Lengyel László: Káosz vagy kiút

Publikálás dátuma
2017.09.23 09:40
A SZÍNPADON EGYSÉGBEN AZ ELLENZÉK - Amúgy mindenki harcol mindenki ellen Fotó: Molnár Ádám
Fotó: /

Az őszi nyitány ellenzéki káoszba fúlt. Folytatódott a mindenki harca mindenki ellen, egymás és önmaguk legyilkolása. A társadalom kész a rendszerváltásra, ám a politikai pártok és politikusok ebben nem vezetik, segítik, hanem akadályozzák. Már nem mondhatjuk, hogy a manipulált és meggyőzhetetlen nép veszejti el a felvilágosult keveseket, hanem az elbutult és elromlott ellenzéki politikai elit nem teljesíti feladatát. Az ellenzék nemhogy kitört volna a gettóból a közép, a független, vagy akár a tisztességes liberális konzervatív szavazók felé, nemhogy bebizonyította volna kormányképességét, civilizáltságát, hanem barbár politikai kultúrát és a gyengék erőszakoskodását produkálja egyre szűkebb térben. Nincs közös ügy, gondolat, program se a választásokra, se a kormányzásra. Üresség és populizmus, sértettség és gyűlölködés járnak kéz a kézben, ész és értelem helyett. Képesek lesznek elveszteni Budapestet és azt a néhány nagyvárost, megállapodás híján, amelyek nélkül se győzelem, se a kétharmad megakadályozása. Az utolsó utáni pillanatban vagyunk. Vagy lesz fordulat és kiút, vagy marad a káosz és bekövetkezik az ország tartós elveszejtése.

A politikai megállapodás és koalíció pártján

Politikai megállapodást kell kötni és ellenzéki koalíciót kell teremteni mind a Fidesz legyőzése, mind a kormányzás érdekében. Nemcsak azért mert a választási rendszer erre kényszerít, hanem mert a Fidesz-állam lebontásának feladatát és az új társadalmi, gazdasági és politikai reformok véghezvitelét csak széleskörű összefogással lehet megvalósítani. Ezért nemcsak a baloldali pártoknak és mozgalmaknak egymással, hanem a liberálisokkal és a tisztességes, Orbán-ellenes konzervatívokkal, azok pártjaival és köreivel is szövetségre kell lépniük. Szövetségre az egyéni képviselők közös indításánál és a lista állításánál. Jó példa az összefogásra az ukrán oktatási törvény elleni közös fellépés. Minél több civil, hiteles jelölt kell, akár a konzervatívokat tömörítő Eötvös Csoportból vagy a Momentumból.

A politikai tárgyalások sora megakadt felső szinten. Botkának és az MSZP-nek kell kimozdulniuk a holtpontról és tárgyalást kezdeményezni a listaállítás kérdéséről, vagyis a közös lista, a választási párt vagy a koordinált indulás változatairól. Lásson végre hozzá mindenki a közös munkához, egy közös üzenet közvetítéséhez, a logisztika megszervezéséhez, a pénz megszerzéséhez, a médiakapcsolatok kialakításához. Európai, modern, élhető, igazságosabb és demokratikus Magyarországot akarunk, nyugati és nem keleti országot! Aki ezt akarja, álljon össze!

