy kiút

Publikálás dátuma
2017.09.23. 09:40
A SZÍNPADON EGYSÉGBEN AZ ELLENZÉK - Amúgy mindenki harcol mindenki ellen Fotó: Molnár Ádám

Az őszi nyitány ellenzéki káoszba fúlt. Folytatódott a mindenki harca mindenki ellen, egymás és önmaguk legyilkolása. A társadalom kész a rendszerváltásra, ám a politikai pártok és politikusok ebben nem vezetik, segítik, hanem akadályozzák. Már nem mondhatjuk, hogy a manipulált és meggyőzhetetlen nép veszejti el a felvilágosult keveseket, hanem az elbutult és elromlott ellenzéki politikai elit nem teljesíti feladatát. Az ellenzék nemhogy kitört volna a gettóból a közép, a független, vagy akár a tisztességes liberális konzervatív szavazók felé, nemhogy bebizonyította volna kormányképességét, civilizáltságát, hanem barbár politikai kultúrát és a gyengék erőszakoskodását produkálja egyre szűkebb térben. Nincs közös ügy, gondolat, program se a választásokra, se a kormányzásra. Üresség és populizmus, sértettség és gyűlölködés járnak kéz a kézben, ész és értelem helyett. Képesek lesznek elveszteni Budapestet és azt a néhány nagyvárost, megállapodás híján, amelyek nélkül se győzelem, se a kétharmad megakadályozása. Az utolsó utáni pillanatban vagyunk. Vagy lesz fordulat és kiút, vagy marad a káosz és bekövetkezik az ország tartós elveszejtése.

A politikai megállapodás és koalíció pártján

Politikai megállapodást kell kötni és ellenzéki koalíciót kell teremteni mind a Fidesz legyőzése, mind a kormányzás érdekében. Nemcsak azért mert a választási rendszer erre kényszerít, hanem mert a Fidesz-állam lebontásának feladatát és az új társadalmi, gazdasági és politikai reformok véghezvitelét csak széleskörű összefogással lehet megvalósítani. Ezért nemcsak a baloldali pártoknak és mozgalmaknak egymással, hanem a liberálisokkal és a tisztességes, Orbán-ellenes konzervatívokkal, azok pártjaival és köreivel is szövetségre kell lépniük. Szövetségre az egyéni képviselők közös indításánál és a lista állításánál. Jó példa az összefogásra az ukrán oktatási törvény elleni közös fellépés. Minél több civil, hiteles jelölt kell, akár a konzervatívokat tömörítő Eötvös Csoportból vagy a Momentumból.

A politikai tárgyalások sora megakadt felső szinten. Botkának és az MSZP-nek kell kimozdulniuk a holtpontról és tárgyalást kezdeményezni a listaállítás kérdéséről, vagyis a közös lista, a választási párt vagy a koordinált indulás változatairól. Lásson végre hozzá mindenki a közös munkához, egy közös üzenet közvetítéséhez, a logisztika megszervezéséhez, a pénz megszerzéséhez, a médiakapcsolatok kialakításához. Európai, modern, élhető, igazságosabb és demokratikus Magyarországot akarunk, nyugati és nem keleti országot! Aki ezt akarja, álljon össze!

Az Európai Unió és Magyarország

Európa vagy Oroszország, Nyugat vagy Kelet a tét. A menekültkérdésben három elvi és gyakorlati célnak kell vezetnie a magyar politikát, nevezetesen a nemzetbiztonság, a szolidaritás és a humanitás egymással összehangolt céljainak. A magyar nemzet békéjének és biztonságának biztosítása mindannyiunk érdeke. A magyar államnak kötelessége védenie polgárainak nyugalmát és rendjét. A magyar biztonság csak az Európai Unió közös biztonságpolitikai együttműködésével, az EU külső határainak és nem a nemzetállami határoknak a védelmével oldható meg. A szolidaritás elve azt jelenti, hogy az európai államok szolidárisak egymással a menekültkérdésben. Joggal elvárható, hogy Görögországgal és Olaszországgal szemben, amelyekre a menekültek terhe zúdul, a többiek, így Magyarország is, szolidárisak legyenek. Aki nem szolidáris a másikkal, nem várható, hogy vele szolidárisak legyenek. Itt nem Brüsszelről, nem az EU Bizottságáról, hanem a görög szigetek és az olasz partok lakosairól, illetve szuverén nemzetállamokról van szó, akiktől elvárnánk, hogy hasonló helyzetben velünk legyenek szolidárisak. Végül a megállapítottan levizsgált és regisztrált háborús menekültekkel szemben emberi, és ahogy Ferenc pápa, illetve protestáns egyházi vezetők kimondták, keresztényi humanizmussal kell eljárni. Nem azért kell befogadni bizonyítottan nem illegális, nem terrorista nőket, gyerekeket és férfiakat, mert erre köteleznek, hanem mert érző emberek vagyunk, hiszünk az emberek közti kölcsönös segítségben.

Az EU magországai hozzákezdenek saját országaikon túl az EU régen várt gazdasági, politikai és társadalmi reformjaihoz. A szorosabb integráció célkitűzése azt jelenti, hogy Európa fejlett része nemcsak intézményi reformokat – bankunió, fiskális unió, politikai unió -, hanem a közös értékrend szigorúbb számonkérését, a jogállamiságot, a liberális demokráciát is elhatározta. Magyarország kormánya tudatosan ellenszegül, háborút folytat az Európai Unióval polgárai akarata és felhatalmazása ellenére. Mindez Magyarország egyre gyorsuló peremre szorulásához, büntetéséhez, végső soron kizáródásához vezet.

