Misetics Bálint: Igazságos lakáspolitikát!

Publikálás dátuma
2017.09.30. 08:11
FOTÓK: TÓTH GERGŐ

Magyarországon ezrek élnek közterületen és túlzsúfolt tömegszállásokon. Százezreknek nincs az otthonában WC, és közel egymillió embernek nincs pénze rá, hogy megfelelően fűtsön. Még sokkal többen kerülnek alkalmanként hátralékba a lakásfenntartási kiadásaikkal.

A magyarországi lakásállomány csupán 2,5 százaléka önkormányzati bérlakás, ami messze elmarad az európai átlagtól, és a támogatott bérlakásra rászoruló háztartások számától is. A lakások jelentős része rettenetes állapotban van, a jobb lakásokhoz pedig gyakran csak a magasabb jövedelmű rétegek tudnak hozzájutni. Az elmúlt években az önkormányzatok egyre kevesebb lakásból egyre többeket tettek utcára: 2015-ben egy átlagos napon több mint négy családot. A kilakoltatások a lakásszektor egészében is egyre gyakoribbak.

Az önkormányzatoknak semmilyen törvényi kötelezettsége nincs, hogy alternatív lakhatást biztosítsanak, a kilakoltatások így gyakran a családok szétszakadásához vezetnek. Noha a gyermekvédelmi törvény egyértelműen tiltja, hogy egy gyermeket „kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség” miatt válasszanak el a szüleitől, erre a kegyetlen gyakorlatra mégis rutinszerűen kerül sor.

A magántulajdonú bérlakásokból történő kilakoltatásokról adat sincsen: annyi biztos, hogy ezekben sokkal kisebb szerep jut a jogállami eljárásoknak. A magánbérleti szektort informalitás és bizonytalanság jellemzi. Mintegy százezer embernek nincsen lakcíme. A szabályozás is rossz: az európai államok jelentős részével szemben Magyarországon sem a lakbéreknek, sem a lakbéremelések mértékének nincsen jogszabályban rögzített felső határa.

A rendszerváltást követő időszakban a lakhatási támogatásokból indokolatlanul nagy mértékben részesedtek a társadalom jómódú rétegei. Ugyanez igaz az elmúlt évekre is: a devizahitel-válság kezelése során a leggazdagabb családok részesültek a legtöbb támogatásban, és a „rezsicsökkentés” is nagyobb megtakarítást jelentett nekik, mint a szegényeknek. A CSOK-ból és a lakástakarékpénztári megtakarítások állami támogatásából a szegénységben élők jelentős része teljesen kimarad, miközben a leggazdagabbak többmillió forintos támogatást kapnak.

A lakhatási szegénység csökkentésében már akkor is jelentős eredményeket lehetne elérni, ha az állam egy forinttal sem fordítana többet lakásügyre, csak okosabban és igazságosabban használná fel, amit már most is lakásügyre költ. A megoldások alapvető irányairól lényegében szakmai konszenzus van. Címszavakban: egy tisztességes összegű lakásfenntartási támogatás; az ország minden településén elérhető adósságkezelés; a támogatott bérlakás-szektor bővítése; az elhelyezés nélküli kilakoltatások tilalma; továbbá célzott programok a szegregált telepeken és komfort nélküli lakásokban élők lakhatási körülményeinek javítására.

E reformoknak a jelenlegi politikai viszonyok között szinte semmi esélye nincsen. Mégsem igaz, hogy ne lenne mit tenni. Mindannyian részt vehetünk A Város Mindenkié csoport éves lakhatási felvonulásán (ami idén október 14-én délután indul a Deák Ferenc térről), hogy közösen álljunk ki a lakhatáshoz való jogért.

Az önkormányzatoknak is jelentős mozgásterük van: szabadon dönthetnek a lakhatáshoz kapcsolódó „települési támogatásokról” és a helyi lakásgazdálkodásról is. Nem sok jele van azonban annak, hogy az ezzel járó lehetőségeket legalább az elvben baloldali pártok által vezetett önkormányzatok kihasználták volna.

