Hat óra öt perckor apró asszony lép be a pécsi köztemetőbe. A kapuit hajnali hatkor kitáró sírkertnek ő az első látogatója. Évaként mutatkozik be, 66 éves, több gyárban is dolgozott betanított munkásként, s azt mondja nagyon siet, mert délután utazik Pestre, aztán éjjel repül Londonba a fiához. Először utazik ki, Gödöllőn élő öccse segít majd neki a reptéren. Két hónapja megszületett az unokája, látni akarja a kis Benjamint. A fiúcska harmadik neve Ottó, akárcsak a nagyapjának. Hozzá jött Éva a temetőbe. A férj kőműves volt, és mindig elégedetlenkedett a fiával. A férfi 2006-ban meghalt, fia – aki ácsnak tanult, de szakmáját nem szerette – öt évvel később nekivágott a világnak. Kint beállt egy lengyelekből álló, alpinista ablakmosó csapatba. Felesége magyar, Angliában ismerte meg, pultos egy sörözőben. Egy másik családdal közösen bérelnek egy négyszobás házat. Jól megvannak, tavaly a spanyol tengerparton nyaraltak.
– Büszke lehetsz rá, megállja a helyét – szólítja meg az asszony a férjét, miközben tenyerével lesöpri a leveleket a sírról. – Majd elmesélem neked, milyen az unokád.
Éva hiszi Istent és a túlvilágot, biztos benne, hogy férje látja a fiát és Ottócskát. Megkérdezem, hogy akkor mi újat tud majd mesélni a kissrácról, ő elmosolyodik:
– Azt, amilyennek én látom.
– A férje azt is tudja, vagy nem?
– Talán azt is. De hát csak kell valamiről beszélnem a férjemmel…
A kelő nap fényétől a sírok árnyéka hatalmasra nyúl. Hogy Éva elmegy, a 113 éves, 53 hektáros, 180 ezer embernek nyughelyet adó temető moccanatlan. Egy sírkereszt szárai közt feszülő pókhálón vibrálva csillannak meg a harmatcseppek a hajnali széltől. Kint a temető előtti drosztban egyetlen taxi áll, volánjánál szakállas fiatalember alszik, feje kiszolgáltatottan hátrahanyatlik. A szemközti oldalon tíz virágos bodé, fél hétkor nyit ki az első, aztán hétig sorra a többi.
Fél nyolckor busszal érkezik meg a temetőbe a 85 esztendős Nemes Ferenc. Felesége 2005-ben, 72 évesen halt meg, petefészekrákban. Az asszony hamvai a temetői kápolna mellett, az urnafalban pihennek. A férfi megsimogatja és megcsókolja feleségének a fülke falára ragasztott fényképét, és frissre cseréli a virágot a falhoz rögzített vázában. 48 évet éltek együtt, két gyereket neveltek fel, és most születik a hatodik unokájuk. Mindketten vasutasok voltak, a munkahelyükön szerettek egymásba. A férfi naponta jön, hívő, de sosem beszél a feleségéhez.
– Minek beszélnék magamba? – feleli kérdésemre sértődött felhanggal. – Nem vagyok bolond, sokat olvasok, rejtvényt fejtek, vág az agyam.
– Ha nem szól hozzá, miért jár ide ennyire sűrűn?
– Mert megnyugvás, ha vele vagyok.
Mielőtt hazaindul megsimogatja, megpuszilja párja képét.
– A simogatás és a puszi nem beszéd? – jegyzem meg.
– Talán az – bólint rá. – Nekem ez is kell a megnyugváshoz.
Kilenc után egyre többen jönnek. Schmidt Mária a szülei sírjánál igazi krizantémra váltja a művit.
– Nyáron nem hoztam virágot, mert hamar tönkrement volna – magyarázkodik a korábban vegyészként dolgozó, 68 esztendős asszony, aztán megosztja velem egy „gondját”:
– Ha van túlvilág, milyen formában élek majd ott. Gyerekként voltam a legboldogabb, ezért gyerekként leszek a szüleimmel? Amikor megszületett a lányom, akkor is boldog voltam, lehet, hogy fiatalasszonyként támadok fel? Ha igen, akkor velem lesz-e a lányom gyermekként? De hát, remélem , ő akkor még akkor él! Lehet-e akkor ő velem gyermek alakban? Szóval, hogyan lesz ez? Annyit gondolok erre...