Magyarország érdekérvényesítő-, sőt, ma már tárgyalóképessége is eltűnt: Európa és az európai nagyhatalmak vezetői tudatosan figyelmen kívül hagyják az Orbán-kormányt és annak álláspontját. Az ellenzék mindent megtesz, hogy önálló, a kormányétól eltérő nemzetközi véleményt fogalmazzon meg a jogállamiság, a menekült-ügy, az európai alapok kezelése, a magyar munkavállalók uniós kezelése ügyeiben. Vissza kell szereznünk az európai nemzetek és intézmények bizalmát, hogy Magyarország ismét egyenrangú és megbízható partner legyen a nemzetközi közvélemény szemében, és ne negatív példa és pária. Az egyesült ellenzéknek ki kell jelentenie, hogy Magyarországot minél előbb az euró-övezet tagjává kívánja tenni.

Az Orbán-kormány eddig elpazarolta és ellopta az Európai Uniótól kapott eurómilliárdokat. Ezzel elvesztegette azt a pénzt, időt és esélyt, hogy Magyarország felzárkózzon a fejlett országokhoz, hogy Írországhoz, Finnországhoz és a balti államokhoz hasonlóan a belső körbe kerüljön. A kormány az európai pénz-ígérvényekkel akar választásokat nyerni. Mi azt ígérjük, hogy ezeket az ígérvényeket, amelyeket az Orbán és a Mészáros családok javára tesznek, nem teljesítjük. Ahogy le fogjuk állítani Paksot, úgy le fogjuk állítani a pazarló, korrupt egyéb beruházásokat is. Másként, másra, valóban szükséges útra, vasútra, egészségügyi, szociális és oktatási beruházásokra fogjuk ezeket a pénzeket fordítani. Azt szeretnénk, ha az iskolások asztalán számítógépek állnának, és nem a felcsúti kisvasutat. Azt szeretnénk, a házak tetején napelemek lennének Kisvárdán és Mezőkövesden, nem milliárdokért stadionok. Azt szeretnénk, hogy Kishantoson nemcsak a jog és tisztesség uralkodjon, de az európai pénzű fejlesztés. Azt szeretnénk, hogy Boldva község tökmagolaj-sajtolójának mintájára, európai pénzekkel támogatott vállalkozások legyenek a szegény cigány falvakban. Azt szeretnénk, hogy miként a budapesti XIII. kerület a rendelőintézetébe saját forrásból CT-vizsgálót telepített, amelynek megvétele töredéke a vizes vb szervezési költségeinek, ugyanez kerüljön be az európai fejlesztésekbe. Hány emberi életet lehetett volna megmenteni!

Haladás és társadalmi igazságosság összehangolása

Társadalmi haladás és modernizáció nélkül nincs társadalmi igazságosságra és esélyegyenlőségre esély, súlyos társadalmi egyenlőtlenséggel és igazságtalansággal nem lehetséges haladás és modernizáció. Ha nincs gazdasági növekedés és modernizációs felzárkózás, akkor a szűkös javak elosztása szükségképpen igazságtalan. Ha a modern állam, az érdekképviseletek és a civil szervezetek nem teremtenek igazságosabb intézményeket és feltételeket a jövedelmek, státuszok, vagyonok elosztásában és újraelosztásában, akkor a szélsőséges egyenlőtlenség a növekedés és a modernizáció akadályává válik.

Élhető országot, városokat és falvakat kell teremtenünk, ahol megvan a jobb egészségügy, oktatás, szociális háló, szolgáltatás – a jobb élet reménye. A Fidesz-kormány ezt vette el: igazságtalan és tisztességtelen a jövedelmek elosztása, az egészségügyhöz, az oktatáshoz és a szolgáltatásokhoz való hozzáférés. Egy tiszántúli vagy dél-baranyai kis faluban, születésed pillanatától esélytelen vagy az egészséges, tanult, reményteli életre, ellentétben egy Budán született gyerekkel. Ha ott infarktust kapsz 54 évesen, bizonyosan meghalsz, míg itt majdnem biztos, hogy túléled. A Fidesz nem csökkentette, hanem növelte a különbségeket – mi megpróbáljuk mérsékelni. De ehhez nemcsak jószándék és szociális lelkiismeret, hanem gazdasági növekedés, és jövedelem is kell.

Amit a Fidesz csinál, az modernizációs zsákutca. Egyrészt fejlesztéspolitikájában egyoldalúan odakötözte Magyarországot egyetlen, konjunktúraérzékeny iparághoz, az autóiparhoz, másrészt nyíltan támadta a pénzügyi, az energetikai, a telekom és a kereskedelmi szolgáltatókat, tovább növelve a szolgáltatási szakadékot a fejlett világ és Magyarország között. A közművállalatok államosításával és az európai fejlesztési pénzek presztízsberuházásokra pazarlásával tovább rontotta a beruházások hatékonyságát és versenyképességét. Kihasználatlan maradt a gazdasági növekedés gyorsításának, a gazdasági modernizációnak és az utolérésnek igen kedvező időszak. Azzal, hogy az oktatási és egészségügyi szerkezeteket és szervezeteket roncsolta, az érdekképviseletet megsemmisítette és a nyugdíjrendszert visszacsinálta, a szociális rendszert visszavágta, egyszerre tette lehetetlenné a modernizációhoz szükséges társadalmi és állami modernizációt. A növekedési pálya, amelyen járunk fenntartható, de nem szolgálja a felzárkózást. Olyan növekedési pályára kell térnünk, amelynek van belső dinamizálási motorja és nem európai pénzekre szorul. Ehhez vissza kell nyerni a magántőke bizalmát a jogbiztonsággal és a jól végig gondolt fejlesztéspolitikával. Nincs baloldali populizmus, de lesznek egészségügyi-, oktatási-, munka- és nyugdíjtervezetek. A modern gazdasághoz és az igazságosabb társadalomhoz elengedhetetlenül szükséges közigazgatási reformot is véghez kell vinni, vagyis a Fidesz által szétvert, rosszul működő, túlcentralizált és korrupt államot fel kell majd váltani a korszerű, tiszta kezű, hatékony kormányzati szerkezettel és kormányzással. Az ellenzéknek bíznia kell a szakértőkben, van tudás és tisztesség az egyes szakmákban - pártállástól és ideológiai nézetektől függetlenül.

