Kis Miklós: A teljes foglalkoztatottság szirénhangjai

Publikálás dátuma
2017.09.23 09:35

Fotó: /

Vitathatatlan, hogy Magyarországon a 2008-as gazdasági világválság okozta visszaesés után fellendülés kezdődött. A multinacionális cégek kapacitásbővítése és az uniós pénzek hatása együttesen kezdik feledtetni a lassan 10 éve kitört hitelválságot. De vajon az az állítás igaz-e, hogy közel a teljes foglalkoztatottság?

Látszólagos zűrzavar

A közfoglalkoztatottak és külföldön dolgozók nélkül számítva Magyarországon a foglalkoztatottság mintegy 62 százalékos lenne, ami az Európai Unió 65,6 százalékos átlaga alatt van. Ha ezeket a számokat nem vonjuk le, akkor is azt látjuk, hogy számos uniós és európai ország így is jóval magasabb foglalkoztatottsági rátát mondhat magáénak.

Az Egyesült Királyságban például 72 százalékos a foglalkoztatottság, Norvégiában 75, Izlandon 85 százalékos. De hogy egy közelebbi országot mondjunk, Csehországban is 70 százalékos. S mégis az írják az újságok, hogy Magyarországon majdnem mindenki dolgozik. Akkor vajon mi a helyzet azokban az országokban, ahol 10-15 százalékponttal magasabb a hazainál a foglalkoztatottsági arány?

S hogy a kép még zavarba ejtőbb legyen: Norvégiában például ugyan sokkal magasabb a foglalkoztatottsági arány a hazainál, mégis magasabb a munkanélküliségi ráta, mint nálunk. No, vajon melyik országban jobb a foglalkoztatási helyzet?

A látszólagos zűrzavar oka, hogy a statisztikusok egészen mást értenek foglalkoztatottság és munkanélküliség alatt, mint a politikusok és az újságírók – így azután a társadalom egésze is. A foglalkoztatottságot a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) úgy méri, hogy a kérdezőbiztos azt kérdezi az állampolgártól: „Végzett-e az adott héten legalább egy órányi, jövedelmet biztosító munkát?” Ha csak egy órát is dolgozott napszámban az illető, már nem munkanélküli statisztikai értelemben (illetve természetesen akkor sem, ha csak átmenetileg nem dolgozott – szabadság, betegség miatt – azon a héten, de egyébként állandó munkahelye van). Ha egy órát sem dolgozott, s nincs állandó munkahelye, akkor azt kérdezik tőle: „A megelőző négy hét folyamán aktívan keresett-e munkát?" És ha például egy reményvesztett munkanélküliről van szó, aki nem keresett tevékenyen munkát, akkor nem számít munkanélkülinek a statisztika szerint – bár nem tekintik persze foglalkoztatottnak sem.

Nincs azzal semmi baj, hogy a KSH ezekkel a módszerekkel állítja össze a statisztikákat, mert ha nem így tenné, akkor nem lennének a magyar adatok összehasonlíthatók más országok adataival. A baj akkor kezdődik, ha elfelejtjük, hogy miről is beszélünk. A munkanélküliség mást jelent statisztikailag, mint köznapian értelmezve – e tényt hagyják figyelmen kívül gyakran a KSH-jelentésekről beszámoló hírek írói. Így azonban az adatokat félrevezetően tálalják, ezzel akaratlanul is megvezetve a társadalmat.

Az alacsony munkanélküliségi ráta valójában nem jelent többet, mint hogy kevés olyan ember van, akire egyszerre igaz az, hogy nem dolgozik legalább hetente egy órát valamiképp, illetve, hogy aktívan keres munkahelyet. Így az alacsony munkanélküliségi ráta nem pusztán arra utalhat, hogy „szinte mindenki dolgozik”, hanem a reményvesztett munkanélküliek nagy tömegére, vagy a jobbára alkalmi munkalehetőségeket biztosító feketegazdaság kiterjedtségére is.