Két sorral odébb megosztom aggályát a 90 esztendős Balogh Ilonával. A nehezen araszoló asszony legyint:
– Nem kell ezzel foglalkozni, Isten megoldja. A láthatatlan világban kortalanok leszünk, és nem gátol minket a testünk. Mint most engem.
Felhúzza szoknyáját és mutatja sebes térdét. Két hete elesett, nehezen, gennyedve gyógyul a seb. Ilona asszisztens volt az egyik klinikán, mérnök férjével két lányt neveltek föl, akik orvosok lettek. Az egyik lány 14 évig küzdött a rákkal.
– 65 évesen feladta – morogja Ilona. – A férje elhagyta. Elege lett.
– Szokott vele beszélgetni?
– Nem, mindig csak annyit kérdezek tőle, hogy miért tette ezt velem? De hallgat. Olyan volt mindig, mint én: befelé forduló. Meg is maradt annak.
Ilona férje 1996-ban halt meg, ő azonban nem itt nyugszik, hanem a zsidó temetőben. Az asszony is ott akar, bár protestáns.
– Azt kértem az unokáimtól, hogy szórják a hamvaimat a férjem sírjára.
– Erre aligha kap engedélyt, ez jogsértő lépés lenne – vetem közbe.
– Velünk sokszor elbánt a sors, a huszárezredes nagyapám a Donnál halt meg, a családomat származása miatt kifosztották a háború után, a férjem összes rokona ott maradt a koncentrációs táborokban, mi sosem sértettünk törvényt, eljött az ideje, hogy megtegyük.
FOTÓ: TÓTH LÁSZLÓ
Déltájt hangokkal telik meg a sírkert. Az egyik parcellában két védőmaszkos férfi motoros kaszával füvet nyír, a szél széthordja a vágott fű fülledt illatát. A naptól langyosodó sírokon gyíkok, a lecsapó madaraktól óvakodva repedéstől repedésig iszkolnak. Az egyik tisztáson varjú csapat landol, károgva keresnek eleséget. Egyikük ráül egy műkő sírra, amin ennyi áll: „Gáborka élt 2 hónapot”. Egy négytagú, kedélyes társaság a legendás jogász, Óriás Nándor sírjánál azt csodálja, hogy a professzor 106 évig élt. A klasszikus stílust idéző, négyoszlopos, panteonos ravatalozótól óránként temetés indul. Goór Anna csendben figyeli az egyik menetet, és tovább indul anyja sírjához.
– Képzelje, az anyám hetente 3-4 napot a temetőben töltött – meséli a 68 éves asszony. – Apám sírjához jó, ha havonta elnézett... Megértem, apám egy alkoholista disznó volt. Viszont az anyám ki nem hagyta a temetéseket. Imádta azokat, az idegenekét is végigbámulta. Hazament, és a szomszédoknak arról beszélt, hogy kit temettek, mit mondott a pap, kik jöttek el, mennyi virágot hoztak. Iszonyúan haragudtam rá ezért, sokszor megszidtam, hogy hogyan lehet ilyen gyászmadár! Ma már megértem. A bátyámnak és nekem családom lett, nem volt rá időnk, hogy beszélgessünk vele, ezért miután nyugdíjas lett, eljárt a temetőbe beszélgetni, pletykálkodni. Itt mindig akadt ismerős.
Hogy Anna mindezt felidézi, szeméből ömlik a könny, és bevallja, sokszor bocsánatot kért már az anyjától.
A 77 esztendős Zsuzsa és öt évvel fiatalabb húga, Panni egymásba karolva ballag az egyik temetői úton délután kettőkor. Hetente együtt jönnek ki férjükhöz. Zsuzsa 12 éve, Panni tavaly májusban vesztette el társát. Zsuzsa túl van már a fájdalmán, Panni viszont visszalapoz tüdőrákos férje utolsó óráihoz:
– Délután nála voltam a kórházban, és ötkor, amikor indultam, láttam, hogy könnyezik. Visszafordultam, újra elbúcsúztam tőle, ő meg csak könnyezett. Még kétszer visszamentem. Éreztem, hogy maradnom kellene, de mégis ott hagytam. Éjjel háromkor meghalt.