Az Európai Unió és Magyarország

Európa vagy Oroszország, Nyugat vagy Kelet a tét. A menekültkérdésben három elvi és gyakorlati célnak kell vezetnie a magyar politikát, nevezetesen a nemzetbiztonság, a szolidaritás és a humanitás egymással összehangolt céljainak. A magyar nemzet békéjének és biztonságának biztosítása mindannyiunk érdeke. A magyar államnak kötelessége védenie polgárainak nyugalmát és rendjét. A magyar biztonság csak az Európai Unió közös biztonságpolitikai együttműködésével, az EU külső határainak és nem a nemzetállami határoknak a védelmével oldható meg. A szolidaritás elve azt jelenti, hogy az európai államok szolidárisak egymással a menekültkérdésben. Joggal elvárható, hogy Görögországgal és Olaszországgal szemben, amelyekre a menekültek terhe zúdul, a többiek, így Magyarország is, szolidárisak legyenek. Aki nem szolidáris a másikkal, nem várható, hogy vele szolidárisak legyenek. Itt nem Brüsszelről, nem az EU Bizottságáról, hanem a görög szigetek és az olasz partok lakosairól, illetve szuverén nemzetállamokról van szó, akiktől elvárnánk, hogy hasonló helyzetben velünk legyenek szolidárisak. Végül a megállapítottan levizsgált és regisztrált háborús menekültekkel szemben emberi, és ahogy Ferenc pápa, illetve protestáns egyházi vezetők kimondták, keresztényi humanizmussal kell eljárni. Nem azért kell befogadni bizonyítottan nem illegális, nem terrorista nőket, gyerekeket és férfiakat, mert erre köteleznek, hanem mert érző emberek vagyunk, hiszünk az emberek közti kölcsönös segítségben.

Az EU magországai hozzákezdenek saját országaikon túl az EU régen várt gazdasági, politikai és társadalmi reformjaihoz. A szorosabb integráció célkitűzése azt jelenti, hogy Európa fejlett része nemcsak intézményi reformokat – bankunió, fiskális unió, politikai unió -, hanem a közös értékrend szigorúbb számonkérését, a jogállamiságot, a liberális demokráciát is elhatározta. Magyarország kormánya tudatosan ellenszegül, háborút folytat az Európai Unióval polgárai akarata és felhatalmazása ellenére. Mindez Magyarország egyre gyorsuló peremre szorulásához, büntetéséhez, végső soron kizáródásához vezet.

Magyarország érdekérvényesítő-, sőt, ma már tárgyalóképessége is eltűnt: Európa és az európai nagyhatalmak vezetői tudatosan figyelmen kívül hagyják az Orbán-kormányt és annak álláspontját. Az ellenzék mindent megtesz, hogy önálló, a kormányétól eltérő nemzetközi véleményt fogalmazzon meg a jogállamiság, a menekült-ügy, az európai alapok kezelése, a magyar munkavállalók uniós kezelése ügyeiben. Vissza kell szereznünk az európai nemzetek és intézmények bizalmát, hogy Magyarország ismét egyenrangú és megbízható partner legyen a nemzetközi közvélemény szemében, és ne negatív példa és pária. Az egyesült ellenzéknek ki kell jelentenie, hogy Magyarországot minél előbb az euró-övezet tagjává kívánja tenni.

Az Orbán-kormány eddig elpazarolta és ellopta az Európai Uniótól kapott eurómilliárdokat. Ezzel elvesztegette azt a pénzt, időt és esélyt, hogy Magyarország felzárkózzon a fejlett országokhoz, hogy Írországhoz, Finnországhoz és a balti államokhoz hasonlóan a belső körbe kerüljön. A kormány az európai pénz-ígérvényekkel akar választásokat nyerni. Mi azt ígérjük, hogy ezeket az ígérvényeket, amelyeket az Orbán és a Mészáros családok javára tesznek, nem teljesítjük. Ahogy le fogjuk állítani Paksot, úgy le fogjuk állítani a pazarló, korrupt egyéb beruházásokat is. Másként, másra, valóban szükséges útra, vasútra, egészségügyi, szociális és oktatási beruházásokra fogjuk ezeket a pénzeket fordítani. Azt szeretnénk, ha az iskolások asztalán számítógépek állnának, és nem a felcsúti kisvasutat. Azt szeretnénk, a házak tetején napelemek lennének Kisvárdán és Mezőkövesden, nem milliárdokért stadionok. Azt szeretnénk, hogy Kishantoson nemcsak a jog és tisztesség uralkodjon, de az európai pénzű fejlesztés. Azt szeretnénk, hogy Boldva község tökmagolaj-sajtolójának mintájára, európai pénzekkel támogatott vállalkozások legyenek a szegény cigány falvakban. Azt szeretnénk, hogy miként a budapesti XIII. kerület a rendelőintézetébe saját forrásból CT-vizsgálót telepített, amelynek megvétele töredéke a vizes vb szervezési költségeinek, ugyanez kerüljön be az európai fejlesztésekbe. Hány emberi életet lehetett volna megmenteni!

