Az árulózás talán nem volt bekalkulálva - az már csak a bónusz. De hogy az összes többit pontosan így képzelte a Fidesz, amikor 2011-ben megalkotta az új választási törvényt, az hétszentség. Azzal a rossz dumával, hogy "magukon spórolnak", így 386 helyett ezután csak 199 képviselő eszi az állampolgárok kenyerét (ergo: a politika fölösleges, a politikus pedig obligát parazita), egy könnyű hónap alatt ledarálták a szabad választást Magyarországon. Csak a történeti hűség kedvéért idézzük fel, kiknek köszönhetjük ezt: a törvényjavaslatot Lázár János nyújtotta be, csatlakozott hozzá Kósa Lajos, Pokorni Zoltán, Rogán Antal, Gulyás Gergely, Boldog István, Varga István, Szűcs Lajos, Gelencsér Attila, Balla György, Selmeczi Gabriella, valamint Vitányi István.
Lelki egészségemet szem előtt tartva nem is akarom elképzelni, elégedetten hátradőltek-e az eredmény láttán, vagy akadt köztük, aki valamelyest szégyellte magát. De már akkor tudhatták, hogy a látványos terelés (hohó! minden második széket ki lehet dobni a képviselőházi ülésteremből!) árnyékában egy olyan rendszert alkottak meg, amely tartósan hatalomban tartja a pártjukat. Ezt szolgálja a manipulációra pompásan alkalmas ajánlásgyűjtés, a kamupártok felvirágoztatására kitalált szisztéma, de legfőképp a lényeg: az egyfordulós választás bevezetése.
Ha egy országban egy tekintélyelvű, az egyszemélyi hatalom köré hizlalt párt áll szemben egy polarizált ellenzékkel, akkor az utóbbinak csak úgy van esélye hatalomra jutni, ha tisztázza a belső erőviszonyokat, majd józan szövetségeket köt. Ki tudná ezt jobban, mint Orbán Viktor, aki egy egészen hasonló helyzetben - csak ott MSZP-nek hívták a monolit tömböt és Horn Gyulának a megkérdőjelezhetetlen vezetőt - tudott fordítani. Csupán másodikként futott be a célba 1998-ban, de ott állt a készséges Torgyán József, aki a második fordulóra visszaléptette a Kisgazdapárt 69 jelöltjét, és így győzelemhez segítette a Fideszt.
Az egyetlen fordulóból a sok kis pártra töredezett, egyébként azonos - demokratikus - eszmei alapon álló ellenzék csak rosszul jöhet ki. Egyszerűen nem tudnak jó megoldást választani. Ha szövetkeznek, elveszítik egyéni arcukat, s bár a programjukat érvényesíthetik a közös választási pontok megalkotásakor, erre - lássuk be - a vájtfülű mintaszavazón kívül senki sem figyel; egy esetleges vereség után viszont kezdhetik elölről az önálló imázs felépítését. Ha nem fognak össze, kockára tesznek mindent: a választói buzgalmat, a bázisuk bizalmát és nem utolsó sorban az ország jövőjét.
Ha nem gyártunk összeesküvés-elméleteket, ellenben hiszünk a méréseknek, akkor azt látjuk, hogy ma már a kétségbeesett választón kívül nincs "természetes vezetője" a demokratikus ellenzéknek. Van hat-nyolc komolyan vehető formáció és körülbelül fél év. Ebből kell kihozni a lehető legtöbbet. Meglehet, naiv és nosztalgikus gondolat, de 1989-ben ugyanilyen helyzetből indult minden. Akkor Ellenzéki Kerekasztalnak hívták a szerveződést és nyilvánosságnak a kontrollt. Most sem látszik jobb út a továbblépésre.
