Üssetek le, ha egyszer vitrint akarok venni – mondogattam a barátaimnak, valahányszor belebotlottunk egy üvegajtós szekrénybe a bútoráruházakban. - Ki vesz ilyet? A vitrin maga a kivagyiság – magyaráztam jókora hévvel –, mégis ki akarná mutogatni, mije van, és legfőképpen miért?
Mindannyian hevesen bólogattak: a vitrines szekrény egyenes út a közszemlére tett, de funkció nélküli kristálypoharakhoz, azoktól pedig már csak egy lépésre vannak a borzalmasabbnál borzalmasabb szovjet nippek. Nem akarok pásztorlánykákat meg bumfordi porcelánkutyákat. Egyikünk sem akart. Lázadni akartunk, megmutatni, hogy sokkal jobb ízlésünk van.
És most itt sikálom a tányérokat. Pedig nehezen lehet rám fogni, hogy szeretnék mosogatni. A tányérok mocskosak. Legalább tíz éve nem használta őket senki, álltak a szekrényben és rakódott rájuk az idő. Nagymamám látása és tudata sem volt teljesen tiszta az utolsó hónapokban, de a mosogatáshoz mindig nagyon ragaszkodott. Ennek tudom be a vékony, de makacs zsírréteget némelyik tányér alján. Amikor még éltek, étkezések után végignézhettem a jól begyakorolt koreográfiát: mama mosogat, papa törölget, s öt perccel ebéd után minden a szekrényben pihen. A patikarend emléke nincs összhangban a koszos tányérokkal, amiket vagy félórája áztatok. De a szivacs nyomán hófehér lesz a porcelán, felfénylik az itt-ott megkopott aranyszín csík a széleken, és megannyi emlék tükröződik benne. A közös névnapi ebédek, amikor összetoltuk az asztalokat, hogy mindenki elférjen, meghallgattuk ugyanazokat a történeteket, és mindig ugyanúgy nevettünk. Hangosan. Szívből. Amikor a nagyapám testvére beleesett a kerti vécébe. Amikor a születésemkor apám és nagyapám elbiciklizett egymás mellett az úton. Ezek vannak a tányér csíkjaiba rakódva. Meg a húsleves és a töltött káposzta illata, amit lehetetlenség pont ugyanolyanra főzni, mint mama.
A vitrin üvegében tükröződik az arcom, és röhögnöm kell. Kit hívjak fel, hogy leüssön? Nagymamám jut eszembe, amint aprólékos műgonddal rendezgeti a porcelánokat a szekrényben, mintha bármit is számítana, öt centivel előrébb vagy hátrébb áll a leveses tál. Épp így sakkozom reggel óta én is a poharakkal és csészékkel. Amikor keresztanyáméktól zöld mintás teáskészletet kaptunk nászajándékba, elsírtam magam. Nehéz volt elmagyaráznom, hogy nem azért, mert nem tetszik, hanem mert ekkor fogtam fel az egészet. Hogy minek a vitrin. Hogy ezt a készletet nem lehet dobozban tartani, mert nem fér semmilyen dobozba: hogyan is férhetne, amikor benne van anyám majdnem ugyanilyen zöld készletének emléke, az összes álmos reggel, amikor keresztapámék iskolába vittek, a ballagásom, a fuvolaóráim, amikre azért jártam, mert az unokatestvéreim nyomába akartam érni. A fél életünk.
És akkor lett vitrin. Kitapétáztam a hátfalát, ott áll hófehéren, mintha mindig is akartam volna. Benne a zöld mintás csészék, a kristálypoharak, amikkel emberemlékezet óta mindig is koccintottunk az összetolt asztalok fölött – és az aranyszegélyes készlet. Kicsit hiányos. De találtam egy régiségboltot, ahonnan kipótolható.