A XIII. kerületi önkormányzaton kívül hol épültek még új önkormányzati bérlakások? Hogyan fordulhatott elő, hogy a kerület MSZP-s vezetése szigorúbb helyi rendeletet fogadott el a hajléktalanság kriminalizálásáról, mint a legtöbb fideszes önkormányzat? Hogy lehet, hogy Szegeden jóval kisebb az adósságcsökkentési támogatás maximális összege, mint számos kormánypárti önkormányzat esetében? Mi akadályozza meg az elvben baloldali pártok által vezetett önkormányzatokat abban, hogy a zuglói önkormányzat példáját követve rendeletbe foglalják az elhelyezés nélküli kilakoltatások tilalmát?

Ha az Orbán-rezsim szegényellenes intézkedéseit bíráló pártok komolyan gondolják, amit mondanak, akkor itt az ideje, hogy ezt érvényre is juttassák – az összes általuk vezetett önkormányzatban. Igazságos helyi szociálpolitikai és lakáspolitikai reformok nem csupán az ott lakók életminőségét, hanem az ellenzéki pártok hitelességét és választási esélyeit is javíthatnák. A magyar nép ugyanis nem annyira szegényellenes, mint a jelenlegi politikai uralkodó osztály.

Molnár Máté: Termelőiskola a fiatalkori kilátástalanság leküzdésére

Magyarország egyre súlyosbodó munkaerőhiánnyal küzd. A felsőfokú végzettségűek és szakmával rendelkezők mellett egyre nagyobb a hiány a betanított, illetve betanítható munkaerőből is. A munkaerőhiány immár a termelést korlátozza.

Utánpótlásként szóba jöhet a munkanélküliek és a közmunkások több százezres tömege, egy részük azonban nem rendelkezik azokkal az ismeretekkel, készségekkel és kompetenciákkal, amiket az elsődleges munkaerőpiac igényel. Sokan közülük olyan hátrányokkal küzdenek, amiket önerejükből nem képesek megváltoztatni, azaz társadalmi segítségre szorulnak. Nem szükségszerű azonban, hogy ez így legyen és így is maradjon. Vannak jó gyakorlatok, amelyekkel a képzetlenség e foka megelőzhető, illetve visszafordítható. Ilyen a termelőiskola is.

A termelőiskola a dán szabad iskolákkal rokon, a népművelés azon dán hagyományában gyökerezik, amely a XIX. század második felében bontakozott ki. Noha iskolának nevezik őket, nagyban különböznek a hagyományos képzési intézményektől. Céljuk az olyan szakképzettséghez nem jutó fiatalok felzárkóztatása, akik egészen különböző okok miatt a hagyományostól eltérő bánásmódot igényelnek.

A dán tradíció mögött N. F. S. Grundvig (1783–1872) püspök áll, aki szembeszállt a „fekete iskolával”, amelyik a könyvből tanult ismereteket helyezte előtérbe, és elvetette a „halál iskoláját”, ahol az örömök megölése dívik, és ahol csak „élőhalottak” ténferegnek. Grundvig a „nép” és az „élet iskoláját” pártolta: az olyan iskolát, amely személyiségközpontú, és amely az egyént abba a sajátos nemzeti és történelmi összefüggésbe helyezi, amelybe beleszületett.

A termelőiskolákban azt tanítják a fiataloknak, hogy hogyan tanuljanak meg felelősséget vállalni a saját életükért. Amikor a fiatal termel, terméket állít elő és ehhez saját sorsával kapcsolatos döntést hoz, akkor felelősségérzete és önbizalma is erősödik. A termelőiskola így az élet iskolájává válik. „Aki dolgozik, az tanul is valamit” – a dán pedagógusok ezt a nagymama törvényének nevezik.

