Mariska, ne hisztizz!

Publikálás dátuma
2017.10.02 07:45
Fotó: Vajda József
Fotó: /
Október 16-án mutatják be Mészáros filmjét, Törőcsik főszereplésével. Pataki a forgatás után leült a két nővel beszélgetni, könyv lett belőle.

Törőcsik Mari legfontosabb jeleneteinek helyszíne egy falusi ház volt Megyeren, tudhatjuk meg az Aurora Borealisról, Mészáros Márta új filmjéről a héten boltokba kerülő azonos című könyvből. Látszólag a színész és a rendező, a két nagy formátumú nő beszélgetéséből válogat a filmet Mészáros és Jancsó Zoltán mellett forgatókönyvíróként jegyző Pataki Éva. A huszadik század magyar művészetét és kulturális életét meghatározó, ma már nyolcvan feletti filmes végigzsörtölődte egymással a forgatást követő beszélgetéseket, de az Athenaeum kiadóban összeállított szöveg végül mégis több ennél. Munkanapló is egyben, benne a magyar huszadik századdal, amolyan párhuzamos életinterjú.

Pataki Éva ültette le őket, és így jellemzi a két – jelenleg azonos társadalmi státuszú és művészi sikereket elért – nőt: „pályájuk több mint ötven éve fut párhuzamosan. A kezdetektől tudtak egymásról, figyelték egymást, bár közösen végigélt filmes munkájuk mindössze három alkotás: a Holdudvar (1968), a Napló apámnak, anyámnak (1990) és legutóbbi filmjük, az Aurora Borealis (2016). A Holdudvar évében, ’68-ban forgatott Törőcsik először Jancsó Miklóssal, Mészáros Márta akkori férjével, de összetalálkoztak Cannes-ban is, ahol évekig visszatérő vendégek voltak. Mindketten vonzódnak az orosz kultúrához, rengeteg inspirációt kaptak az oroszoktól, közös barátjuk volt például Viszockij, Szmoktunovszkij és Ljubimov. Nem napi kapcsolatot ápoló, hagyományos barátnők, de mindig tudtak egymásról.” Pályájuk is ugyanazt az ívet írta le, a szocialista kultúrpolitika engedte őket dolgozni, magyar és külföldi sikereket értek el, a keleti és a nyugati blokkban is ismertté vált a nevük, a közéletből sem vonták ki magukat, és komoly, nagy szerelmek éltették bennük a nőt. Pataki Évát megragadta ez a különös, párhuzamos út.

Fotó: Kurti István

Fotó: Kurti István

„Az egymást évtizedek óta jól ismerő rendező és színésznő minden reggel ugyanazt a jelenetet ismételte, mint egy rituálét. Talán azért, hogy egymást és a stábot mulattassák, talán azért, hogy felébredjenek a ködös őszi kora reggeleken. Valahogy így: – Mészáros, te megölsz engem! Én ezt nem tudom végigcsinálni. – Mariska, ne hisztizz, olvasd át a szöveged! – Dehogy olvasom, majd te mondd meg, hogy hova álljak, hova nézzek, és akkor tudni fogom. Most visszamegyek a szállodába… Miért van itt ilyen hideg? – Mariska, minden fűtőtest rád van irányítva, mindenki majd megsül. – Én fázom. És tudod mennyire fáj a kezem? - Nekem meg a lábam fáj...” A könyv előszavában olvasható részlet jól példázza a bejáratott barátság és régi munkakapcsolat nyújtotta biztonságérzetet. Tudják, hogy támaszkodhatnak egymásra a meggyengült egészségi állapotukban is, mely leginkább vicc tárgyát képezi mindkettejük számára. „ Én a Körhinta társadalmi üzenetéből nem értettem egy kukkot sem, amikor először néztem. - meséli Mészáros Márta - De! Semmi mást nem láttam, csak a Törőcsik arcát, ahogy ott áll, és azt mondja az apjának: Édesapám, akármit csinál, megöl vagy nem, én elmegyek. És akkor kimegy a házból, és az öreg utána dobja a baltát. A balta elsuhan Törőcsik arca mellett, aki ott áll és néz. És ez az arc belém vésődött. Ez volt az a nőideál, az a női lét, ami bennem is megvolt, és akkor fölfedeztem, hogy ez a makacsság létezik Magyarországon. Ha meghalok, akkor is a magam útján megyek.” A beszélgetésből kiderül, hogy ezt a háború utáni években még ritkaságnak számító függetlenséget kölcsönösen tisztelték egymásban. Törőcsik állítólag azzal ment oda egyszer a Fészek Klubban Mészároshoz – dacára annak, hogy annak előtte szinte nem is beszéltek még személyesen –, hogy Magyarországon két nő van, ők ketten.