Az önkormányzati autonómia helyreállítása

Az ellenzéki pártok legfontosabb támaszai az ellenzéki és független polgármesterek és önkormányzati vezetők lehetnek, akik számára élet-halál kérdés helyi közösségük életfeltételeinek javítása. A választók közvetlenül választották őket, és nehéz feltételek között szakmailag felkészülten, tiszta kézzel helyt álltak. Megállapodásra kell velük jutni, hogy ahol lehet, induljanak el az országgyűlési választásokon önálló jelöltként közösségeik és az ország érdekében. A Wittinghoff Tamások és a Szitka Péterek, a Gémesi Györgyök és a Hajdu Lászlók megérdemlik a bizalmat. S amint lehetőség lesz rá, be kell nyújtani azt a törvénytervezetet, amely megszünteti az összeférhetetlenséget a parlamenti és az önkormányzati képviselet között.

A választás nem a politikusokról és a pártokról, hanem a választókról és a társadalomról szól. A politikusok felelőssége, hogy megoldást találjanak, mert a társadalomban leváltó hangulat van, de a káosz miatt nem tudja, hogy kire szavazzon, ki lehetne a leváltó. Ne hagyjuk a választót kétségben és kétségbeesésben! Az én, én, én helyébe a minek kell lépnie. Magyarországnak elviselhetetlen országból élhető országgá kell válnia!

Kis Miklós: A teljes foglalkoztatottság szirénhangjai

Publikálás dátuma
2017.09.23. 09:35

Vitathatatlan, hogy Magyarországon a 2008-as gazdasági világválság okozta visszaesés után fellendülés kezdődött. A multinacionális cégek kapacitásbővítése és az uniós pénzek hatása együttesen kezdik feledtetni a lassan 10 éve kitört hitelválságot. De vajon az az állítás igaz-e, hogy közel a teljes foglalkoztatottság?

Látszólagos zűrzavar

A közfoglalkoztatottak és külföldön dolgozók nélkül számítva Magyarországon a foglalkoztatottság mintegy 62 százalékos lenne, ami az Európai Unió 65,6 százalékos átlaga alatt van. Ha ezeket a számokat nem vonjuk le, akkor is azt látjuk, hogy számos uniós és európai ország így is jóval magasabb foglalkoztatottsági rátát mondhat magáénak.

Az Egyesült Királyságban például 72 százalékos a foglalkoztatottság, Norvégiában 75, Izlandon 85 százalékos. De hogy egy közelebbi országot mondjunk, Csehországban is 70 százalékos. S mégis az írják az újságok, hogy Magyarországon majdnem mindenki dolgozik. Akkor vajon mi a helyzet azokban az országokban, ahol 10-15 százalékponttal magasabb a hazainál a foglalkoztatottsági arány?

S hogy a kép még zavarba ejtőbb legyen: Norvégiában például ugyan sokkal magasabb a foglalkoztatottsági arány a hazainál, mégis magasabb a munkanélküliségi ráta, mint nálunk. No, vajon melyik országban jobb a foglalkoztatási helyzet?

A látszólagos zűrzavar oka, hogy a statisztikusok egészen mást értenek foglalkoztatottság és munkanélküliség alatt, mint a politikusok és az újságírók – így azután a társadalom egésze is. A foglalkoztatottságot a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) úgy méri, hogy a kérdezőbiztos azt kérdezi az állampolgártól: „Végzett-e az adott héten legalább egy órányi, jövedelmet biztosító munkát?” Ha csak egy órát is dolgozott napszámban az illető, már nem munkanélküli statisztikai értelemben (illetve természetesen akkor sem, ha csak átmenetileg nem dolgozott – szabadság, betegség miatt – azon a héten, de egyébként állandó munkahelye van). Ha egy órát sem dolgozott, s nincs állandó munkahelye, akkor azt kérdezik tőle: „A megelőző négy hét folyamán aktívan keresett-e munkát?" És ha például egy reményvesztett munkanélküliről van szó, aki nem keresett tevékenyen munkát, akkor nem számít munkanélkülinek a statisztika szerint – bár nem tekintik persze foglalkoztatottnak sem.

Nincs azzal semmi baj, hogy a KSH ezekkel a módszerekkel állítja össze a statisztikákat, mert ha nem így tenné, akkor nem lennének a magyar adatok összehasonlíthatók más országok adataival. A baj akkor kezdődik, ha elfelejtjük, hogy miről is beszélünk. A munkanélküliség mást jelent statisztikailag, mint köznapian értelmezve – e tényt hagyják figyelmen kívül gyakran a KSH-jelentésekről beszámoló hírek írói. Így azonban az adatokat félrevezetően tálalják, ezzel akaratlanul is megvezetve a társadalmat.

Az alacsony munkanélküliségi ráta valójában nem jelent többet, mint hogy kevés olyan ember van, akire egyszerre igaz az, hogy nem dolgozik legalább hetente egy órát valamiképp, illetve, hogy aktívan keres munkahelyet. Így az alacsony munkanélküliségi ráta nem pusztán arra utalhat, hogy „szinte mindenki dolgozik”, hanem a reményvesztett munkanélküliek nagy tömegére, vagy a jobbára alkalmi munkalehetőségeket biztosító feketegazdaság kiterjedtségére is.

Ahogy Ulrich Beck írja A munka szép új világában: „az olyan feltételek kialakítása, amelyek között egyre több embert zárnak ki a társadalomból, indirekt módon a munkanélküliség felszámolásának nagyon hatékony stratégiája is egyben”. Erre az összefüggésre bizony nem árt figyelni a statisztikákról beszámoló cikkek szerzőinek sem: a szépülő munkanélküli statisztikák mögött a társadalmi valóság akár nagyon ronda is lehet.

Ha a munka világából kiesőt nem tartja fenn semmi, ha az álláskeresési segély időtartama csak az átlagos álláskeresési időnek a töredéke, ha a közmunkabér az átlagbér kis foszlánya, s jóval alatta van a minimálbérnek, illetve a szegénységi küszöbnek is, akkor nincs, ami útját állja a tömegek lecsúszásának – akik végül a munkanélküliségi statisztikákból is kikerülnek. Az eredmény: sokasodó osztályalattiak és lecsúszástól rettegő, vékonyodó középosztály.

