Fideszközeli nagybirtokosoknak is kedveznének az agráriumban

Egy az öntözéses gazdálkodás elterjedését segítő törvényjavaslatot kezd tárgyalni az Országgyűlés. Agrárszakemberek szerint mindez alapvetően a kormányközeli nagybirtokosokkal tenne jót.

Magyarországon 300 ezer hektár alkalmas az öntözéses gazdálkodásra, de jelenleg alig 80 ezer hektáron alkalmazzák ezt a módszert. A rendszerváltás előtt még a jelenleg öntözött több mint a kétszeresén működtek öntözőberendezések. További tervek is születtek akkor, sőt, jelentős rendszerek kiépítésébe kezdtek, de a munkák nagy része végül félbemeradt.

A ’90-es évektől, a termelőszövetkezetek döntő többségének felszámolásával, a rengeteg kisgazdaság kialakulásával kiapadtak az anyagi forrásai a gazdáknak.

Igaz, pályázni jelenleg is lehet csepegtető, illetve a hagyományosabb csévélődobos berendezésekre, de az üzemeltetésre már nincs támogatás. Márpedig hektáronként átlagosan 1 millió forintos beruházást jelenthet egy öntözőrendszer kialakítása, ami eleve nagy anyagi terhet rak a gazdálkodó vállára. Figyelembe kell venni azt is, hogy nem csak a berendezések fenntartása, működtetése, de a víz is pénzbe kerül.

Pedig a globális felmelegedésre az egyik legérzékenyebben reagáló térség éppen a Kárpát-medence. Az elmúlt évek adatai azt bizonyítják, hogy egyre szeszélyesebb az évi csapadékeloszlás. Gyakoribbá váltak az aszályos időszakok, és egymást követik a ”monszun” esők. A szakemberek szerint az öntözés ugyan érdemben nem feltétlenül növeli a termésátlagokat, de nagymértékben hozzájárul a termelés biztonsághoz. Csakhogy nem minden növényi kultúránál éri meg például sokmilliós beruházással korszerű csepegtető öntözési rendszert kiépíteni. Ez elsősorban a gyümölcsösökben, fóliás zöldségtermesztésben, hajtatásban lehet megoldás. Szántóföldi növényeknél leginkább a mikroszórófejes, esőztető módszer az elterjedt, ami szintén nem olcsó mulatság, viszont sokkal hatékonyabb, mint a csévélődobos öntözés, mert közvetlenül a növényzethez közel juttatják ki a vizet. Bizonyos növényi kultúrák esetében, mint a csemegekukorica, a nagy nemzetközi cégek már kizárólag olyan gazdával kötnek szerződést, aki öntözi a területét.

Ha állami fenntartású felszíni vízbázisból emel ki esetenként vizet a gazda, akkor nem kell fizetnie, de ha szolgáltatásként a vízügyi igazgatóságtól , vagy magán vízszolgáltatótól rendeli meg az öntözéshez szükséges vizet, akkor neki kell állnia a számlát. Elsősorban attól függ a víz köbméterének ára, hány átemeléssel jut el a víz a gazdálkodó területére.

Nem segítette az öntözéses gazdálkodás terjedését, hogy 2010. után a kormány megszüntette a kötelező vízgazdálkodási társulási díjakat. Ezek a társulások gondoskodtak a belvíz elvezetésről, karbantartották az elvezető csatornákat. A nagyobb társulások öntözéssel és a rendszerek kivitelezésével is foglalkoztak. A vízügyi igazgatóságoknak sem gépparkja, sem embere nem volt arra, hogy például csatornákat ásson. A társulásokat a vízügyi igazgatóságokba integrálták, a vízügyet pedig a Belügyminisztériumhoz csapták. Ugyanezt egyszer már eljátszotta az ország az ’50-es években, amikor az akkor 130 éves társulásokat államosították, felszámolták, majd néhány évtized múlva mindet újra kellett szervezni, mert nem működött a rendszer – nyilatkozta a Népszavának egy neve elhallgatását kérő öntözési szakértő. Agrárágazati szereplők szerint a mostani törvényjavaslat sem szól másról, mint az öntözhető területeket megszerző kormányközeli új nagybirtokosok támogatásáról annak érdekében, hogy az érintettek könnyebben és olcsóbban juthassanak vízhez.