A termelőiskolák a gyakorlati munka és termelés alapján kínálnak képzési programokat. Elsősorban olyan 25 év alatti fiataloknak segíthetnek, akik ifjúsági oktatás keretében nem végeztek még tanulmányokat, és akiknek nincs képesítésük, lemorzsolódtak. A program a tanulók egyéni fejlődésének erősítésére és az oktatási rendszeren belüli, valamint a munkaerőpiacon jelentkező lehetőségeik javítására szolgál – beleértve a rugalmas munkakörökben, védett munkakörökben stb. történő foglalkoztatást is. A termelőiskolai képzési program nappali képzés formájában szerveződik. A felvétel és a tanulmányok befejezése folyamatosan, a hallgatói igényeknek megfelelően történik. Felvételkor minden egyes tanuló számára fejlesztési tervet dolgoznak ki. A termelőiskolai program gyakorlati munkából, termelésből, és az ehhez kapcsolódó elméleti képzésből tevődik össze.

Fontos szabály, hogy az elméleti képzésnek szorosan illeszkednie kell a gyakorlati munkához. A program oktatási és szakképzési tanácsadást is tartalmaz. A képzésre alkalmas környezetben, jobbára műhelyekben kerül sor. Ezen felül a termelőiskolák szabályzataiban nem találunk precíz, részletes és konkrét programot. Ugyanígy nehéz konkrét tanrendet, módszert meghatározni a termelőiskolák működéséhez, berendezéséhez is. Munkamódszerük ugyanis nem új. Azon pedagógiai elvek és módszerek újrafelfedezésén és a mai társadalmi viszonyok közé átültetésén alapul, amelyek különböző formákban és árnyalatokban a hagyományos paraszti kultúrában gyökereznek. Az iskola célja a lehetőségek kitágítása, az egyéni képességek fejlesztése és mindteljeskörűbb kibontakoztatása. Meg kell találni és meg kell mutatni azt az utat, amely a tanuló számára a legjárhatóbb, segíteni kell őt abban, hogy ezt az utat kitapossa s ezen keresztül segítséggel ugyan, de ő maga szabaduljon meg egyéni és társadalmi korlátaitól.

Szerző

Kunert Annamária–Veres Máté: Csökkenő szakszervezeti tagság – alacsonyabb bérek

Publikálás dátuma
2017.09.30. 08:10
FOTÓK: TÓTH GERGŐ

Nemrég fejlett és néhány fejlődő országban vizsgálták szakértők a szakszervezetek helyzetét. Jelentésüket tanulmányban tették közzé. Az alábbiakban ennek eredményeit ismertetjük, külön figyelmet fordítva a hazai helyzetre.

A nyolcvanas évek óta a szakszervezeti tagság folyamatosan csökken. A legfejlettebb gazdaságokban a jövedelmek felső 10 százaléka jelentősen megnőtt az alsó 90 százalék rovására. Míg egyes jövedelmi egyenlőtlenségek rövidtávon növelhetik a hatékonyságot a munka és a beruházások ösztönzésével, a legutóbbi kutatások szerint a nagy egyenlőtlenség középtávon már alacsonyabb és kevésbé fenntartható növekedéssel jár. Ráadásul az elosztás tetején a jövedelem növekvő koncentrációja csökkentheti a jólétet is, lehetővé téve a legmagasabb jövedelmeket keresők számára, hogy manipulálják a gazdasági és politikai rendszert saját maguk javára.

Csökkenő tagság

A kutatások bizonyították, hogy azokban az országokban, ahol magasabb a szakszervezeti szervezettség, a jövedelmi különbségek is enyhébbek. 1985-ben az OECD országokon belül nagyjából a dolgozók 30 százaléka volt szakszervezeti tag. Ma ez csak 17 százalék. Ezek az átlagok azonban jelentős különbségeket rejtenek az országok közt. Észtországban csupán a dolgozók 4,5, Törökországban 6, míg Svédországban, Finnországban és Dániában 65, Izlandon pedig 92 százaléka szakszervezeti tag. Magyarországon a legutóbbi KSH adatok szerint ez az arány 9 százalék.