Haladás és társadalmi igazságosság összehangolása

Társadalmi haladás és modernizáció nélkül nincs társadalmi igazságosságra és esélyegyenlőségre esély, súlyos társadalmi egyenlőtlenséggel és igazságtalansággal nem lehetséges haladás és modernizáció. Ha nincs gazdasági növekedés és modernizációs felzárkózás, akkor a szűkös javak elosztása szükségképpen igazságtalan. Ha a modern állam, az érdekképviseletek és a civil szervezetek nem teremtenek igazságosabb intézményeket és feltételeket a jövedelmek, státuszok, vagyonok elosztásában és újraelosztásában, akkor a szélsőséges egyenlőtlenség a növekedés és a modernizáció akadályává válik.

Élhető országot, városokat és falvakat kell teremtenünk, ahol megvan a jobb egészségügy, oktatás, szociális háló, szolgáltatás – a jobb élet reménye. A Fidesz-kormány ezt vette el: igazságtalan és tisztességtelen a jövedelmek elosztása, az egészségügyhöz, az oktatáshoz és a szolgáltatásokhoz való hozzáférés. Egy tiszántúli vagy dél-baranyai kis faluban, születésed pillanatától esélytelen vagy az egészséges, tanult, reményteli életre, ellentétben egy Budán született gyerekkel. Ha ott infarktust kapsz 54 évesen, bizonyosan meghalsz, míg itt majdnem biztos, hogy túléled. A Fidesz nem csökkentette, hanem növelte a különbségeket – mi megpróbáljuk mérsékelni. De ehhez nemcsak jószándék és szociális lelkiismeret, hanem gazdasági növekedés, és jövedelem is kell.

Amit a Fidesz csinál, az modernizációs zsákutca. Egyrészt fejlesztéspolitikájában egyoldalúan odakötözte Magyarországot egyetlen, konjunktúraérzékeny iparághoz, az autóiparhoz, másrészt nyíltan támadta a pénzügyi, az energetikai, a telekom és a kereskedelmi szolgáltatókat, tovább növelve a szolgáltatási szakadékot a fejlett világ és Magyarország között. A közművállalatok államosításával és az európai fejlesztési pénzek presztízsberuházásokra pazarlásával tovább rontotta a beruházások hatékonyságát és versenyképességét. Kihasználatlan maradt a gazdasági növekedés gyorsításának, a gazdasági modernizációnak és az utolérésnek igen kedvező időszak. Azzal, hogy az oktatási és egészségügyi szerkezeteket és szervezeteket roncsolta, az érdekképviseletet megsemmisítette és a nyugdíjrendszert visszacsinálta, a szociális rendszert visszavágta, egyszerre tette lehetetlenné a modernizációhoz szükséges társadalmi és állami modernizációt. A növekedési pálya, amelyen járunk fenntartható, de nem szolgálja a felzárkózást. Olyan növekedési pályára kell térnünk, amelynek van belső dinamizálási motorja és nem európai pénzekre szorul. Ehhez vissza kell nyerni a magántőke bizalmát a jogbiztonsággal és a jól végig gondolt fejlesztéspolitikával. Nincs baloldali populizmus, de lesznek egészségügyi-, oktatási-, munka- és nyugdíjtervezetek. A modern gazdasághoz és az igazságosabb társadalomhoz elengedhetetlenül szükséges közigazgatási reformot is véghez kell vinni, vagyis a Fidesz által szétvert, rosszul működő, túlcentralizált és korrupt államot fel kell majd váltani a korszerű, tiszta kezű, hatékony kormányzati szerkezettel és kormányzással. Az ellenzéknek bíznia kell a szakértőkben, van tudás és tisztesség az egyes szakmákban - pártállástól és ideológiai nézetektől függetlenül.