A történelem forgószele is ugyanoda repítette őket, csak más irányból. Törőcsiket a kicsinyke magyar Pélyről, Mészárost a távolból. A rendező, akinek a gyerekkorát többé-kevésbé ismerni lehet önéletrajzi ihletésű Napló-sorozatából, így emlékszik: „Kirgíziába 1941-ben érkeztek meg a magyar kommunisták is: Nagy Imre, Rákosi, Bebrits, Gerő és a későbbi nevelőanyám, Wagner Anna. A magyarokat betelepítették a házunkba, és ez a mi sorsunkat is eldöntötte, ezért menekültünk meg. A földön, matracokon feküdt a későbbi magyar kormány. Nekem ezek nénik, bácsik voltak.’42-ben meghalt az anyám. Tízéves voltam. Mindig azt mondta nekem: Menj el, mindenképpen, menj vissza, menj haza Magyarországra!”

És így fonódik össze történeteikben a közélet, a politika, a káderek anekdotái, az ikonikus férfisztárok esendőségei, a házastársi kiszolgáltatottság, a munka tisztelete és a kor tanúinak fanyarsága. Lehetne azt is hangsúlyozni, hogy a könyv által megismerhető a huszadik század női szemmel. De ez eltörpül amellett, hogy a nézőpontjuk, ahogy a tehetségük is, független.

Névjegy
Pataki Éva forgatókönyvíró, az Oscar-zsűri tagja. Mészáros Mártával 26 közös filmjük van, köztük a Napló szerelmeimnek, A hetedik szoba, a Kisvilma, A temetetlen halott és az Utolsó jelentés Annáról. Saját rendezése a Bébiszitterek, a Kiutazása közérdeket sért, A Nékosz-legenda, színdarabjai közül a legismertebb az Edith és Marlene.

2017.10.02 07:45

Bartók és Bruckner Londonból a Müpában

Publikálás dátuma
2019.01.16 12:30

Fotó: / Posztos János
Sir Simon Rattle új együttesével, a Londoni Szimfonikus Zenekarral érkezett most hozzánk. Nem könnyű műsorral, és nem egyértelmű végeredménnyel.
Szokás híres karmesterek és nagy zenekarok esetében is, hogy turnéikra olyan műsort állítanak össze, amelynek első részében valami nehezebben megfogható, kevésbé népszerű darab szerepel, azután meg jön a hab a tortára, mondjuk az Újvilág szimfónia Dvořáktól. Mindenki megkapja a magáét. Rattle szerencsére jóval nagyobb kaliber annál, hogy ilyesfélével próbálkozott volna. Mindkét alkotás, amit új zenekarával, a Londoni Szimfonikus Zenekarral (LSO) hozott a Müpába, fajsúlyos, nehéz előadni, a hallgatásuk is komoly odafigyelést igényel. Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művének már első előadásai – az 1930-as évek második felében – nagy sikert hoztak a zeneszerzőnek.

