Hét év után ismét látható volt a a Müpa színpadán a Fischer Iván-féle Don Giovanni. A karmester-rendező az előadáshoz mellékelt, fotókkal, ismertető-tájékoztató szövegekkel gazdag műsorfüzetben elmondta, egy-két részleten változtatott, de az alapok ugyanazok, mint egykor. Maradt az egyszerűen berendezett színpad: a játékteret fekete fal határolja, előtte egy alacsonyabb és egy magasabb dobogó, a zenészek pedig az árokban. És ismét feltűntek az „élő” díszletelemek is: a kőszobrokra emlékeztető, ezüstös-szürkés színűre festett-maszkírozott, testre simuló ruhákba bújtatott színészhallgatók, akik díszletelemként, kellékként, de kórusként, statisztaként is szolgáltak.
A muzsikát a Budapesti Fesztiválzenekar szolgáltatta a tőle megszokott magas színvonalon. A hangzás a drámához alkalmazkodott, Fischer nem feltétlenül törekedett az önmagáért szép megszólalásra, sprődebben, nyersebben szólt a zenekar a megszokottnál, de ha kellett, azért tudtak lágyabbak is lenni. Így, a rendkívüli gondossággal komponált mű részletei mind-mind feltárultak. Az énekes gárda nemzetközi volt, néhányan már az évekkel ezelőtti produkciónak is részesei voltak. A legjelentősebb változás épp a címszerepben történt, most Christopher Maltman jött hozzánk, hogy a zabolátlan, gátlástalan spanyol nemest megszemélyesítse. Don Giovanni egyik fő fegyvere a simulékonyság, mindig alkalmazkodik a szituációhoz, amelyben helyt kell állnia, és ezt Mozart a zenében mindenhol pontosan kifejezi.
Leghíresebb példája ennek a duett Zerlinával, ahol csábító nemes úr azzal a hangvétellel szólal meg, amivel a parasztlánykát pillanatok alatt le tudja venni lábáról. Maltman ezzel a sokféle hanggal maradt adós, míg a drámai részekben kiválóan helytállt, a tragikus, már-már mitikus hőst jól megjelenítette, annak az élet örömeire fogékony emberi vonásait kissé éles baritonjával kevésbé volt képes kifejezni. Leporello szerepében José Fardilha lépett színpadra, aki sokszor kiválóan énekelt, bár az ő melegebb tónusú baritonja néhol már fáradtnak tűnt. Ezzel együtt árnyaltan jelenítette meg a szolgát az ő emberi mivoltában.
Valódi operai jelenség Lucy Crowe a Donna Elvira alakítója, ő rögtön első megszólalásától kezdve hangjával - kifejező, erőteljes, mindig jól hallható szopránjával - volt jelen a színpadon akár megcsalt nőként, akár az események elkeseredett irányítójaként. Laura Aikin Donna Annaként kissé testetlen hangjával nem képviselte azt a súlyt, amit szerepe megkívánt, de utolsó áriájának virtuóz futamaiban remekelt. A többiek is mind helyükön voltak, szép volt a Don Ottaviót alakító tenorista, Jeremy Ovenden második felvonásbeli áriája. Fischer Iván, elmondása szerint a rendezőktől nem kapta meg a zene és a színpadi történés pontos egységét a Mozart-operákban, ezért vette kézbe az egész irányítását. Karmesterként pedig nyilvánvalóan tökéletesen tisztában van azzal, mi van leírva a kottában, és elmondható, a rendező nem dolgozott a dirigens ellen.
Különös ötlet a már említett, némileg ellentmondásos élő díszletek alkalmazása, de sokkal furcsább, a zenével valóban nem feltétlenül összhangban lévő rendezői megoldásokkal is találkozunk már. Zeneileg feltűnően hatásosak volt a felvonásokat záró nagyjelenetek, és hangversenytermi körülmények ide vagy oda, annak mindenképpen örülhettünk, hogy ez a Don Giovanni, mint operaélmény maradhat meg bennünk, hiszen Mozart nagyon határozott elképzelésekkel dolgozott a színház számára.