Ha pedig az elégedetlenség szülte feszültséget a kormány igyekszik a gyűlölet és a nacionalizmus csatornáin elvezetni, akkor kedvezőnek látszó munkanélküliségi adatok ide vagy oda, az út végül biztosan katasztrófához vezet.

Emelni bármi áron

A munkanélküliségi statisztikák piedesztálra emelésének paradoxona, hogy roppant ártalmasak a munka világára. Olyan politikákat eredményezhetnek, amelyek a munkahelyek mennyiségét ugyan növelik, de azon az áron, hogy minőségi munkahelyek számát csökkentik. Ennek sztereotip példája, amikor az elbocsátott köztisztviselőket közmunkásként visszafoglalkoztatják.

Így ugyanannyi forrásból ugyan sokkal több ember foglalkoztatható, ám maguk a munkahelyek sokkal rosszabbak. Az összefüggés megáll a versenyszférában is, szabályozással („rugalmasítással”) növelhető a munkapiacon az álláshelyek száma, de ennek ára az ideiglenes és alacsonyan fizetett szektor növekedése és a jó állások fogyatkozása. Hasonló folyamatok húzódnak meg a gyönyörű német statisztikák mögött is − bár persze ott egészen más jövedelmi szintekről beszélünk, mint itthon.

A foglalkoztatás minden áron való emelésének egy másik nem kívánt következménye, hogy a munkaerőpiac hatékony működését csökkentheti, ha a foglalkoztatást úgynevezett kínálatoldali eszközökkel igyekeznek élénkíteni – ez nem közgazdász nyelven nagyjából annyit jelent, hogy a kormány nem vagy csak alig ad segélyt, s abban bízik, hogy ez majd munkára serkenti az embereket.

Akik ebben annyira nem hisznek, arra figyelmeztetnek, hogy ez rosszul is elsülhet, mert a jövedelem nélkül maradó emberek annyira lecsúszhatnak, hogy utóbb elveszíthetik azt a képességüket is, hogy munkát vállaljanak. Az Európai Bizottság közgazdászai egyik országjelentésükben egészen konkrétan leírták, hogy a munkanélküli segély 3 hónapra csökkentése gátolja a munkapiac hatékony működését, mivel három hónap nem elegendő szakképzettséget igénylő munka találásához.

A nem hatékonyan működő munkapiacon pedig könnyen előállhat az a helyzet, hogy bár tömeges a munkanélküliség és rengeteg a reményvesztett munkanélküli (akik a munkanélküli statisztikákban nem is szerepelnek), mégis már a gazdaságot bénító mértékű a munkaerőhiány.

Korszakváltás

A kormányzat politikai filozófiájának gyakran emlegetett eleme a „munkaalapú társadalom”, amelyben „alaptétel, hogy annál erősebbek leszünk, minél többen dolgoznak”. Ez a gondolat azonban egyáltalán nem áll összhangban az éppen zajló történelmi változásokkal. A foglalkoztatási statisztikákat a piedesztálra helyezni különösen nem időszerű.

A globális kapitalizmus modern világában egy nemzet felemelkedésének – avagy felzárkózásának – nem a foglalkoztatottsági ráta a kulcseleme. Nem annyira az a fontos, hányan dolgoznak, hanem hogy hogyan és mit. Az érték nagyobb része a tudásból – főleg persze annak monopolizált formába bújtatott elemeiből – és a kreativitásból származik.

Bár a hazai újságokban csak mínuszos hír volt, a történelemkönyvek lapjain majdan hangsúlyos lehet, hogy a kínai Foxconn 10 milliárd dollárt ruház be egy gigantikus üzem építésébe az USA-ban. Az a Foxconn, amely korábban bejelentette, hogy 60 ezer munkását rúgja ki és helyettesíti robotokkal. Nem annyira régi az a hír sem, hogy az Adidas visszatelepíti a gyártást Ázsiából Németországba; olyannyira automatizált lesz a gyártás, hogy megteheti – és meg is teszi.

Ezek a kis hírek a globális kapitalizmus korszakváltásának korai hírnökei. Az egyre automatizáltabb gyárakat mind jobban megéri a felvevőpiacok közelébe telepíteni, a munkaerő költsége egyre kevésbé fontos. Különösen felgyorsíthatja a folyamatot, ha a nagy felvevőpiacok védővámok bevezetésével fenyegetőznek, mint azt épp Trump Amerikája teszi. Az „összeszerelő országok” – mint például Magyarország – történelmi léptékkel mérve nagyon rövid időn belül igen nehéz helyzetbe kerülhetnek. Óriási a probléma, aminek aligha az a megoldása, hogy mindenki dolgozzon, nem számít, mit és hogyan.

A teljes foglalkoztatottság célja helyett a nagy hozzáadott érték teremtésére képes, kreatív, tanult és egészséges emberekből álló társadalom létrehozása lehetne inkább valóban perspektivikus politikai cél.

Szerző

TGM: Mi lesz, ha az ellenzék nyer?

Publikálás dátuma
2017.09.23. 09:30

A jövőre esedékes országgyűlési választásokon nagyjából a következő helyzetek alakulhatnak ki:

  • a Fidesz-KDNP egyszerű többséget szerez;

  • a Fidesz-KDNP alkotmányozó (kétharmados) többséget szerez;

  • a Fidesz-KDNP legnagyobb pártként az élen végez ugyan, de nem szerzi meg a mandátumok (képviselői helyek) többségét, tehát egyedül nem tud kormányt alakítani; az együtt többségben lévő, de külön-külön kormányalakításra képtelen ellenzéki pártok mindannyian összefognak a Jobbikkal együtt, kormányt alakítanak; egyedül a Fidesz-KDNP marad ellenzékben;

  • a Fidesz-KDNP kisebbségi kormányt alakít valamelyik, korábban ellenzéki párt külső támogatásával;

  • a demokratikus pártok – a Jobbik nélkül – összefogva megszerzik a képviselői helyek többségét, kormányt alakítanak: mind a Fidesz-KDNP, mind a Jobbik ellenzékbe kerül;

  • a demokratikus pártok alkotmányozó (kétharmados) többséget szereznek;

  • valamelyik demokratikus párt egyedül megszerzi az országgyűlési többséget;

  • a Jobbik egyedül megszerzi az országgyűlési többséget;

  • valamelyik ellenzéki párt egyedül alkotmányozó (kétharmados) többséget szerez.