Rattle és a világ legjobb szimfonikus zenekarai közé sorolt LSO a nagy komponista nagy alkotásának kijáró tisztelettel közelített a Zenéhez. Hallhatólag aprólékosan kidolgoztak minden hangzást, kezdve a kezdet pianissimójától, amelynek sűrű zenei szövetét légiesen tetsző könnyedséggel szólaltatták meg a vonósok, akik odaadó figyelemmel játszottak azután végig az egész mű során. Amire itt szükség is van: a Zene vonós szólamai osztottak, azaz úgy vehetjük, két vonószenekar játszik. Hozzájuk csatlakoznak az ütők és a hárfa, a zongora, a cseleszta. Jó előadást hallottunk, bár a mű érzelmi rétegeibe mindezzel együtt nem tudtak igazán mélyre hatolni a zenészek, előadásuk inkább az elidegenedettség érzetének felkeltésével hatott.
Anton Bruckner az európai zenetörténet egyik legkülönösebb alakja volt, falusi segédtanítóból lett orgonista Linzben, úgy hogy jórészt autodidaktaként tanulta a hangszert. Már harmincon túl volt, amikor úgy határozott, hogy komoly ellenpont tanulmányokat fog folytatni, és bár voltak korai kompozíciói, maga által is jelentősnek gondolt szimfóniáit negyvenéves kora után kezdte komponálni. Az első igazi nagy elismerést, és a közönségsikert csak a Hetedikkel érte el, ez után még Ferenc József is fogadta. Egész emberi lényét mély vallásosság hatotta át, az áhítatos hangvétel, Istennel szembeni alázata hatalmas műveiben is tükröződik. Manapság a nagy hangversenytermekben játszott életművét lényegében kilenc nagyszabású szimfóniája alkotja. Persze a Hetedik előttiek is teljes értékűek.
Bruckner – bár kissé eltér többi szimfóniájának némely külsőségeitől – a Hatodikban is felvonultatja alkotói világának minden jellegzetességét. Dallamai, harmóniái, zenekari megoldásai, ahogyan a hangszereket kezeli, félreismerhetetlenül jelen vannak itt is. A több mint ötvenperces mű, mint minden Bruckner, nehéz feladatot ró zenekarra, karmesterre. A hangok megszólaltatása önmagában erőpróba, ha azonban a karmesternek sikerül elővarázsolnia a bennük rejlő erőt, szenvedélyt, ellágyulást, áhítatot, ünnepi pillanatok részesévé tehet minket.

Rattle, aki Mahler karmesterként és Bruckner-interpretációival is hírnevet szerzett, láthatólag nem olyan megilletődöttséggel állt a zenészek elé, mint az első részben. Szinte érzéketlenül rohant át az első tételen, nem nagyon ügyelve a hangzásbéli nüanszokra, keveset mutatva meg abból a gazdagságból, amit az emberként csodálatosan egyszerű, komponistaként csodálatosan kifinomult Bruckner itt bemutat. Illetve egy valaminek szentelt nagy figyelmet Rattle: a fortissimóknak. De hát ez csak a megoldandó feladat piciny hányadát jelenti egy olyan együttesnek, mint az övé, amely – valljuk meg – még hangzásával sem bűvölt mindig el, néha még kisebb hamisságot, pontatlanságot is bemutatott.
Jobb volt a helyzet a második tételben, az Adagióban, valamint a Scherzóban, a Fináléban már a valódi Brucker is megjelent. De sportnyelven szólva: ez csak az egyenlítéshez volt elég. A győzelemhez, a hallgató végső igazságokról való meggyőzéséhez már nem segített hozzá.

Infó

Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára
Bruckner VI. szimfónia
 Londoni Szimfonikus Zenekar, karmester: Sir Simon Rattle
Január 14., Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sir Simon Rattle

A világ egyik legünnepeltebb dirigense, 2002-től 2018-ig a Berlini Filharmonikusok első karmestere volt. Ismertségre a 80-as 90-es években tett szert, amikor a Birminghami Városi Szimfonikus Zenekarból világszínvonalú együttest nevelt. Liverpoolban született 1955-ben, tehetsége korán megmutatkozott, 19 évesen már megkapta karmesteri diplomáját. A Londoni Szimfonikus Zenekarnak 2017 óta zenei igazgatója. Vezényel régi hangszeres előadásokat is, de legelismertebb a romantikus, későromantikus repertoár előadójaként.