Vízgazdálkodási ellenforradalom készül

Mióta az öntözés (és általában a vízgazdálkodás) a rendszerváltáskor kiszabadult a pártállami kényszerek alól, szakmai konszenzus van arról, hogy a fenntartható jövő érdekében mi lenne a teendő: vízvisszatartás, víztakarékos öntözés, a két előbbi kombinációja révén az öntözhető területek arányának növelése, valamint a vízbázisok fokozott védelme. A 2010-es kormányváltás óta ennek pont az ellenkezője történik, az e héten a parlament elé kerülő törvényjavaslat pedig egy újabb jókora lépés a rossz irányba: miután korábban a kormánytöbbség megkönnyítette a felszín alatti vizek öntözéses célú felhasználását – a kútfúrás liberalizálásával –, ezúttal a felszíni vízkészletekkel folytatott rablógazdálkodásnak enged szabad utat.

Az országgyűlésnek benyújtott vízügyi salátatörvény a többszörösére emeli a vízkészletjárulék fizetése nélkül öntözésre (és halgazdálkodásra) felhasználható víz mennyiségét. A hatályos törvényszöveg szerint nem kell járulékot fizetni „vízhasználónként az évi 50 000 köbmétert, a halgazdálkodási és rizstermelési célú vízhasználat esetében vízhasználónként az évi 150 000 köbmétert meg nem haladó vízmennyiség után” - előbbit a nyolcszorosára (400 000 köbméterre), utóbbit a duplájára (300 000 köbméterre) növeli a javaslat.

Vagyis a lehulló csapadék és a folyóvizek visszatartása, illetve a felszín alatti készletek kímélése helyett – amit a jelenleg is érvényes vízgazdálkodási stratégia előír -, a felhasználók gyakorlatilag szabad kezet kapnak egy korlátozottan rendelkezésre álló közvagyon magáncélú felhasználásához. A politikai szándék érthető, hiszen a vízvisszatartás és a vízbázisvédelem jelentős beruházásokat – tárolók építését, kíméleti területek biztosítását, egyes mezgazdasági és ipari tevékenységek kompenzációval összekötött korlátozását – igényelne, a meglévő küszöbök eltörlése viszont látszólag nem kerül semmibe, szavazatszerző hatású is lehet, az állami földek irányított privatizációja nyomán pedig az ingyen adott ajándék nagyrészt a pártközeli holdudvarhoz kerül. A valóságban azonban a felelőtlen intézkedésnek már rövid távon is gyászos következményei lehetnek. A vízkészletjárulék nem csak arra szolgált, hogy akinek magánprofitja keletkezik a közjavak használatából, az a közös kasszába is fizessen valamit – fontos elosztási szerepe is volt, és a takarékos vízgazdálkodásra is ösztönzött. Ha például a Tiszából mindenki öntözne, aki fizikailag meg tudja oldani, akkor nyári időszakban nagyobb lenne a vízigény a folyóban lévő vízmennyiségnél – amennyiben a víz ingyenessé válik, semmi akadálya nem lesz, hogy a Tiszát és néhány másik folyónkat illetve öntözőcsatornákat akár az ökológiai katasztrófa szintjéig „túlhasznosítsák”. Mindezt úgy, hogy lenne alternatíva: a közelmúltban egy kutatás több mint 30 olyan természetes medencét azonosított a Tisza mentén, amelyet minimális beavatkozással alkalmassá lehetne tenni a vízvisszatartó gazdálkodásra. - Hargitai Miklós

Szomjazó gyümölcsösök

Öntözés nélkül ma már nem is érdemes piaci méretekben gyümölcstermesztésbe vágni. Ehhez azonban átlátható vízjogi szabályozásra és megfizethető szolgáltatásra is szükség lenne – véli Ledó Ferenc, a Magyar Zöldség-Gyümölcs Szakmaközi Szervezet elnöke.

