Vonat, rablás

Az országgyűlés a kormány előterjesztésére 2001-ben elfogadott törvénnyel mintegy 2,7 milliárd forintos támogatást biztosított Alcsútdoboznak, Felcsútnak és további négy környékbeli településnek belterületi vízelvezetés céljára. A támogatással a hasonló célra az adott évben megszavazott teljes összeg mintegy 90 százalékát egyetlen kistérség kapta. A végrehajtott vízügyi beruházást követően a térségben a termőföldárak jelentősen megemelkedtek; 2005-ben mind Alcsútdobozon, mind Felcsúton az átlagos földárak 150 százalékkal voltak magasabbak, mint 2002-ben, ezalatt a megyei átlagár csak 84 százalékkal növekedett.

A fent idézett szöveg annak a korabeli parlamenti vizsgálóbizottságnak a részjelentéséből származik, amely az Orbán-család anyagi gyarapodását elemezte. Foglalkozhatnánk azzal is, hogy természetesen a miniszterelnöki famíliának is voltak és vannak – mélyen a piaci ár alatt megvásárolt, majd alaposan felértékelődött - földjei a környéken, de ez a mostani történet nem erről szól. Nem arról, hogy hogyan lesz mindannyiunk közös adóbefizetéseiből a hatalom döntései nyomán magánvagyon a hatalom birtokosainak zsebében, hanem arról, hogy teljes szabadságot élvez-e a kormány a közpénzek elköltésekor, vagy vannak bizonyos megkötések, amikhez tartania kell magát.

2001-ben a belvíz elleni védekezésben létezett egy prioritási lista, amit az egyes területek veszélyeztetettsége alapján állítottak össze. Ha volt az államnak pénze belvízvédelemre, akkor elsőként a lista első helyén lévő település problémáit oldották meg; ha maradt még pénz, a másodikét, és így tovább. Amikor a fenti eset megesett, Felcsút és vidéke országosan nem volt benne az első százban sem (!), egy kormánydöntéssel mégis megkaphatta az éves keret kilenctizedét úgy, hogy abból az akkori miniszterelnök legszűkebb környezete kimutathatóan sokat profitált. Orbán Viktor elvette a közpénzt a veszélyeztetett területektől, hogy egy nem veszélyeztetett területen (ahol a felesége is birtokos volt) értéknövelő beruházásokra fordítsa.

És pontosan ugyanez a lényege az EP-ellenőrök által a héten meglátogatott felcsúti kisvasút ügyének is. Nem az a döntő kérdés, hogy a vasútvonal kihasználtsága eléri-e, amit az uniós támogatásért cserébe ígértünk (egyébként nem éri el, a harmadát sem). Hanem az, hogy a hatályos alkotmány és a törvényeink szerint szabad keze van-e a kormánynak a pénzköltésben. Vagy pedig létezik egy lista: az elején a leghasznosabb dolgok vannak, amelyek esetében az állami beruházás a legtöbb közhasznot eredményezi, az alján meg a kevésbé fontosak, és ha mondjuk az EU-tól pénzt kapunk, akkor először a lista tetején lévő projekteket kell megvalósítani.

Ha van ilyen lista, és a fontossági sorrend szerint haladunk rajta, akkor Magyarország működő demokrácia, ahol a jog uralkodik, és a kormányzás a közjót szolgálja. De ha a felcsúti projekt ezúttal sem volt benne az első százban, és mégis jutott rá a pénzünkből a sokkal fontosabb, égetően szükséges közkiadások helyett, akkor minket (már megint) kifosztottak. És még csak nem is ismeretlen a tettes.