Az önkormányzati autonómia helyreállítása

Az ellenzéki pártok legfontosabb támaszai az ellenzéki és független polgármesterek és önkormányzati vezetők lehetnek, akik számára élet-halál kérdés helyi közösségük életfeltételeinek javítása. A választók közvetlenül választották őket, és nehéz feltételek között szakmailag felkészülten, tiszta kézzel helyt álltak. Megállapodásra kell velük jutni, hogy ahol lehet, induljanak el az országgyűlési választásokon önálló jelöltként közösségeik és az ország érdekében. A Wittinghoff Tamások és a Szitka Péterek, a Gémesi Györgyök és a Hajdu Lászlók megérdemlik a bizalmat. S amint lehetőség lesz rá, be kell nyújtani azt a törvénytervezetet, amely megszünteti az összeférhetetlenséget a parlamenti és az önkormányzati képviselet között.

A választás nem a politikusokról és a pártokról, hanem a választókról és a társadalomról szól. A politikusok felelőssége, hogy megoldást találjanak, mert a társadalomban leváltó hangulat van, de a káosz miatt nem tudja, hogy kire szavazzon, ki lehetne a leváltó. Ne hagyjuk a választót kétségben és kétségbeesésben! Az én, én, én helyébe a minek kell lépnie. Magyarországnak elviselhetetlen országból élhető országgá kell válnia!

