Precíz elegancia, mély fájdalom

Magyar és osztrák zeneszerzők műveiből összeállított műsorral jött most el a Művészetek Palotájába a Bécsi Filharmonikus Zenekar Zubin Mehta vezényletével. Az apropót a százötven éve történt kiegyezés szolgáltatta. Ehhez képest érdekes volt, hogy a fő szám, Bartók Concertója volt, amely 1943-ban, tehát jóval az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után keletkezett, egy teljesen más korszak szülötte. Gyanítom, hogy ez a választás annak az indiai származású Mehtának tulajdonítható inkább, aki 1956-ban magyar menekülteknek is muzsikált egy ausztriai menekülttáborban.

Az est Erkel Ünnepi nyitányával vette kezdetét, pikáns volt hallani egy bécsi (ámde sok magyarral felálló) zenekartól, benne a Himnuszból és a Szózatból vett zenei idézettekkel. Mindenesetre ünnepi módon hangzott fel a mű, a szimfonikusok rögtön azzal a vonós és fúvóshangzással szólaltak meg, amelynek hírnevüket köszönhetik. Nem igazán éreztem szerencsésnek, hogy ezután következett Haydn szimfónia concertantéja, ehhez a vonósok jó egyharmada levonult a színpadról, így ha nem is kamarazenekar, de egy kisebb szimfonikus együttes elé állt ki a négy szólista, köztük a filharmonikusok magyar csellósa, Nagy Róbert. A mű igazi haydni derűt sugároz, nyilvánvaló, hogy a hangzás változott, ezzel és a szólisták teljesítményével nem is volt semmi baj, de ma már – nem utolsósorban a régihangszeres együttesek működése nyomán – Haydnt illik izgalmasabb zeneszerzőként bemutatni. Úgy tűnik, van jelentősége annak, hogy jó pár évtizede Mehta magyar menekültekkel találkozott. Ezzel egy kis betekintést nyert abba huszadik századi magyar történelembe, amelyre az Amerikába emigrált Bartók a maga személyes tragédiáján keresztül reflektál a Concertóban. Az, hogy a zenekar tökéletes megszólalással szolgálta a művet csak az alap volt. Felsírtak a hegedűk – ha kellett – a fájdalmas dallamokat játszva, és döbbenetes volt mélyvonósok, csellók nagybőgők ereje, együtthangzása is, makulátlan a réz- és fafúvosok játéka.

De ami a lényeg: Zubin Mehta tudta, miről szól a mű, pontosan érezte, melyik motívum miért szólal meg. Ezt a perfektül játszó zenekar segítségével úgy sikerült közvetítenie, hogy nem esett túlzásokba, belülről fakadó mély zeneiséggel szolgálta a magyar zenei örökség egyik legjelentősebb darabjának elhangzását. Előre kiírt ráadásszámnak gondoltam Strauss Kék Duna-keringőjét, nem igazán illett ide, ha illik egyáltalán bármi ráadásféle a Concerto után, de ezzel és a valódi ráadással, a Tere-fere polkával már a kedélyeskedő, viccelődős újévi koncertek hangulatát idézték az előadók.