Ahogy Ulrich Beck írja A munka szép új világában: „az olyan feltételek kialakítása, amelyek között egyre több embert zárnak ki a társadalomból, indirekt módon a munkanélküliség felszámolásának nagyon hatékony stratégiája is egyben”. Erre az összefüggésre bizony nem árt figyelni a statisztikákról beszámoló cikkek szerzőinek sem: a szépülő munkanélküli statisztikák mögött a társadalmi valóság akár nagyon ronda is lehet.

Ha a munka világából kiesőt nem tartja fenn semmi, ha az álláskeresési segély időtartama csak az átlagos álláskeresési időnek a töredéke, ha a közmunkabér az átlagbér kis foszlánya, s jóval alatta van a minimálbérnek, illetve a szegénységi küszöbnek is, akkor nincs, ami útját állja a tömegek lecsúszásának – akik végül a munkanélküliségi statisztikákból is kikerülnek. Az eredmény: sokasodó osztályalattiak és lecsúszástól rettegő, vékonyodó középosztály.

Ha pedig az elégedetlenség szülte feszültséget a kormány igyekszik a gyűlölet és a nacionalizmus csatornáin elvezetni, akkor kedvezőnek látszó munkanélküliségi adatok ide vagy oda, az út végül biztosan katasztrófához vezet.

Emelni bármi áron

A munkanélküliségi statisztikák piedesztálra emelésének paradoxona, hogy roppant ártalmasak a munka világára. Olyan politikákat eredményezhetnek, amelyek a munkahelyek mennyiségét ugyan növelik, de azon az áron, hogy minőségi munkahelyek számát csökkentik. Ennek sztereotip példája, amikor az elbocsátott köztisztviselőket közmunkásként visszafoglalkoztatják.

Így ugyanannyi forrásból ugyan sokkal több ember foglalkoztatható, ám maguk a munkahelyek sokkal rosszabbak. Az összefüggés megáll a versenyszférában is, szabályozással („rugalmasítással”) növelhető a munkapiacon az álláshelyek száma, de ennek ára az ideiglenes és alacsonyan fizetett szektor növekedése és a jó állások fogyatkozása. Hasonló folyamatok húzódnak meg a gyönyörű német statisztikák mögött is − bár persze ott egészen más jövedelmi szintekről beszélünk, mint itthon.

A foglalkoztatás minden áron való emelésének egy másik nem kívánt következménye, hogy a munkaerőpiac hatékony működését csökkentheti, ha a foglalkoztatást úgynevezett kínálatoldali eszközökkel igyekeznek élénkíteni – ez nem közgazdász nyelven nagyjából annyit jelent, hogy a kormány nem vagy csak alig ad segélyt, s abban bízik, hogy ez majd munkára serkenti az embereket.

Akik ebben annyira nem hisznek, arra figyelmeztetnek, hogy ez rosszul is elsülhet, mert a jövedelem nélkül maradó emberek annyira lecsúszhatnak, hogy utóbb elveszíthetik azt a képességüket is, hogy munkát vállaljanak. Az Európai Bizottság közgazdászai egyik országjelentésükben egészen konkrétan leírták, hogy a munkanélküli segély 3 hónapra csökkentése gátolja a munkapiac hatékony működését, mivel három hónap nem elegendő szakképzettséget igénylő munka találásához.

A nem hatékonyan működő munkapiacon pedig könnyen előállhat az a helyzet, hogy bár tömeges a munkanélküliség és rengeteg a reményvesztett munkanélküli (akik a munkanélküli statisztikákban nem is szerepelnek), mégis már a gazdaságot bénító mértékű a munkaerőhiány.

Korszakváltás

A kormányzat politikai filozófiájának gyakran emlegetett eleme a „munkaalapú társadalom”, amelyben „alaptétel, hogy annál erősebbek leszünk, minél többen dolgoznak”. Ez a gondolat azonban egyáltalán nem áll összhangban az éppen zajló történelmi változásokkal. A foglalkoztatási statisztikákat a piedesztálra helyezni különösen nem időszerű.