2017.09.23 09:40

Égető emlék – égető kérdések

Publikálás dátuma
2018.08.20 17:00
A szerző édesapja, Fraknói Vilmos és Frankel Leó
Fotó: Szentgyörgyi család archívuma/
”De hát mi voltaképpen rendes, keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak.”
Szentgyörgyiék! Szentgyörgyiééék!!! 1945 tavaszán nincs még nagy meleg, ezért a házmesterné hangja nehezen hatol át a frissen üvegezett, bezárt konyhaablakon. A három emelet mélységű udvar közepén áll a kövér asszony és kiált: "Zsuzsika, jöjjön le, magukat keresik!" Mellette egy idegen ember áll. Anyu nincs itthon, elutazott Temesvárra Nagyika testvéreihez élelemért, mert ott puskalövés se dördült és nekik, bár persze ők is zsidók, Romániában semmi bántódásuk nem esett. Nagyika gyakorlatilag teljesen vak, épp csak egy kis fényt lát (ma már tudom, szürke hályog volt a szemein, amit énnálam mostanság, egy-két éve, két tízperces műtéttel korrigáltak, no de akkor, a háború alatt és közvetlenül utána…). Pici öcsém, Gusztika még csak kétéves – tehát most én vagyok a családfő. Hiszen már nagylány vagyok, a jövő hónap végén tízéves leszek.
Leszaladok a három emeleten. Az udvar közepén álló férfi visszataszító. Nagy hasú, borzas szakállú, nem túl tiszta, sápadt öregember, félig katonai, félig vedlett civil ruhában, hátizsákkal.
- Zsuzsikám! Nem ismersz meg? Én vagyok apukád!
Az lehetetlen. Apu magas, karcsú, elegáns, a haja szőke és hullámos, az arca simára borotvált, és szép, nagyon szép.
- Zsuzsikám, nagyon beteg vagyok, segíts felmenni!
Apuval öröm volt sétálni vasárnaponként, míg készült otthon az ebéd, én fogtam a mutatóujját, néha felnéztem rá a magasba, ő mesélt, felelt a kérdéseimre, csuda okosan, mindent tudott. Az öregembernek hordónyi a hasa (később megtudtam, a keretlegények összerugdosták, eltört a mája, attól lett "hasvízkóros", hiába csapolták a folyadékot kilencszer is a kórházban), büdös is és rám nehezedik már a második emelet után. Nem csoda, hogy elfáradt, hiszen a 19—20. századforduló táján épült, egyébként nem is csúnya házban nincs lift, a szobák belmérete pedig jó négyméteres.
Nagyika rögtön ráismer a hangjáról: Imre, hát visszajöttél? Gusztika rettegve bújik mögém, Apám, szegény, a halálos ágyán is emlegeti, hogy a kisfia félt tőle. Vizet melegítek, ágyat húzok a rekamiéra a nagyszobában. Megtisztulva, megborotválkozva már tényleg hasonlít Apura, de az az iszonyú has! A szomszéd házban lakik egy orvos, elhívom. Kiküldenek a szobából, sokáig beszélnek. Amikor az orvos kijön, rám néz, felmér, majd nyilatkozik: Apádnak kórházba kell mennie. Itt a papír, menj holnap az elöljáróságra!
A hivatalokban meglepően jóindulatúak. Két napon belül meglesz a beutaló, de reggel megérkezik Anyu Temesvárról. A hozott ennivaló diadalmas öröme rettenetes sírásba fullad. Anyu egy nap alatt elintézi, hogy felvegyék Aput az egyik legjobb orvos, Dr. Szamek osztályára a Szent István kórházba. Tőlünk a Nagyvárad tér iszonyúan messze van, villamos még nem jár, hiszen alig múlt el a háború. Furcsa, de, egyáltalán nem emlékszem, hogyan vitték oda Aput. Nem emlékszem, hiszen azért mégiscsak kisgyerek voltam. Pár nap, vagy talán hét múlva aztán megindul a villamos közlekedés a rommá lőtt Budapesten, talán a körúton, istenem, micsoda mámoros örömünk volt!
