Most az ügyében tulajdonképpen nincs igazi fordulat, mindössze az, hogy egy orosz bíróság néhány hete Wallenberg egyik leszármazottjának sem adott ki több anyagot a svéd diplomatának a KGB-börtönökben töltött utolsó éveiről, mint amennyit sokéves megalázó huzavonával csöpögtetett eddig történészeknek, diplomatáknak, magának a családnak. Gondolom, ezek korábban már eljutottak Pestre is a szaktörténészekhez. Wallenberg sorsa pár ezer embert talán itthon is érdekel, végül is elidegeníthetetlen része a legújabb magyar történelemnek.
Engem ennek kapcsán azonban elsősorban nem az 1944-45-ös zsidómentő életének részletei érdekelnek, hanem egy átfogóbb elvi kérdés foglalkoztat. Kinek lehet ma morális jogosítványa ahhoz, hogy akár lábjegyzeteket is eltitkoljon egy közismert szenvedéstörténetből? 1945-ben az amerikaiak sem hitték, hogy a kezükbe került náci pártnyilvántartásokat hamarosan vissza kellene adniuk a frissen demokratikus Németországnak. Évtizedeken át még az sem volt nyilvános, hogy azokra a háború utolsó heteiben Bajorországban rábukkantak. Nem akarták, hogy meginduljon bármilyen belnémet verseny az adatokért.
A sztálini államnak, de magának a központi szovjet apparátusnak azonban ma is vannak jogutódjai. S hogy joga van az egykori belügyi levéltárakból bármit nyilvánosságra hozni vagy zárolni, azt illetően az új orosz államnak soha nem voltak kétségei. Nem élnek már sem a foglyok, sem a vallatótisztek a harmincas-negyvenes évekből, személyes érzékenységekről nem lehet szó. És mégis. A tiltók tragikomikusan most ilyesmikre hivatkoznak.
De miről folyt a vita épp Wallenberggel kapcsolatban? Rokona a mai orosz államvédelemtől, az FSZB-től újabb részadatokat követelt: kihallgatási jegyzőkönyveket, börtönnaplókat a fogoly belső mozgatásának időpontjairól, a változó zárkalétszámokról. A belügyér-levéltárosok nem állították, mint sok évvel ezelőtt, hogy nincsenek papírok (a szovjet belügy mániákusan gyűjtött papírokat mindig, mindenről). Mindent megtaláltak, de hát a dokumentumokban Wallenbergen kívül más foglyok neve is szerepelt, s ha a svéd nőnek most valamit odaadnának, azokról is kiderülne valami… De mi?
A kutatók egyébként korábban is hozzáférhettek 1945-ből, 47-ből fogolymozgatási naplókhoz, kihallgatási berendelésekhez, listákhoz a foglyok személyes tárgyairól. Azonban az eddig nyilvános celladokumentumokból kihúzták a “felesleges” neveket. A svéd nő ügyvédjei most tulajdonképpen a teljes dokumentumokat perelték. Hátha még élnek a cellatársak rokonai, és tőlük bármilyen kevés további részlet megtudható. De a moszkvai bíróság éber volt. Amit elvágtunk, maradjon úgy. A papírok 75 évig titkosak, így 2020-ban, 2022-ben már olvashatóak lesznek, pontosabban lennének. De addig úgyis kitalálnak valami újabb korlátot, és még kisebb lesz az amúgy is minimális valószínűsége annak, hogy élő nyomokra, emlékekre lehet lelni - magyarázzák a svéd nő orosz szövetségesei.
A legutóbbi per iratai nyilvánosak, és ezekből rekonstruálható a magánélet védelméről lefolytatott vita. Ahogy most egy belügyi szakember, egy bizonyos Csurikov jogász-ezredes fejtegette: “hiszen egy tizenkilenc órás kihallgatás után (eszerint ilyennek ismerik a maiak az akkori munkamódszereket) bármit aláírsz, bevallasz, és ez ismert lesz az akkori zárkatársak előtt is… Mi még nem távolodtunk el 1917-től. Az emberek fele fehér, a másik vörös. S ki tudja, hogy leszármazottaik hogyan vélekednek a személyes érintettségről? Ezért kell védeni a magánéletüket."
"Ki beszélhet egy szovjet börtönben magánéletről? Mi volt ott olyasmi, ami független lehetett az államtól?" - kérdezte válaszában a svédek képviselője. Ők persze tovább pereskednek. Szerintük ellenfeleik, a belügyi levéltárosok komolyan vették a pert, és a dokumentumokból 70 fogolytársat számoltak össze. Tehát vannak nevek, az új beadványt most már rájuk hegyezik ki. Támadni kell, és akkor hátha oszladozni kezd a sűrű homály.
Nem tudjuk, hogy részleteiben mi lehet a “teljes” igazság. Ilyesmi valószínűleg nem is létezik. De hátha a repedések egyszer majd megroppantják a falat is.