Jelenleg csupán azokban az országokban van 50 százalék felett a tagság aránya, ahol a munkanélküli segélyeket szakszervezetekhez kapcsolódó intézmények osztják el (ez az úgynevezett Ghent-rendszer). Ez jellemző Dániára, Finnországra, Svédországra, Norvégiára, valamint valamennyire Belgiumra. Magyarországon is a szakszervezeti törekvések egyike, hogy bizonyos állami feladatokat szakszervezetek vegyenek át, így ugyanis hatékonyabbá és ellenőrizhetőbbé lehetne tenni azokat. A munkaügyi ellenőrzés tipikusan ilyen feladat, még akkor is, ha a szankcionálás ugyanúgy állami kézben maradna. A Ghent-rendszer is jelentősen meggyengült azonban olyan magánbiztosítók belépése után, amelyek munkanélküli segélyt is ajánlanak csomagjaikban kötelező szakszervezeti tagság nélkül. Ennek hatására a szakszervezeti tagság a Ghent-országokban is csökken.

Stabil szervezetek

A kollektív szerződések másik kulcsszereplője a munkaadói oldal. Az ő tagságukról sokkal kevesebbet tudunk. A rendelkezésre álló adatok alapján úgy tűnik, hogy ezekben a tagság figyelemre méltóan képes volt megőrizni létszámát ugyanebben a periódusban. A magánszektorban a foglakoztatói szervezetek tagsági sűrűsége átlagosan 51 százalék azon huszonhat OECD-országban, ahol van elérhető adat.

Jelentős különbségek vannak azonban a már OECD tag és a csatlakozni kívánó országok között. Kelet-Közép-Európában, Dél-Koreában, Törökországban nagyon alacsony a taglétszám, Hollandiában, Svédországban, Belgiumban és Luxemburgban azonban csaknem 80 százalékos. (Ausztriában a cégek számára a tagság kötelező, ott ez 100 százalék.) Az Európán kívüli legtöbb OECD-országban a foglalkoztató szövetségek a vállalkozások érdekeit képviselik (például lobbitevékenységgel), de nem vesznek részt a kollektív szerződések kialakításában, miután a legtöbb ilyen típusú tárgyalásra a cégek szintjén kerül sor. Magyarországon nagyon kevés az egész ágazatra kiterjedő kollektív szerződés. Ezek radikális növelése általános szakszervezeti törekvés, hiszen így vállalatoktól függetlenül az adott ágazatban dolgozók munkafeltételei egységesen biztosítva lennének, valamint a munkaadók számára is megnyugtató lehet a kiegyensúlyozott munkaügyi kapcsolatok megléte.

A foglalkoztató szervezetek tagsága viszonylag stabil volt, két kivétellel: Portugáliában és Szlovéniában a munkáltatói szervezetek taglétszáma is jelentősen visszaesett az utóbbi 5-10 évben.

Kevesebb kollektív szerződés

A kollektív szerződéssel foglalkoztatottak aránya szintén jelentősen csökkent az elmúlt huszonöt évben. Az OECD-országokban a szerződések által lefedett dolgozók aránya a 2013-as adatok szerint a negyedével csökkent, 45-ről 33 százalékra. A 2008-as válság nem hozott nagy változást a trendben, a szerződéses munkavállalók aránya ugyanolyan tempóban csökken, mint a válság előtt. Ez alól csupán néhány olyan ország kivétel, amely nagyszabású változtatásokat vezetett be a munkaerőpiacon az elmúlt öt évben. A tagvesztés és a kollektív szerződések számának csökkenése szempontjából nem is a válság, hanem az 1989-es rendszerváltás volt meghatározó. Megszűnt az addigi kommunista rendszer hivatalos szakszervezeteinek monopóliuma, felbomlott a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT), majd négy nagyobb konföderáció jött létre. A rendszerváltás nemcsak a szakszervezetek működésére hatott negatívan, de az életszínvonalra és a társadalmi egyenlőtlenségekre is. Sokan elvesztették állásukat és megjelent a hajléktalanság.