A többi kombináció, azt hiszem, elhanyagolható. (Bár elképzelhető pl. olyan törékeny konstrukció, amelyben a kisebbségi demokratikus kormányt kívülről támogatja a Jobbik vagy a Fidesz-KDNP, de az ilyesmi meglehetősen irreálisnak tetszik.)

AZ ÖTÖDIK VÁLTOZAT - Én most egyetlen változat esetleges bekövetkeztének a lehetséges folyományait venném szemügyre, ez az ötödik változat, amelyben a demokratikus ellenzéki pártok egyszerű többséget szereznek, a két jobboldali párt (Fidesz-KDNP, Jobbik) ellenzékbe szorul, ugyanakkor az új kormánypárti többségnek együttesen sincs alkotmányozó ereje (azaz kétharmados többsége) önmagában. Ez a változat nem valószínű, de nem lehetetlen. Nagyjából ezt szeretnék a demokratikus pártok és szavazóik, kivéve a Momentumot, amely nem érdeklődik a következő magyar kormány politikai színezete iránt, csak be akar kerülni a parlamentbe, bár nyilván jóval távolabb áll a mai kormánytól, mint az ellenzéktől. (Ne értsenek félre: a Momentum célkitűzése legitim – és másutt nem szokatlan – politikai álláspont. Stratégiailag is igazolható, hiszen a kormányváltás esélyei nem jók.)

A demokratikus pártok közötti erőviszonyokat nem vizsgálom, hiszen ezek – akárcsak a végső választási eredmény – megjósolhatatlanok. Ma (2017 szeptemberében) a Fidesz-KDNP sikere látszik szinte bizonyosnak; bár az ilyen „bizonyosságok” számtalanszor elenyésztek már.

Ámde tételezzük föl (ez pusztán gondolatkísérlet), hogy valamilyen – ma még ismeretlen – kombinációban a demokratikus ellenzéki pártok nyerik meg a választásokat, az államelnök kinevezi az új többség által javasolt személyt miniszterelnöknek, aki kormányával egyetemben bizalmat kap az Országgyűléstől, s programbeszéde elmondása után megkezdi a munkáját.

Az új kormánytöbbség úgy alakulhat ki, hogy megválasztott képviselői leteszik az esküt Orbán Viktor és Szájer József Alaptörvényére. Ugyan a fideszes képviselők is fölesküdtek a köztársasági alkotmányra, majd ripityára verték – ami nem szép viselkedés – , de mivel a demokratikus pártoktól többet várunk, ők nem léphetnek át könnyedén az általuk (joggal) megvetett Alaptörvény előírásain. Ez még akkor se lenne erkölcsileg egyszerű, ha lenne kétharmados többségük. Tevékenységük vezérfonala az eddigi Alaptörvény kell hogy legyen.

Az új kormány nagyon nehéz körülmények között kezdhet majd a dolgához. Erről már többen írtak korábban, ezért csak rendszerezem ezeknek e tényezőknek a leírását, jelentőségükhöz mérten fölöttébb kurtán.

A KORMÁNYZÁS NEHÉZSÉGEI - Először is számos közjogi méltóság és számtalan állami-intézményi vezető, csupa elkötelezett jobboldali, még hosszú évekig be fogja tölteni tisztségét. A teljes államigazgatás és a kormányapparátus (beleértve a kevés megmaradt háttérintézményt) az orbáni tisztogatások következtében teljesen fideszes (jobb- és szélsőjobboldali). Minden helyhatóság – a majdani önkormányzati választásokig – jobboldali kézben van, majd’ minden vezető a legkisebb intézményekben is jobboldali, az oktatás, a kultúra, a tudomány irányító személyiségei is, a legtöbb autonóm testület, közület, egyesület vezetői is többnyire jobboldaliak már, jobboldali elkötelezett a tőke legtöbb szervezete, a bírósági igazgatás, az ügyészség, a rendőrség, a hadsereg főtiszti kara (egyáltalán: minden hatóság), a kamarák, a „hivatásrendi” társulások, a befolyásos gazdasági egyesületek, zömmel az egyházak, a diplomáciai szolgálat és a titkosszolgálat (no meg az ultráikat mozgósítani képes, jól kézben tartott, agyonfinanszírozott, egytől egyig politikailag gyanús „sportklubok”) – nem is lehet valamennyit fölsorolni. Közülük a legtöbben szabotálni fogják – de legjobb esetben is bizalmatlanul és utálkozva fogják szemlélni – az új kormány intézkedéseit.

Újabb – ellenkező irányú – tisztogatást visszautasítana a demokratikus közvélemény (az új, ezúttal jobboldali ellenzékről nem szólva), amelynek elege volt az ilyesmiből. De ha nincsenek személycserék, akkor az új kormánynak nem lesznek megbízható hivatalnokai, és nem jutalmazhatja híveit állásokkal (a kettő nem egészen azonos), ami – szerény és józan határok között – mindenféle polgári kormányzás velejárója az egész világon.

