Hosszú politikai szunnyadás után ismét fölbukkant a színen a francia baloldali mozgalom legendás csoportja, a kommunista párt. Lapja, a L’Humanité egyetlen pillanatra sem tűnt el, sőt, a közelmúltban kisebb szenzációt keltve közölte hasábjain a bejelentést: a kommunista párt visszatér.
A jelenlegi főtitkár, Pierre Laurent támadó hangvételű szónoklatában azt fejtette ki, hogy totális harcot hirdet a „semmirekellő, parazita, macronista köztársaság ellen, amely kilencvenkilenc százalékban herdálja el a monarchiák vagyonát”. „Elnök úr, ön félrevezeti a franciákat azzal a meséjével, hogy a korszerűséget képviseli. Forradalomról prédikál, holott restaurál” – hangzott Laurent dörgedelmes ítélete.
Az FKP – az Olasz Kommunista Párt mellett – Nyugat-Európa baloldali mozgalmának fontos tagja, egy jónevű és nagytekintélyű alakulat volt. Hajdani vezetői, Maurice Thorez, Jacques Duclos, Waldeck Rochet és társaik világpolitikai tényezők voltak, a szovjet sztálinizmus hívei, akik a liberális társadalom teljes felszámolására készültek.
A második világháborút követő Negyedik Köztársaságban ellenzéki potentátok voltak, és azok is maradtak jó ideig a De Gaulle tábornok létrehozta Ötödik Köztársaságban is. Amint az első nem gaulle-ista – de elvben nem is igazán szociáldemokrata Francois Mitterrand – került csaknem másfél évtizedre az Élysée-palotába, a legenda kezdett szertefoszlani. Fizikailag is kihalt a „Politbüro”, az új figurák halvány másai lettek az elődöknek, majd amidőn a Mitterrand-t követő Szocialista Párt a szürke Hollande-dal úgyszintén elhervadt, úgy tűnt, befellegezett a francia baloldalnak is. Az FKP tömegbefolyásának tekintélyes részét elveszítette, vagy félmillió tagja, „futottak még” mozgalommá silányodott, a színen megmaradt, de többnyire inkább jelképesen, a hiteles baloldali ellenzék igazi tekintélye nélkül.
Ebben a helyzetben kisebb meglepetést keltett, hogy az újjászületési bejelentés nemhogy nem sikkadt el, hanem ellenkezőleg: a sajtó egyik komoly visszhangot kiváltó slágertémája lett. A Le Figaro, a Le Monde és a rangos hetilapok mélyrehatóan elemezik a lehetséges következményeket, számolnak azzal, hogy egy ideig „téma marad”. A magát centristának valló Emmanuel Macron győzelme egy ideig azt a látszatot keltette, mintha a félévtizedes elnöki rezsim sok változatosságra nem teremtene alkalmat, de a friss fordulatok, mintha kissé módosítottak volna ezen az állapoton. Így feltételezhető, hogy Laurent pártfőtitkár ambiciózus közlése nem rögtönzés volt, hanem számbavette, hogy alkalmasint teremhet babér baloldali akciók számára is.
Nem túl biztatók a lehetőségei, a francia ellenzék állapota ugyanis nem sokkal ígéretesebb a magyarénál. Hasonlóképpen mozaikszerűen szétesett, egymással vetélkedő csoportok, a kiegyezési szándék csekély esélye nélkül. Öt esztendő kormányzati lehetőség nagy idő, tömérdek alkalmat adhat rögtönzött koalíciók szövetkezésére. Ha Macron hirtelen nagy bajban volna, kínálkozhatnának esélyek az átmeneti alkukra.
A francia baloldalon ugyanakkor hevesebbek az az indulatok, nagyobbak az ideológiai különbségek, és komolyabb megfontolások ütköznek egymással. A kommunista hagyomány számottevőbb, az Humanité által szervezett ünnepségen közzétett fotók azt tanúsították, hogy a szolidaritás tradíciói eléggé szilárdak maradtak, a jobboldalnak ezt nem sikerült szétdúlnia.
A sokféle csoportból összeállt konkurencia, a tömörülés, amelynek tagjai „engedetleneknek” nevezik magukat, ugyancsak nem hagyományok nélkül leltek egymásra, még ha történelmi gyökereik igencsak szerteágazók is. Trockisták, terroristák, néha anarchisták is, akik kevésbé fegyelmezettek, mint az úgynevezett marxizmus-leninizmusból sarjadt sztálinista kommunisták. Mi több, az úgynevezett „engedetlenek” élén olyan vezéregyéniség áll Jean-Luc Mélenchon személyében, aki sok harci próbát kiállt, és csapata sokszínűbb, mint a monolitikus kommunistáké. A Le Monde-ban a francia politikai paletta nagy ismerője, Gérard Courtois azt írta Mélenchonról, hogy ő a „hűség embere”, a forradalmi hagyományú párizsi Bastille térről mozgósítja sokszínű táborát, ahonnan az idei elnökválasztáson az „engedetlenek” zászlaja alól sikerült mozgósítania a szavazók közel húsz százalékát. Majdnem annyit, amennyivel a második fordulóban Macron kihívója lehetett volna. Courtois szerint ez az ízig-vérig profi politikus nem percember, hanem „ezermester gondolkodó”, aki, ha egyetértésre lépne az újjászületés előtt álló kommunista vezetőkkel, közösen megteremthetnék az új francia baloldal esélyeit.
A tét nem csekély tehát, mindössze élni kellene a kínálkozó alkalommal. Olyankor, amikor a francia szélsőjobboldal épp botladozik.