Panni elsírja magát, nővére közbelép:
– Mindig hozunk neki valamit, most épp iszapot és vizet a Balatonból. Ráöntöttük a sírjára. A Balaton volt a mindene.
Panni bólogat, a Balaton-vizes sztori mintha oldaná fájdalmát.
Az egykor könyvelőként dolgozó Eszter szüleihez és öccséhez jött.
– Öt éve halt meg a testvérem – sóhajt a 67 éves asszony. – Kéthetente járok hozzá. A sógornőm naponta jön, ha esik, ha fúj, órákat itt tölt, nem tud elszakadni tőle. Nem merem mondani neki, hogy lépjen túl.
Kiss István Beremendről érkezett a temetőbe. A most 72 éves férfi feleségét 1990-ben vitte el a rák. A pécsi házaspár öt gyermekének nevelése attól fogva Istvánra szakadt. A férfi eredetileg bányász volt, de hét év után gerincsérv miatt váltania kellett, s beállt rendőrnek. Onnan ment nyugdíjba 37 év után. Nem sokkal később infarktusa volt, ezért átesett egy szívkatéterezésen és ritmusszabályozót kapott. Utána eltávolítottak egy polipot a nyelőcsövéből, a műtéti hely utóbb elrákosodott, így gyomorműtétre volt szükség. Majd jött a prosztatarák.
– Nem hagytam, hogy kivegyék a prosztatámat – idézi fel döntését -, sugarat kértem, és 37 kezeléssel megölték a rákot. Ha kivették volna, nem lehetnék fiú.
– Özvegyként, hetven felett ez még fontos?
– Nézze az infarktus után elköltöztem Pécsről egy beremendi szociális otthonba, mert féltem, nem bírom magam ellátni. De ott csak azt hallottam, hogy itt fáj, ott fáj, meg havonta temettek valakit. Nem bírtam tovább, és mivel megerősödtem, egy év után kijöttem. Meg hát össze is melegedtem egy özvegyasszonnyal, aki az önkormányzatnál dolgozott, és 13 évvel fiatalabb nálam. Azóta vele vagyok. El is vettem. Még templomban is megesküdtünk, pedig nem vagyok hívő. A gyomorrákomat műtő orvos azt mondta, ne neki köszönjem, hanem Istennek. Így köszöntem meg.
– Hívő lett?
– Nem lettem. De hátha az orvosnak van igaza, és ugye, ha mégis van…
Nézem Kiss István felesége sírját, amin ott van a férfi neve és születési évszáma is. Adódik a kérdés:
– Ő mellette nyugszik majd?
– Dehogy! Aki mellett most fekszem, amellett fekszem a sírban is.
– Elmondta neki? – bökök a sír felé.
– El.
– Ha beszél hozzá, akkor hisz is a túlvilágban.
– Nem hiszek, de beszélek hozzá.
Alkonyodik. Egy idős házaspár új sírt gondoz, a fekete gránitkövön csak a család neve olvasható. Kérdezem, hogy kit gyászolnak? Azt mondják senkit, ez az ő sírjuk, megépítették, hogy ne terheljék vele a gyermekeiket. Nevetnek. Kicsit arrébb Danyi István a felesége sírján ül és sír. A 78 éves férfi két éve temette el párját.
– 59 éven át egy napot se voltunk külön – zokog fel az egykor uránbányánál szolgáló, nehezen lélegző, otthon oxigénpalackra szoruló férfi. – Nemcsak miatta sírok, neki sírom el a gondjaimat. Azt, hogy 250 ezer forint a nyugdíjam, de a szomszédtól kell néha kölcsön kérnem. Kilenc gyerekem van, de abból ötnek sosincs pénze. A négy fiú bányász volt, mióta bezártak a bányák, nincs állandó munkájuk. Én segítek nekik. Volt, aki a lakását is elvesztette. Gyerekestül került utcára. Ezt sírom el az én csillagomnak. Ő megért, és azt üzeni tartsak ki, amíg bírom segítsem őket. Tucatnyi betegségem van, napi negyven gyógyszert szedek. Mennék már hozzá. De még maradnom kell.