A szakszervezetek meggyengítése több úton is hozzájárult az egyenlőtlenség növekedéséhez. A szakszervezetek gyengülése csökkentette a munkavállalók alkupozícióját, a munkavállalók befolyását a vállalati döntésekre, ugyanakkor növelte a tőkejövedelmek arányát. A szakszervezetek gyengülése csökkentette a munkavállalók politikai hangját, és megerősítette a tőkéét, lehetővé téve számára a gazdasági és politikai rendszer jobb ellenőrzését.

A magasabb szakszervezeti szervezettség növelése segítené az egyenlőtlenség csökkentését. Ez azonban nem általános ajánlás. Ha a szakszervezetek csak néhány munkavállaló érdekeit (például a fiatalokéit) képviselnék, az magas strukturális munkanélküliséghez vezethetne. A növekvő egyenlőtlenségek csökkentése sokrétű megközelítést igényel, beleértve az adóreformot és a pénzügyi szektor deregulációjával kapcsolatos túlkapások leküzdésére irányuló politikákat is.

Miért van szükségük a dolgozóknak a szakszervezetekre?

  • a szakszervezeten keresztül erőteljesebben képviselhetik érdekeiket;
  • növelik alkuképességüket;
  • erősítik ellenálló képességüket a makrogazdasági sokkokkal szemben;
  • a szakszervezetek segítenek felkészülni őket a globalizáció, a technológiai változások, illetve elöregedés munkapiaci veszélyeire.

Feladatok

Az elmúlt időszakban a kollektív szerződések száma jelentősen csökkent a munkahelyeken. A szakszervezetek legfontosabb feladata így a kollektív szerződések számának és arányának fenntartása, illetve bővítése. Ez a csökkenő trend különösen nyugtalanító annak fényében, ahogyan a jelenlegi technológia és szervezeti átalakulások átalakítják a munkaerőpiacot. E kettő új típusú foglakoztatási módok létrejöttét okozza, újradefiniálva olyan kategóriákat, mint a „munkáltató”, a „munkavállaló” vagy a „munkahely”. E változások fontos kihívásokat jelentenek a kollektív megállapodások rendszere szempontjából, miután azok a régebbi típusú munkakapcsolatokon alapulnak. Mindennek ellenére néhány innovatív megoldás már kezd kialakulni, de még nem tudni, hogy azok mennyire lesznek képesek választ adni a modern kor munkavállalókat érintő kérdéseire.

Egyrészről komoly probléma, hogy a munkáltatók nagy része nem képes tudomásul venni a világ változásait. Sokan még mindig ragaszkodnak azokhoz az elavult, régimódi beidegződésekhez a munkavállalókkal és foglalkoztatással kapcsolatban, amelyek már rég nem állják meg a helyüket. Tipikusan ilyen az úgynevezett jelenlét-alapú munkavégzés, amikor nem az elvégzett munka számít, hanem az, hogy a munkavállaló szem előtt legyen. Pedig egy friss felmérés szerint, már az iskolás korú fiatalok is problémaként említik igényeik figyelmen kívül hagyását, ami visszahat közérzetükre, teljesítményükre. Ugyanez egy munkavállaló esetében fokozottan jelentkezik, ráadásul sokkal hatékonyabban dolgoznak azok, akik munkaidejük egy részével maguk rendelkezhetnek, saját igényeikhez igazítva feladataik elvégzését. A szakszervezeteknek is változniuk kell. A munkavállalói érdeket csak úgy lehet érdemben képviselni, ha folyamatosan alkalmazkodunk az újabb és újabb kihívásokhoz, fejlesztjük tudásunkat és megújulunk. Ez sok esetben lassabb a szükségesnél, a szakszervezetek nem tudják levetkőzni régi, elavult strukturális és bürokratikus beidegződéseiket, ragaszkodnak a jól megszokott folyamatokhoz, amelyek eredményt sok esetben már nem hoznak, de fenntartanak egy többnyire idejétmúlt rendszert.

Szerző