Budapest kivételével a médiák mindenestül a jobboldal kezében vannak; a jobboldal immár a digitális médiákban is terjeszkedik, ahol eddig kulturális és nemzedéki okokból erőtlenebb volt. Ezeket a médiákat az Orbán Viktorhoz, a mai miniszterelnökhöz személyesen is közel álló személyek és cégek birtokolják és irányítják. „Átvitt értelemben” Orbán Viktor a legnagyobb magyarországi médiatulajdonos (meg szintén „átvitt értelemben” a leggazdagabb magyar ember), és médiapozíciója a szomszéd országokban se megvetendő. Mindezt az állami hitelekből történt masszív fölvásárlások révén a magyarországi adófizető finanszírozza, ám ezeket az orgánumokat jogszerűen nem lehet többé visszaszerezni vagy megszüntetni, a magyar sajtó évtizedekig jobboldali lesz. (Pláne, hogy a ma még ellenzéki, ún. balliberális sajtó zöme is jobboldali, bár részben másképp.)

A közpénz jellegüket elvesztett gigantikus állami vagyonok a politikai jobboldal kizárólagos ellenőrzése alatt állnak és így is maradnak, az eredetileg független magyarországi nagytőkések szabad szemmel már megkülönböztethetetlenek a magyar jobboldaltól. Ha választási vereséget is szenved Orbán, politikai célra fölhasználható anyagi forrásai – azért is, mert szabadon hasznáLhatja föl őket, de azért is, mert oly hatalmasak – nagyobbak lesznek, mint az új kormányéi.

Bár a magyar értelmiség megosztott (a „humán” és művészértelmiség elsöprő többsége nem kedveli az Orbán-rendszert), a magyarországi polgárság és hivatalnoki-alkalmazotti középosztály (beleértve a tőkés cégeknél dolgozó magántisztviselők zömét és a „szabadfoglalkozásúakat”, pl. ügyvédeket) masszívan a jobboldal pártján áll, ha vannak is kifogásai. A leggazdagabb kerületek és települések – mint kerek e világon mindenütt – a jobboldalra szavaznak. S ez még csak az osztályhatalmi szféra.

NEM VALÓSZÍNŰ, DE NEM LEHETETLEN - a szerző szerint, hogy a demokratikus pártok egyszerű többséggel győznek FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

NEM VALÓSZÍNŰ, DE NEM LEHETETLEN - a szerző szerint, hogy a demokratikus pártok egyszerű többséggel győznek FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

BIOPOLITIKAI GYŐZELEM - Az Orbán-rendszer még a vele elégedetlenek nagy részét is maga mellé állította a menekültügyben és az Európa-politikában – olyannyira, hogy ha (az itt tárgyalt hipotézistől eltérően) mégis nyer, akkor ennek köszönhetően nyer – összefüggésben a nemzetközi trendekkel. (Az egész világon megsemmisítő vereséget szenved a „neoliberalizált” szociáldemokrácia: a választók a konzervatívoktól és a szélsőjobboldaltól elfogadják az üzletbarát, tőkebarát, népellenes gazdaságpolitikát, ha ez nem jár az „underclass”, a színes kisebbségek és a külföldiek védelmével, de a szocdemektől nem.)

Az Orbán-rezsim diadala biopolitikai, kulturális és morálpszichológiai természetű.

A magyarországi közvélemény (s itt csak fokozatilag különbözik más, akár nyugati országok ideológaiai hangulatától) jelenleg elutasítja az „idegen fajúnak” érzékelt populációkat (menekülteket, bevándorlókat, vendégmunkásokat és a romákat, kisebb mértékben a zsidókat), nem érti és utálja a „liberálisnak” és „politikailag korrektnek” (azaz antirasszistának, antinacionalistának, feministának, melegbarátnak, toleránsnak, a fegyelem és a büntetés ellenségének) tekintett (nagy részt mítoszi) Nyugatot vagy Európát, továbbra is ellenséges az utódállamok többségi nemzeteivel szemben, fél az ázsiaiaktól és afrikaiaktól, és lenézi őket. Bár a hagyományos családnak nyoma sincs Magyarországon, a hagyományos család eszméje viszont erős, emögött azonban csak heteroszexizmus (azaz a nők és a melegek iránti ellenségesség) áll, amiben föltűnően sok áldozat (nő) is osztozik.

Mindez a kipusztult nemzeti hagyománnyal – amely nálunk (történelmi múltú önálló államiság, politikai tradíció nélkül) a főleg irodalmi magaskultúrában testesült meg, amely elfeledettnek tekinthető – nem áll és nem állhat összefüggésben, ezt az etnicizmussal kapcsolatos ambivalenciák helyettesítik. (Teszem azt: utáljuk a nemzetek fölötti Habsburg-birodalom gondolatát, és utáljuk a magyar nemzeti függetlenséget megteremtő őszirózsás forradalmat.)

A biopolitikai csatát megnyerte Orbán Viktor: a faj és a nem (a rassz és a dzsender), a rokon és az idegen, a haza és a külföld, a hasonló és a különböző, a meghitt és a szokatlan – ugyan örökkévaló – kontrasztjában következetesen a népszerű konzervatív álláspontra helyezkedett, nem pedig az „osztály” és az „egyenlőség” népszerűtlen álláspontjára.

Ámde a szocializmus lényege (a mérsékelt, demokratikus, félpiaci szocializmusé is) éppen az etnicitástól megtisztított osztályálláspont, amelynek a fő világszemléleti ellenfele a társadalmi különbségeket eltakaró „nemzeti egység”: elfogadtatása mindenkor az uralkodó osztály és a tekintélyi állam (Obrigkeitsstaat) érdeke.

OSZTÁLYHARC VS. FAJI HARC - Ha a fő ellentét nem társadalmi osztályok, hanem etnikumok (illetve nemzetek, népfajok) között húzódik, akkor csak a területet és a homogénnek föltételezett  populációt védő, katonailag erős, háborúra kész állam lehet elfogadható. Magyarországon nincs ilyen állam, ezt az ország vezetőjének erősember-retorikája helyettesíti (egyelőre sikerrel).