Apu 1945. július 10-én délután négy órakor halt meg. Még benn voltunk nála Anyuval, de engem a nővér (irgalmas rendi apácák az ápolónők) szelíden kituszkol. "Menj haza, kislányom és imádkozz!" Még látom, Szentgyörgyi nagymama jön görbe lábain, nem sír, nem jajong, ez még rettenetesebb. Istenem, őt nem igazán szeretem, mindig idegen maradt nekem. Korán meg is halt, még abban az évben. Súlyos cukorbajos volt és nem jutott inzulinhoz. Anyu ott maradt végig. Végig. Apu, a racionális, a nagyon okos, a fölényes, gunyoros, felvette a halotti szentséget. Azt mondta Anyu, megbékélve halt meg. Nagyon-nagyon sokáig nem tudtam megbocsátani a nővéreknek, hogy visszatérítették apámat. Ma már, apámnál jóval több mint kétszer annyi idősen megbékéltem velük és apámat is felmentem a gyávaság alól.
Ám sorsával halálomig nem békülök! Azt mondják azok, akik szerencsésen kimaradtak az egészből -- derék keresztények, olyik lelkes hívő is --, hogy a zsidóknak egyszer már el kellene felejteniök azt a kellemetlenséget, ami őket érte. Kellemetlenség ugye, nem szörnyű megaláztatás, gyilkolással tetézve? De hát mi voltaképpen rendes keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak, még e buzgó törekvés ellenére is pusztulásra lettünk ítélve. És aki megmaradt zsidónak, az rosszabb, az rászolgált? Még a kérdés is galád. Nekem még nagyapám vette fel a katolikus vallást a 20. század elején és magyarosította jól hangzó Frankel nevét erre a hosszú, fellengzős névre. Bezzeg nagypapa két unokatestvére bölcsebben járt el. Az egyik, Leó megtartotta a németes nevet, e néven lett híres ember, a párizsi kommün munkaügyi megbízottja, Marx munkatársa. A másik unokatestvér, Vilmos magyarosított ugyan, de a jól hangzó és rövid Fraknói nevet vette föl. Ezen ismerik, mint nagy történészt, egyházi embert, a Magyar Tudományos Akadémia egykori titkárát. A harmadik unokatestvér, az én nagyapám semmiről sem híres és ráadásul unokája is elmarasztalja a hosszú, fellengzős névért.
Édesapám tehát felvette az utolsó kenetet. Igen, őt meg testvéreit nagyapám vallásos katolikusnak nevelte. Neofitaként túlbuzgón. A múlt század elején kitérvén – az 1867-es emancipációs törvény hatására – teljesen integrálódni akart, valószínűleg főleg a híres történész-főpap unokatestvér hatására. Nos, ennek a beépülésnek semmi haszna nem volt, hiszen gyermekeit éppúgy elvitték munkaszolgálatosnak, unokái éppúgy rákerültek a halál-listákra, mint azok, akik megtartották hitüket.
És ma, több mint hét évtizeddel mindezek után? Ma vajon mennyire hazám ez az ország? Ma mennyire érvényesek az integrálódási törekvések? Sok évtizedig azt hittem, azt akartam hinni, igen, érdemes itt élni. De most, az újraéledt, az állampárt és kormány szintjén is elő-előtörő, már alig rejtett antiszemitizmus idején mit gondoljak? Én, öregember, már nem számítok, nem fontos, mit gondolok. Ám mit gondoljanak az unokáink?
2018.08.20 17:00
Frissítve: 2018.08.20 17:00