- Mekkora területet öntöznek jelenleg?

- Nagyjából 75-80 ezer hektáron termesztenek zöldséget, és nagyságrendileg ugyanekkora a gyümölcsösök területe is. A zöldségtermelő területek mintegy 70, a gyümölcsösöknek viszont alig 25 százalékát öntözik.

- Kinek lenne előnyös a jogszabályváltozás?

- A parlament előtt lévő törvénytervezet szövegezése az ingyenes vízkvóta javaslat alapján az 1-2 hektár közötti törpegazdaságoknak adna lehetőséget a díjmentes vízkiemeléshez. Ahhoz azonban, hogy egy gyümölcsültetvény eltartson egy családot, fajtól függően 6-10 hektárra van szükség.

- Milyen könnyítésekre gondol?

- A szakma tisztában van azzal, hogy milyen kultúrák esetében mekkora az a terület, ahol meg kellene szüntetni az engedélykötelezettséget. A nagy, piacra termelő gazdaságok esetében pedig meg kellene könnyíteni a vízjogi engedélyhez jutást. Jelenleg nagyon bonyolult az engedély beszerzése, Az eljárás eltarthat 1,5-2 évig is. Az sem használt az ügynek, hogy a vízgazdálkodást a Belügyminisztériumhoz csatolták.

- Mi a szakma véleménye?

- Még most is folyik a vita a díjmentesen fölhasználható vízmennyiség-kvótáról. Az sem dőlt el, kinek kell engedélyt kérni - és kinek nem - a vízfelhasználáshoz. Állami feladat a víztározók létesítése, de a vizet a gazdákhoz eljuttató csatornarendszert sem képesek a termelők kialakítani. Ez azonban legalább 6-8 éves program, nem lehet egyik évről a másikra megvalósítani. A földeken a leágazásoknál mérőberendezésekkel lehetne ellenőrizni, hogy ki mennyi vizet vételez, és akkor a gazda is tudná, hogy a kvótán felül mekkora a felhasználás, ami után már fizetnie kell.

- Honnan lehetne kinyerni az öntözéshez szükséges vizet?

A felszíni vízkészlet mellett a részben már elkészült víztározók adhatnák a biztonságos utánpótlást. Ezek drága beruházások, de egyszeri kiadást jelentenek. A felszín alatti kiemelés bonyolultabb, hiszen óvni kell az ivóvízbázisokat. A zöldség- és gyümölcstermesztésre alkalmas területek kétharmadát lehetne víztározókból ellátni öntözővízzel. Nagyjából 20 százalék esetében pedig felszín alatti vízbázisból lehetne kinyerni a szükséges vizet. - B.T.

Kiszáradhat a Homokhátság

A Duna-Tisza közi Homokhátság vízellátása miatt sokan megkongatták a vészharangot. A szakemberek szerint a ’80-as évek végétől kezdve jelentős mértékben lesüllyedt a talajvízszint és ebben szerepet játszott a sok engedéllyel, illetve illegálisan fúrt kút is. Ezek a több tízméter mély kutak akár több vízadó réteget is érintenek, hogy a főleg zöldségtermelő gazdaságoknak elegendő vízutánpótlásról gondoskodjanak. A helyzetet csak súlyosbítják az engedély nélkül épített halastavak, de még a kerti dísztavacskák is. Némi bizakodásra adhat okot, hogy ha mélyebb szinten is, de stabilizálódni látszik a talajvízszint.

A jelenlegi szabályozás szerint a felszín alatti vízkészletekből csak korlátozott mennyiségben lehetne vizet vételezni.

Megoldást jelenthetne az évtizedek óta dédelgetett terv, a Duna-Tisza csatorna kiépítése. A Homokhátság felső részén kialakított gerinccsatorna csővezetékes hálózaton láthatná el a gazdaságokat vízzel, a nyílt felszíni csatornák vízvesztesége – párolgás, elszivárgás – ugyanis elérheti az 50 százalékot.