Az emberek többsége nem szeret hálás lenni. Megalázónak érzi, alig várja, hogy egyszer olyan élethelyzetbe kerüljön, amikor törleszthet. Persze ne tessék úgy érteni: jó tett helyébe jót várj! Nem. Azt a megalázottságot szeretné „visszaadni”, amit akkor, abban a kritikus élethelyzetében át kellett élnie.
Még a hetvenes években az egyik kolléganőm nehéz döntés elé került. Már erősen ketyegett a biológiai órája, gyereket szeretett volna, úgy érezte, az az utolsó esélye, ha egyedülállóként bevállal egy terhességet. Máig nem tudni, ki vállalta magára a „bérapaságot”, de a kicsi hamarosan megszületett. Mindannyian segítettük: fiatal szülők lévén egymással versenyezve adtuk oda neki a még kifogástalan állapotú gyerekruhákat. Pénzt gyűjtöttünk, volt, aki egy ruhatárra való holmit küldött neki. Örömmel és jó szívvel segítettük. Egy életre szóló gyűlölet lett a köszönet. Néhány évtizeddel később ott rúgott belénk, ahol tehette.
Innen nézve, ismerve az emberi természetnek ezt az alantas tulajdonságát, semmi kivetnivalót nem látok abban, ha Orbán Viktor és az ős-fideszes politikusok ott harapnak bele Soros egykor jótékonyan feléjük nyújtott kezébe, ahol csak tehetik. Ismerve Orbánt, akkor cselekedne természete ellenére, ha nem ezt teszi.
Ma már tudjuk, a miniszterelnököt nem ajánlatos megalázni. Hiába gondolnánk, hogy a józan ész, meg a politikai belátás idővel felülkerekedik benne, és fátylat borít a múltra. Nem tud túllépni annak a csúfos vereségnek az emlékén sem, amikor egy nyilvános televíziós vitában az akkor még szocialista színekben fellépő Gyurcsány "felmosta vele" a stúdiót. Orbán revansként „beérte” a politikai karaktergyilkossággal, amiből a mai napig nem tud magához térni a DK elnöke. Orbán azóta óvatos, nem merészkedik olyan terepre, ahol bizonytalanul mozog.
Simicska Lajos biztosan tudta, mit vállal fel, amikor azt a bizonyos sértő – de sokak szerint találó – megjegyzést tette újra és újra egykori „harcostársára”. Az ő esetükben joggal lehet feltételezni, hogy két nehézsúlyú ökölvívó lépett a szorítóba, akik jól ismerik egymás gyenge pontjait. A miniszterelnök az oligarcha zsebén keresztül igyekszik elégtételt venni, amaz a politikai pályán készül cselt vetni neki. Ott vannak a sértő plakátok, a cukisodó szélsőjobb, amely Simicska pénzén - és tanácsaival - még borsot törhet az örökös hatalomra, várbeli irodára vágyó alcsúti ember orra alá. És ha hinni lehet azoknak a bennfenteseknek, akik belelátnak Simicska eszköztárába, lehetnek még ott olyan aknák, amelyek felrobbanhatnak a dölyfös Orbán lába alatt.
Na és elérkeztünk Soroshoz. Hogyan tudná neki megbocsátani, hogy látta csóró sihederként? Üres zsebű, feltörekvő politikus csemeteként, akinek el kellett fogadnia a zsebpénzt, az oxfordi ösztöndíjat? Persze, hogy vele csahol a Századvég csapata, Deutsch, Kövér, Németh Zsolt, Szájer, akik szintén Soros pénzén tanulhattak nyugati iskolákban.
Hogyan hagyhatnák, hogy a hála érzése erősebb legyen, mint az egykor átélt "megalázásé"?
