Ki a magyar?

Nézzenek oda! Mik ezek, buzeránsok? – kérdezi egy nő a zöldségesnél, miközben az utcán szoknyában és tűsarkúban elhaladó férfiakra mutogat, röhögve. Apró szemei pásztázzák a sort, cinkosok után kutat, hányan nevetnek vele. Összetalálkozik a tekintetünk, bízom benne, hogy mindannak az ellenkezőjét sugározza, amit keres. Amikor elhaladok mellette, odaveti a férjének: „Nézzenek oda, a nagyságos asszony!”

Lépek kettőt, és miközben továbbmegyek, mormolni kezdem magamban a bevásárlólistát, hátha az segít elnyomni a hangját. A fenébe. „Segíthetek valamiben?”, kérdezem, mire zavarba jön, és a férje válaszol helyette: „Csúnyán néztél az asszonyra!”, mondja ellentmondást nem tűrően. Nem is akarok vitatkozni, csak közlöm: „Nem kedvelem a buzizást”. Az asszonynak közben visszatér a lélekjelenléte, és először zavartan exkuzálja magát, hogy neki aztán semmi baja velük, de hadd mondjon már azt, amit csak akar… majd rövid szünet után hozzáteszi: egyébként is, ez az ő országa. Ahogy ezt kimondja, ismét megjelenik a korábbi él a hangjában, és olyan monológba kezd, amibe beleremegnek a citromok, az almák, a répák és én: „Mit képzel ez magáról? Az országomban úgy viselkedek, ahogy akarok! Ő jött ide, az én országomba! Mit képzel ez?!”

Továbbállok. Nem tudom, mit is válaszolhatnék. Hol kezdjem a bizonygatást? Vegyem elő a személyi igazolványomat és mutogassam a hátoldalán az állampolgárságomat? Meséljek a családomról, a nógrádi rokonokról? Áruljam el, hogy Mátyás, az igazságos meséit szerettem a legjobban?

Mégis, mi tesz valakit magyarrá? Hogy hol született? Hogy itt él? Hogy az apja, anyja az-e? Egy szülő elég, vagy kettő a követelmény? Vagy hogy magyarnak tartja-e magát? Hogy ismeri-e a Himnuszt meg a Szózatot és fel tudja sorolni a hét vezért? Hogy fehér a bőre? Apropó, mennyire sötét a túl sötét? A cigányé? A „négeré”? Hány százalék „magyar vér” az, ami még belefér? A gyűlöletkampányt folytató kormánynak és a propagandájával megmérgezett embereknek biztosan pontos válaszuk van erre is.