Ha egy miniszter (államtitkár) korántsem országos jelentőségű beruházást avat, annak mindig üzenet értéke van. Amennyiben ezt saját választókerületében teszi, legfeljebb aziránt érdemes vizsgálódni, hogy mennyi állami pénzből jött létre, és egyáltalán volt-e értelme az egésznek. Persze előfordul - még ha nem is gyakran -, hogy a kormányzati ember eredményes lobbi tevékenységének eredményét aratja le a szalagátvágással, s ami létrejött, az hasznos, hiánypótló. De amikor a miniszterelnök avat - hangsúlyozzuk: nemzetgazdaságilag nem számottevőt -, akkor már érdemes aziránt kutakodni, hogy miért is teszi. Itt van például Szolnok, ahol a felesége meglátta a napvilágot. Ildomos lehet egy cseppnyi gesztust tenni az alföldi megyeszékhelynek, ha már a Simicska-ellenes kormányzati hadjárat áldozatául esett a gyorsabb közúti közlekedési kapcsolat.
A Tisza-parti településen egy családi tulajdonban lévő gyógyszergyárat avattak. Nem nagyot, mindössze 60 embernek ad munkát, de ez is dicséretes, mint ahogy a 3,2 milliárd forintos beruházási összeg is elismerésre méltó. Azonban az már korántsem vált ki ovációt, hogy ennek felét vissza nem térítendő támogatásként az állam finanszírozta. Indoka: ha "a magyar államot állandóan csak onnan lehet megismerni, hogy jön és visz, kér, elkoboz, begyűjt, elvisz, és sosem ad a fejlesztéshez lehetőségeket, akkor az nem növeli az önbizalmunkat, hanem csökkenti. Nekünk egy olyan államra, egy olyan országra van szükségünk, amely elég erős ahhoz, hogy ott, ahol lehetőséget, fejlődési lehetőséget, előrelépést lát, elkötelezett embereket lát, ott megpróbál segítséget nyújtani." A kormányfő a hangsúlyt a családi vállalkozásra helyezte. Az Orbán-házban márpedig jól tudják, mi az.