Gyönyörűség és borzalom

Publikálás dátuma
2018.08.20 16:00

Fotó: /
„A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész (...) halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is.”
Az embert érik néha nagyszerű meglepetések, ha mind ritkábban is. Az az igazság, meg sem fordult a fejemben, hogy a nagyváradi Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttesének két produkciója is elbűvöl majd, a Gyulai Várszínház Erdélyi hét című programsorozatában. Az egyik a VANmeSe, amit a magyar néptánc jeles, Kossuth-díjas tudója, Foltin Jolán rendezett és szerkesztett, a parádés folklórkincs, de kortárs költők verseinek felhasználásával is. Egybeolvad múlt és jelen, ének, tánc, próza, költészet, és boldogsághormonok tömkelegét termelő, napsugarasan gyönyörű örömjáték kerekedik belőle.
A másik produkció viszont, ami Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán készült, lidércesen sötét tónusú, megmutatja az elviselhetetlen, akár gyilkosságra késztető, agresszivitással teli magyar rögvalót, a sárba taszítót, azt a mocsárt, gazt, ami "lehúz, altat, befed", nem enged egyről a kettőre jutni. A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész, mert olyan odaadással van jelen a deszkákon mindenki, annyira nem kíméli magát senki, halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is. Valami ilyesmit nevezhetnek katarzisnak.
Vásott gyerkőcöket alakítanak a színészek, akik végeérhetetlenül képesek hancúrozni, egymást megtréfálni, kincseknek számító tárgyakat csereberélni, kergetőzni, veszekedni, örömködni, elkenődni, hatalmasakat nevetni és elkámpicsorodni, a VANmeSe előadásában. Nem férnek a bőrükbe. Szinte pillanatnyi nyugtuk sincs. Örök mozgásban vannak, és be nem áll a szájuk. Szövegelés közben is képesek táncolni, énekelni. Huncutok. Örökösen eszükbe jut valami rafináltság. Zene nélkül ugyanúgy dalra fakadnak, mint muzsikával, amit Bartalis Botond, Dallos Levente, Székely István, Szukits Éva jókora vehemenciával, fergeteges ritmusban szolgáltatnak. A táncosok pedig szédületes iramban ropják. Valamennyiükből felfakad a fékezhetetlen játékkedv. Miközben képesek az intencióknak megfelelően tökéletesen egyszerre lépni, mindenkiből sugárzik saját egyénisége. Karakterek, figurák, fazonok. Szerethetőek, sőt akár imádni valók. Olykor túl sokak, hangosak, leállíthatatlanok, akár kibírhatatlanok, dől belőlük az élet. Én bizony ideírom valamennyiük nevét, ennyi a minimum, amit megérdemelnek: Brugós Sándor Csaba, Forgács Zsombor, Forgács-Popp Jácint, Kacsó Bálint, Kerekes Dalma, Pintea Carmen-Theodora, Schmith Nándor Gyula, Szabó Enikő Ágnes, Szabó Mercédesz, Szőnyi József, Tőkés Imola, Vizeli Daniel. Közéjük vegyül Jerovszky Tímea, Szotyori József, színész, igencsak pörgő nyelvvel mondanak verseket, és Szerefi Ilona szépséges hangú énekes, amúgy ők is igencsak táncos lábúak. Színesen mesések, mint Cristina Breteanu jelmezei. Ezt játszotta délután az együttes kicsiknek és nagyoknak, akik még némi interaktív játékba és éneklésbe is szívesen bekapcsolódtak az Erkel Ferenc Művelődési Házban.
Este viszont a Tószínpadon, a színészeket leszámítva, ugyanezzel a szereplőgárdával, kibővített zenekarral került színre a Barbárok. Ha a VANmeSE nevezhető roppant színes előadásnak, akkor ez vészjósló tónusú, feszülten fojtó légkörű, az elviselhetetlenségig fokozódó, idegborzoló. Nem kicsiknek való. Borzalmak befogadására képes felnőtteknek, akik rekkenő nyári napon képesek szembesülni az iszonyattal, és nem csupán fagylaltra, sörre, hűsölésre, vízre vágynak. Ez az előadás bizony drasztikus, olyan mint a folyamatosan ömlő, elállíthatatlan szennyvíz, eláraszt mindent, ahogy a Zsámbéki Gábor által a Katonában rendezett A nép ellensége végén tényleg elárasztotta a színpadot a szennyvíz. Itt sárszerű, csúszós, tapadós, kosz-szürke anyaggal borította be a deszkákat Cristina Breteanu tervező. A sár persze jelkép, ahogy az volt csaknem 30 évvel ezelőtt is, a Csiszár Imre rendezte, szolnoki Macbeth előadásban. Menekülnünk kellett az első sorból, mert összefröcsköltek bennünket a színészek. Most ilyen veszély nincs, a nézőtér és a színpad között ott a tó egy része, ami szép ugyan, de túlzottan eltávolítja az eseményeket, még úgy is, hogy ugyancsak az első sorban ülünk. Szeretném, mint a VANmeSe nézésekor, jól látni a fölöttébb kifejező mimikát, ami így kissé elmosódik. Azért kiveszem a gyakran holtra vált, kővé dermedt arcokat, a megmerevedett, jegeces tekinteteket, vagy épp az olyan nézéseket, amelyekkel ölni is lehetne.
Cári Tibor zenéje zsigerekből felfakadó, a lélek égzengését-földrengését megjelenítő, nem ritkán fültépő, annyira erőteljes, hogy tán önmagában is megállná a helyét. Györfi Csaba rendezése-koreográfiája egymásba olvasztja a kortárs táncot és a néptáncot, amit a társulat anyanyelvi szinten "beszél". Az előadás nem realista módon követi Móricz történetét, de azért látjuk a gyilkosságot, a halottak kiásását, érezzük a borzadályos hangulatot, megjelenik előttünk az eldurvult világ. Mit mondjak, nem könnyed, nyáresti szórakozás. De nem is szánták annak. Ütős, drasztikus produkció, amiben igen magas hőfokon égnek, csaknem elégnek a szereplők, és mutatnak egy kis fénysugarat az alagút végén, hogy csak lehetne legalább kicsit máshogyan élni. Nehéz, nehéz, szinte lehetetlen, de mégiscsak rugaszkodjunk neki, próbálkozzunk vele.
2018.08.20 16:00
Frissítve: 2018.08.20 16:00