2019.01.16 12:30
Frissítve: 2019.01.16 12:30

A pártközpont megrendelte, a cenzúra betiltotta

Publikálás dátuma
2019.01.16 11:00

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
A pártbizottság megrendel egy szociológiai kutatást, ám az eredmények ismertetését a cenzúra betiltja: jellemző eset a Kádár-korból.
Országonként, régiónként, valamint koronként is különbözők, nem egyértelműen meghatározhatók lehettek-lehetnek az ellenállás formái, legyenek azok kulturálisak, vagy politikaiak – hangzott el a Lehet-e a kultúra ellenzékben? című beszélgetés és a COURAGE könyvbemutatóján. A kutatócsoport három évvel ezelőtt indult projektje a kulturális ellenállást, az ellenkultúrát, a volt szocialista országokban jelen lévő ellenzékiség kulturális örökségét vizsgálta gyűjteményeken keresztül. Az eredményeket két, most megjelent könyvben összegezték, amelyben a tanulmányok a vallási és nemzeti ellenállásokat is bemutatják, a diktatúrák működésmódjának új olvasatát adva. A The Handbook of COURAGE: Cultural Opposition and Its Heritage in Eastern Europe, valamint a Kulturális ellenállás a Kádár-korszakban (Gyűjtemények története) című köteteket Gyáni Gábor és Rainer M. János ismertette hétfőn este a zsúfolásig megtelt Kelet Kávézóban.

A gyűjteményi vizsgálódás (képzőművészet, zene, irodalom, szamizdat), a rendszerváltás előtti ellenzékiség felkutatása több szempontból is érdekes lehet a hétköznapi embernek. A beszélgetők kiemelték: az ellenállás intenzitása országonként különböző volt, ám ami ellenállásnak minősült az egyik országban, az a másikban nem feltétlenül számított annak. A szürke zóna fogalma is ehhez kapcsolódik, hiszen rendszerről rendszerre is változóban volt, mi számított ellenzékinek. Gyáni Gábor ennek kapcsán Csoóri Sándor költőt említette, aki elkötelezett kommunistából ellenálló személyiséggé alakult az évek során. Míg a Szovjetunióban a szürke zóna megléte egyáltalán nem volt elképzelhető. S ahogy például Magyarországon legitimálták a popzenét, úgy tőlünk délre vagy keletre inkább tiltott volt. A meghívottak elmondták, többnyire a hatalom definiálta a lehetőségeket, amelyek az ellenállás jellegét is meghatározták. Szintén gyakorinak számított, hogy valaki nem tudta, éppen ellenálló. Ennek kapcsán Kovács Éva a Kemény István szociológus nevével fémjelzett cigánykutatást említette. A kutatást a pártbizottság rendelte meg, majd mire elkészült, a cenzúra megakadályozta a megjelenését.

A fennmaradt gyűjtemények gyakran a nem kiemelkedő ellenzéki alkatú, hétköznapi emberektől indultak el. Az ellenállás formái azonban gyakrabban jelentek meg az urbánus, tanult rétegek körében – hangsúlyozták a résztvevők. A téma a megélt tapasztalatok és emlékek, a kíváncsiság, vagy az ellenzékiség aktualitása miatt láthatóan rengeteg embert érdekelt, voltak akik végigállták a másfél órás beszélgetést. A közönség soraiban is akadtak felszólalók igazán meghökkentő történetekkel: egy úr például elmesélte, hogyan vitték el 1977-ben a hírhedt fekete Volgában őt és barátját (történetesen Csoóri Sándor fiát), mert nem megfelelő öltözetben – farmernadrágban – szeretettek volna bemenni egy étterembe.
2019.01.16 11:00
Frissítve: 2019.01.16 11:00