A globális kapitalizmus modern világában egy nemzet felemelkedésének – avagy felzárkózásának – nem a foglalkoztatottsági ráta a kulcseleme. Nem annyira az a fontos, hányan dolgoznak, hanem hogy hogyan és mit. Az érték nagyobb része a tudásból – főleg persze annak monopolizált formába bújtatott elemeiből – és a kreativitásból származik.

Bár a hazai újságokban csak mínuszos hír volt, a történelemkönyvek lapjain majdan hangsúlyos lehet, hogy a kínai Foxconn 10 milliárd dollárt ruház be egy gigantikus üzem építésébe az USA-ban. Az a Foxconn, amely korábban bejelentette, hogy 60 ezer munkását rúgja ki és helyettesíti robotokkal. Nem annyira régi az a hír sem, hogy az Adidas visszatelepíti a gyártást Ázsiából Németországba; olyannyira automatizált lesz a gyártás, hogy megteheti – és meg is teszi.

Ezek a kis hírek a globális kapitalizmus korszakváltásának korai hírnökei. Az egyre automatizáltabb gyárakat mind jobban megéri a felvevőpiacok közelébe telepíteni, a munkaerő költsége egyre kevésbé fontos. Különösen felgyorsíthatja a folyamatot, ha a nagy felvevőpiacok védővámok bevezetésével fenyegetőznek, mint azt épp Trump Amerikája teszi. Az „összeszerelő országok” – mint például Magyarország – történelmi léptékkel mérve nagyon rövid időn belül igen nehéz helyzetbe kerülhetnek. Óriási a probléma, aminek aligha az a megoldása, hogy mindenki dolgozzon, nem számít, mit és hogyan.

A teljes foglalkoztatottság célja helyett a nagy hozzáadott érték teremtésére képes, kreatív, tanult és egészséges emberekből álló társadalom létrehozása lehetne inkább valóban perspektivikus politikai cél.