Mindazonáltal, amint a modernség kezdete óta próbálkoznak vele, ez a rezsim is csak úgy tudja megvédeni a természetszerűleg kis létszámú uralkodó osztály, valamint a vezető politikai garnitúra és vezető bürokrácia uralmát, érdekeit és biztonságát a vagyontalan és hatalom nélküli többséggel szemben, ha közöttük valamiféle érdekközösséget posztulál („cross-class solidarity”): s ez vagy a faj, vagy az etnikum, vagy a nemzet (a három nem ugyanaz) közössége, szembeállítva valamiféle idegennel (és ilyen idegen létezhet, ugyanígy „megalkotva”, „megkonstruálva”): a konfliktus (potenciális háború) az osztályharc helyettesítése „faji” harccal (amint szoktam idézni: „Rassenkampf ist Klassenkampf” – mondta Otto Bauer).

Így Magyarországon a jobboldal szerint a szegénység kérdése: cigánykérdés. A szociális és nemi jogegyenlőség kérdése: a nyugati befolyás („a külföld” szemben „velünk”) kérdése. A hátrányos megkülönböztetés tilalma és a privilégiumok (kiváltságok) kérdése: „politikai korrektség”, azaz: külföld. A (különböző) dzsenderelméletek a kormányzó és ellenzéki magyar szélsőjobboldalon divatozó rémképe ugyancsak: külföld.

Más szóval, ahol az EGYENLŐSÉG problematikája fölmerül, ott a jobboldal azt kiáltja: „idegenek!” Ez pedig már megnyert csata: ebben a magyarországi radikális jobboldal már győzött.

Semelyik győzelem se örökkévaló, s ha föltételezzük egy pillanatra – ennek az írásnak a fiktív keretei között – , hogy Orbán Viktor vesztett, és demokratikus pártok kerültek többségbe Magyarországon, akkor azt is föltételeznünk kell, hogy az etnicizmus, antifeminizmus és homofóbia hármasságát mégis sikerült semlegesíteni valahogyan. A következő demokratikus kormányzatnak (ha lesz ilyen, ami nehezen hihető) programját evvel szemben kellene majd végrehajtania, hatalmát vele szemben kellene megtartania – békésen és nyugodtan, mert választói békét és nyugalmat óhajtanak, nem újabb politikai háborúkat.

A modern politika kérlelhetetlen logikája szerint a baloldalnak (és nem a liberálisoknak, akiknek a története elválaszthatatlan az európai demokratikus nacionalizmusétól, de még a gyarmatosításétól is) a „nemzet” logikájával szemben az „osztály” logikáját MUSZÁJ választania, azaz a jelen esetben a másutt kudarcos és zsugorodó szociáldemokrácia álláspontját (ezt a rasszizmus már a „mintaszocdem” északon – Dánia, Norvégia, Finnország – is fenyegeti).

PÉNZ, PÉNZ, PÉNZ - Akkor is, ha óvakodik tőle, hogy a magyar jobboldal etnicista retorikáját és politikáját nyíltan bírálja a színpadon, pozitív értelemben mégis ezt kell tennie: a gazdagok és a tőkés társaságok adójának megemelésével, szociális és foglalkoztató programokkal állami forrásból, minőségi népoktatással a nyomorgó vidékeken, csakugyan ingyenes vagy olcsó egészségüggyel, szociális lakásépítéssel – méghozzá gyorsan, mert az alsóbb osztályokat régóta fatálisan elhanyagolják – , a vidéki infrastruktúra kibővítésével, beleértve az olcsó tömegközlekedést, csupa olyasmivel tehát, ami rengetegbe kerül, és amit a társadalom befolyásos csoportjai nem szeretnek, és ami hátrányos nekik anyagilag.

A jobboldalnak viszont semmibe se kerül a fajgyűlölő retorika és a faji elkülönítés (szegregáció), de a baloldalnak az integrált iskolarendszer kiépítése százmilliárdokat fog kóstálni, nem beszélve a majdani jobboldali ellenzék tűzokádó kampányairól.

Ámde ha a mérsékelt baloldal, balközép már elkezdett az egyenlőségról és a társadalmi igazságosságról (magyarán: az osztályharcról: a mai németországi társadalomtudományban ezt új műszóval, szakkifejezéssel „demokratikus osztályharc” -nak nevezik) beszélni, akkor intézkednie kell.

Ha a balközép hivatali ideje alatt nem csökkennek elviselhető mértékűre az albérleti díjak az egyetemi városokban, és nem nő a diákotthonok (kollégiumok) férőhelyeinek a száma, ha nem csökken a tandíj, és nem nő az ösztöndíj, akkor az egyetemisták nem fogják méltányolni a kibővült kutatási és tanszabadságot meg a fölsőoktatás putyintalanítását, és elmennek Nyugatra.

A béreknek is növekedniük kell az iparban, a szállításban, a szolgáltatásokban, az államgépezetben – meg a nyugdíjaknak is. Vissza kell állítani a munkanélküli-segélyt. Pénz, pénz, pénz. Az államkasszában pedig ki tudja, mi van. Az esztelen pazarlást látva, nem lehet sok.

A NÉP NEM FOG VÁRNI - A baloldali kormány nem tudja egyedül kiharcolni az alkalmazotti jogokat, ehhez harcos és nagy létszámú szakszervezetek kellenek. Tapasztalatok szerint a nyomorba süllyesztett kisebbségi csoportok megsegítése se nagyon megy progresszív egyházak nélkül. Az alsóbb néposztályok mozgósítása se mehet haladó tömegpártok vagy legalább középpártok, népmozgalmak, önkéntes társulások, egyesületek nélkül – hazánkban csak az apparátusra visszametszett törpepártok léteznek. Már pedig a depolitizálás és a demobilizáció – az átpolitizálás és a mozgósítás helyett – a jobboldal fegyvere, amely megbízhat az állami erőszakszervezetekben és a nagypolgárság pénzében meg a nemzetközi pénzügyi intézmények még oly vonakodó együttérzésében. A baloldal (ha baloldal, és nem álcázott burzsoá érdekképviselet) csak a néptömegekben bízhat, őket kell megnyernie: vagy ők védik meg, vagy senki.