2017.09.23 09:35

Égető emlék – égető kérdések

Publikálás dátuma
2018.08.20 17:00
A szerző édesapja, Fraknói Vilmos és Frankel Leó
Fotó: Szentgyörgyi család archívuma/
”De hát mi voltaképpen rendes, keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak.”
Szentgyörgyiék! Szentgyörgyiééék!!! 1945 tavaszán nincs még nagy meleg, ezért a házmesterné hangja nehezen hatol át a frissen üvegezett, bezárt konyhaablakon. A három emelet mélységű udvar közepén áll a kövér asszony és kiált: "Zsuzsika, jöjjön le, magukat keresik!" Mellette egy idegen ember áll. Anyu nincs itthon, elutazott Temesvárra Nagyika testvéreihez élelemért, mert ott puskalövés se dördült és nekik, bár persze ők is zsidók, Romániában semmi bántódásuk nem esett. Nagyika gyakorlatilag teljesen vak, épp csak egy kis fényt lát (ma már tudom, szürke hályog volt a szemein, amit énnálam mostanság, egy-két éve, két tízperces műtéttel korrigáltak, no de akkor, a háború alatt és közvetlenül utána…). Pici öcsém, Gusztika még csak kétéves – tehát most én vagyok a családfő. Hiszen már nagylány vagyok, a jövő hónap végén tízéves leszek.
Leszaladok a három emeleten. Az udvar közepén álló férfi visszataszító. Nagy hasú, borzas szakállú, nem túl tiszta, sápadt öregember, félig katonai, félig vedlett civil ruhában, hátizsákkal.
- Zsuzsikám! Nem ismersz meg? Én vagyok apukád!
Az lehetetlen. Apu magas, karcsú, elegáns, a haja szőke és hullámos, az arca simára borotvált, és szép, nagyon szép.
- Zsuzsikám, nagyon beteg vagyok, segíts felmenni!
Apuval öröm volt sétálni vasárnaponként, míg készült otthon az ebéd, én fogtam a mutatóujját, néha felnéztem rá a magasba, ő mesélt, felelt a kérdéseimre, csuda okosan, mindent tudott. Az öregembernek hordónyi a hasa (később megtudtam, a keretlegények összerugdosták, eltört a mája, attól lett "hasvízkóros", hiába csapolták a folyadékot kilencszer is a kórházban), büdös is és rám nehezedik már a második emelet után. Nem csoda, hogy elfáradt, hiszen a 19—20. századforduló táján épült, egyébként nem is csúnya házban nincs lift, a szobák belmérete pedig jó négyméteres.
Nagyika rögtön ráismer a hangjáról: Imre, hát visszajöttél? Gusztika rettegve bújik mögém, Apám, szegény, a halálos ágyán is emlegeti, hogy a kisfia félt tőle. Vizet melegítek, ágyat húzok a rekamiéra a nagyszobában. Megtisztulva, megborotválkozva már tényleg hasonlít Apura, de az az iszonyú has! A szomszéd házban lakik egy orvos, elhívom. Kiküldenek a szobából, sokáig beszélnek. Amikor az orvos kijön, rám néz, felmér, majd nyilatkozik: Apádnak kórházba kell mennie. Itt a papír, menj holnap az elöljáróságra!
A hivatalokban meglepően jóindulatúak. Két napon belül meglesz a beutaló, de reggel megérkezik Anyu Temesvárról. A hozott ennivaló diadalmas öröme rettenetes sírásba fullad. Anyu egy nap alatt elintézi, hogy felvegyék Aput az egyik legjobb orvos, Dr. Szamek osztályára a Szent István kórházba. Tőlünk a Nagyvárad tér iszonyúan messze van, villamos még nem jár, hiszen alig múlt el a háború. Furcsa, de, egyáltalán nem emlékszem, hogyan vitték oda Aput. Nem emlékszem, hiszen azért mégiscsak kisgyerek voltam. Pár nap, vagy talán hét múlva aztán megindul a villamos közlekedés a rommá lőtt Budapesten, talán a körúton, istenem, micsoda mámoros örömünk volt!
Apu 1945. július 10-én délután négy órakor halt meg. Még benn voltunk nála Anyuval, de engem a nővér (irgalmas rendi apácák az ápolónők) szelíden kituszkol. "Menj haza, kislányom és imádkozz!" Még látom, Szentgyörgyi nagymama jön görbe lábain, nem sír, nem jajong, ez még rettenetesebb. Istenem, őt nem igazán szeretem, mindig idegen maradt nekem. Korán meg is halt, még abban az évben. Súlyos cukorbajos volt és nem jutott inzulinhoz. Anyu ott maradt végig. Végig. Apu, a racionális, a nagyon okos, a fölényes, gunyoros, felvette a halotti szentséget. Azt mondta Anyu, megbékélve halt meg. Nagyon-nagyon sokáig nem tudtam megbocsátani a nővéreknek, hogy visszatérítették apámat. Ma már, apámnál jóval több mint kétszer annyi idősen megbékéltem velük és apámat is felmentem a gyávaság alól.
Ám sorsával halálomig nem békülök! Azt mondják azok, akik szerencsésen kimaradtak az egészből -- derék keresztények, olyik lelkes hívő is --, hogy a zsidóknak egyszer már el kellene felejteniök azt a kellemetlenséget, ami őket érte. Kellemetlenség ugye, nem szörnyű megaláztatás, gyilkolással tetézve? De hát mi voltaképpen rendes keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak, még e buzgó törekvés ellenére is pusztulásra lettünk ítélve. És aki megmaradt zsidónak, az rosszabb, az rászolgált? Még a kérdés is galád. Nekem még nagyapám vette fel a katolikus vallást a 20. század elején és magyarosította jól hangzó Frankel nevét erre a hosszú, fellengzős névre. Bezzeg nagypapa két unokatestvére bölcsebben járt el. Az egyik, Leó megtartotta a németes nevet, e néven lett híres ember, a párizsi kommün munkaügyi megbízottja, Marx munkatársa. A másik unokatestvér, Vilmos magyarosított ugyan, de a jól hangzó és rövid Fraknói nevet vette föl. Ezen ismerik, mint nagy történészt, egyházi embert, a Magyar Tudományos Akadémia egykori titkárát. A harmadik unokatestvér, az én nagyapám semmiről sem híres és ráadásul unokája is elmarasztalja a hosszú, fellengzős névért.
Édesapám tehát felvette az utolsó kenetet. Igen, őt meg testvéreit nagyapám vallásos katolikusnak nevelte. Neofitaként túlbuzgón. A múlt század elején kitérvén – az 1867-es emancipációs törvény hatására – teljesen integrálódni akart, valószínűleg főleg a híres történész-főpap unokatestvér hatására. Nos, ennek a beépülésnek semmi haszna nem volt, hiszen gyermekeit éppúgy elvitték munkaszolgálatosnak, unokái éppúgy rákerültek a halál-listákra, mint azok, akik megtartották hitüket.
És ma, több mint hét évtizeddel mindezek után? Ma vajon mennyire hazám ez az ország? Ma mennyire érvényesek az integrálódási törekvések? Sok évtizedig azt hittem, azt akartam hinni, igen, érdemes itt élni. De most, az újraéledt, az állampárt és kormány szintjén is elő-előtörő, már alig rejtett antiszemitizmus idején mit gondoljak? Én, öregember, már nem számítok, nem fontos, mit gondolok. Ám mit gondoljanak az unokáink?
2018.08.20 17:00
Frissítve: 2018.08.20 17:00