Mert különben – ha elmaradnak a népbarát szociális reformok, ha nem enyhülnek a maradék munkásság és az egyre népesebb prekariátus kínzó anyagi gondjai, ha el kell búcsúzniuk a szülőknek kivándorló gyerekeiktől – a jobboldal (etnikai térre terelve a konfliktust, bármilyen ürüggyel) szimbolikusan vagy akár szó szerint fölgyújtja a baloldal alatt az országot (amivel – már látjuk – persze az ellenfeleit fogja vádolni).

Ezért a magyarországi szociáldemokráciának (ha ugyan létezik) egyértelműen és világosan szakítania kell a megszorításos, ún. egyensúlyi gazdaságpolitika hirdetőivel, a monetaristákkal, a financializálás bajnokaival, a neoliberálisokkal (akkor is, ha köztük sok őszinte ellenfele van az Orbán-rendszernek). A baloldalnak szociológusokra, szociálpolitikusokra, demográfusokra, statisztikusokra, urbanistákra, ökológusokra, közlekedési mérnökökre, pedagógusokra, gyermekorvosokra kell hallgatnia – és alkotmányjogászokra, hogy terveit keresztülvihesse. A nép nem fog várni. A nép – semmi kétség – a migrációs politikában a status quóhoz fog ragaszkodni, bármennyire gyűlöletes ez. De ezen kívül mindenben változást akar majd, mert ha az etnikai kérdés nem lenne, rossznak tartaná – természetesen – az Orbán-kormány szociális és gazdasági teljesítményét, no meg a legtöbben nem rajonganak a cenzúráért meg a médiamonopóliumért. (Ami nem azt jelenti, hogy a jobboldali kormánynak ne lennének részleges eredményei a bérek, nyugdíjak területén – ezek zömét azonba elviszi az egykulcsos személyi jövedelemadó és a magas forgalmi adó, azaz „áfa”.)

Mert azt kell megértenünk, ha a magyar jobboldal valaminő véletlen hiba vagy baleset miatt megbukik (egyéb okból sajnos aligha), akkor is nagyon erős marad, és – ami szokatlan – egyenrangúként beszélhet valaminő majdani demokratikus, balközép kormánnyal, amelyet egykönnyen megdönthet, ha ez utóbbi nem változtatja meg – újraelosztási és aktív társadalompolitikai szemszögből (segélyek, juttatások, programok, fejlesztések, kedvezményes, hosszú lejáratú hitelek-kölcsönök a megszorultaknak, fölnőttoktatás, átképzés, segítségnyújtás, szociális intézmények bővítése és alapítása, a munkanélküli-segélyen kívül, afölött nyújtott, választható közmunka) – az egész társadalmat, méghozzá villámgyorsan és drágán (minden sietség költséges).

És még ez sem elég. Ahhoz, hogy a dolgozók ne csak passzív fogadói, kedvezményezettei legyenek az újraelosztásnak, meg kell változtatni a Munka törvénykönyvét, a sztrájktörvényt, föl kell újítani a szociális partnerséget (a dolgozók képviseletét a vállalatok igazgatásában, sőt: a vállalati önigazgatás bizonyos formáit is be kell vezetni, ami több, mint „beleszólás” és több, mint „béralku”), szabaddá kell tenni a szakszervezeteket. Ez a tőkések és a konzervatív menedzserek legvadabb ellenállását váltaná ki, és rossz lenne a bel- és külföldi sajtója.

VESZÍTENI KÖNNYEBB? - Ugyanakkor a leglényegesebb és legnehezebb politikai föladat: világossá tenni, hogy a legmodernebb vállalatoknál (iparban, szállításban, szolgáltatásokban) dolgozó, jól képzett és jól kereső szakmunkások érdekei stratégiai tekintetben egybeesnek a nyomorgó tanyavilágban sínylődő, félig írástudatlan, munkanélküli, marginális, reményvesztett emberek érdekeivel: s hogy a teljes elosztási és munkarendszer, oktatási, egészségbiztosítási és szociális rendszer összefügg, hogy nincs „kétféle egyenlőség”, egyik fajta a sikeres, tanult, mozgékony nagyvárosiaknak, a másik meg a leszakadt, a harmadik világ perifériáinak anyagi és kulturális szintjén élő elhagyottaknak. Ugyanakkor a biopolitikai egyenlőségre is törekedni kellene („egyenlő munkáért egyenlő bért” a nőknek, női kvótákat vezető állásoknál, oktatási-nevelési, anyagi-szociális, lakhatási és kulturális segítséget a hátrányos helyzetű kisebbségeknek, stb.).

Ha nem sikerül láthatóan nagyobb egyenlőséget és szociális biztonságot teremteni, a hazai és nemzetközi nagypolgárság, a nemzetközi és európai pénzügyi intézmények, a hazai fölső középosztály és a magyar jobboldal, sőt: a liberális értelmiség ellenkezésével szemben is, akkor kár a demokratikus pártoknak hatalomra kerülniük, mert elsöpörné őket az, amit divatjamúlt szóval ellenforradalomnak kell neveznünk.

És amelynek az alapja ráadásul nem lenne más, mint valóságos, indokolt társadalmi elégedetlenség.

Senki nem tudja, hogyan lehetne antidemokratikus körülmények között, a félrevezetett, megtévesztett tömegek körében demokratikus választásokat nyerni a mindenható kormánnyal szemben, de ebben a szándékoltan fikciós jellegű gondolatkísérletben ebből indultunk ki. És arra kellett rámutatnunk, hogy a mérsékelt, szociáldemokrata-zöld baloldal esetleges és meglepő választási sikere önmagában is milyen pokolian nehéz és kockázatos munkát jelentene, mennyire veszedelmes lenne, ha netán megtörténnék.

Vannak olyan kötelességtudó, áldozatkész, bátor, önzetlen és elvszerű vezető csoportok, amelyekre ezt a mai – hazai, európai és nemzetközi – körülmények között gigászi művet rá lehetne bízni?

Mert hogy ennél még veszteni is sokkal könnyebb.