Gyönyörűség és borzalom

Publikálás dátuma
2018.08.20 16:00

Fotó: /
„A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész (...) halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is.”
Az embert érik néha nagyszerű meglepetések, ha mind ritkábban is. Az az igazság, meg sem fordult a fejemben, hogy a nagyváradi Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttesének két produkciója is elbűvöl majd, a Gyulai Várszínház Erdélyi hét című programsorozatában. Az egyik a VANmeSe, amit a magyar néptánc jeles, Kossuth-díjas tudója, Foltin Jolán rendezett és szerkesztett, a parádés folklórkincs, de kortárs költők verseinek felhasználásával is. Egybeolvad múlt és jelen, ének, tánc, próza, költészet, és boldogsághormonok tömkelegét termelő, napsugarasan gyönyörű örömjáték kerekedik belőle.
A másik produkció viszont, ami Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán készült, lidércesen sötét tónusú, megmutatja az elviselhetetlen, akár gyilkosságra késztető, agresszivitással teli magyar rögvalót, a sárba taszítót, azt a mocsárt, gazt, ami "lehúz, altat, befed", nem enged egyről a kettőre jutni. A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész, mert olyan odaadással van jelen a deszkákon mindenki, annyira nem kíméli magát senki, halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is. Valami ilyesmit nevezhetnek katarzisnak.
Vásott gyerkőcöket alakítanak a színészek, akik végeérhetetlenül képesek hancúrozni, egymást megtréfálni, kincseknek számító tárgyakat csereberélni, kergetőzni, veszekedni, örömködni, elkenődni, hatalmasakat nevetni és elkámpicsorodni, a VANmeSe előadásában. Nem férnek a bőrükbe. Szinte pillanatnyi nyugtuk sincs. Örök mozgásban vannak, és be nem áll a szájuk. Szövegelés közben is képesek táncolni, énekelni. Huncutok. Örökösen eszükbe jut valami rafináltság. Zene nélkül ugyanúgy dalra fakadnak, mint muzsikával, amit Bartalis Botond, Dallos Levente, Székely István, Szukits Éva jókora vehemenciával, fergeteges ritmusban szolgáltatnak. A táncosok pedig szédületes iramban ropják. Valamennyiükből felfakad a fékezhetetlen játékkedv. Miközben képesek az intencióknak megfelelően tökéletesen egyszerre lépni, mindenkiből sugárzik saját egyénisége. Karakterek, figurák, fazonok. Szerethetőek, sőt akár imádni valók. Olykor túl sokak, hangosak, leállíthatatlanok, akár kibírhatatlanok, dől belőlük az élet. Én bizony ideírom valamennyiük nevét, ennyi a minimum, amit megérdemelnek: Brugós Sándor Csaba, Forgács Zsombor, Forgács-Popp Jácint, Kacsó Bálint, Kerekes Dalma, Pintea Carmen-Theodora, Schmith Nándor Gyula, Szabó Enikő Ágnes, Szabó Mercédesz, Szőnyi József, Tőkés Imola, Vizeli Daniel. Közéjük vegyül Jerovszky Tímea, Szotyori József, színész, igencsak pörgő nyelvvel mondanak verseket, és Szerefi Ilona szépséges hangú énekes, amúgy ők is igencsak táncos lábúak. Színesen mesések, mint Cristina Breteanu jelmezei. Ezt játszotta délután az együttes kicsiknek és nagyoknak, akik még némi interaktív játékba és éneklésbe is szívesen bekapcsolódtak az Erkel Ferenc Művelődési Házban.
Este viszont a Tószínpadon, a színészeket leszámítva, ugyanezzel a szereplőgárdával, kibővített zenekarral került színre a Barbárok. Ha a VANmeSE nevezhető roppant színes előadásnak, akkor ez vészjósló tónusú, feszülten fojtó légkörű, az elviselhetetlenségig fokozódó, idegborzoló. Nem kicsiknek való. Borzalmak befogadására képes felnőtteknek, akik rekkenő nyári napon képesek szembesülni az iszonyattal, és nem csupán fagylaltra, sörre, hűsölésre, vízre vágynak. Ez az előadás bizony drasztikus, olyan mint a folyamatosan ömlő, elállíthatatlan szennyvíz, eláraszt mindent, ahogy a Zsámbéki Gábor által a Katonában rendezett A nép ellensége végén tényleg elárasztotta a színpadot a szennyvíz. Itt sárszerű, csúszós, tapadós, kosz-szürke anyaggal borította be a deszkákat Cristina Breteanu tervező. A sár persze jelkép, ahogy az volt csaknem 30 évvel ezelőtt is, a Csiszár Imre rendezte, szolnoki Macbeth előadásban. Menekülnünk kellett az első sorból, mert összefröcsköltek bennünket a színészek. Most ilyen veszély nincs, a nézőtér és a színpad között ott a tó egy része, ami szép ugyan, de túlzottan eltávolítja az eseményeket, még úgy is, hogy ugyancsak az első sorban ülünk. Szeretném, mint a VANmeSe nézésekor, jól látni a fölöttébb kifejező mimikát, ami így kissé elmosódik. Azért kiveszem a gyakran holtra vált, kővé dermedt arcokat, a megmerevedett, jegeces tekinteteket, vagy épp az olyan nézéseket, amelyekkel ölni is lehetne.
Cári Tibor zenéje zsigerekből felfakadó, a lélek égzengését-földrengését megjelenítő, nem ritkán fültépő, annyira erőteljes, hogy tán önmagában is megállná a helyét. Györfi Csaba rendezése-koreográfiája egymásba olvasztja a kortárs táncot és a néptáncot, amit a társulat anyanyelvi szinten "beszél". Az előadás nem realista módon követi Móricz történetét, de azért látjuk a gyilkosságot, a halottak kiásását, érezzük a borzadályos hangulatot, megjelenik előttünk az eldurvult világ. Mit mondjak, nem könnyed, nyáresti szórakozás. De nem is szánták annak. Ütős, drasztikus produkció, amiben igen magas hőfokon égnek, csaknem elégnek a szereplők, és mutatnak egy kis fénysugarat az alagút végén, hogy csak lehetne legalább kicsit máshogyan élni. Nehéz, nehéz, szinte lehetetlen, de mégiscsak rugaszkodjunk neki, próbálkozzunk vele.
2018.08.20 16:00
Frissítve: 2018.08.20 16:00