A tuja

Becsületes neve villamos, de akkoriban mindenki egyszerűen csak tujának hívta. A csuklós vagy nem csuklós, de kilométernyi hosszú, légkondival ellátott (vagy ellátatlan), hangosbeszélős és kijelzős villamosok korában már viccesnek tűnik, de léteztek régen egyetlen árva kocsiból álló, lenyitható ajtajú szerelvények is, amelyeknek nem csak a lépcsőin, de még az ütközőin is fürtökben csüngtek az emberek. Hirsch Jenő, persze, nem volt az a bátor fajta, ezért untig elég volt neki az ajtón könyökölni. Úri luxusnak számított egyébiránt, hogy vitték, mert gyalog sem volt messze az iskola, de hát így mégiscsak kényelmesebb. Később, amikor a szörnyű bérpaneleket felhúzták, az utcával együtt értelemszerűen a villamossíneket és ekként a járatot is megszüntették. Amit Hirsch Jenő két okból sem sajnált.

Egyrészt már rég nem abba az iskolába járt. Másrészt a tuja veszélyes üzem. Nem bánta volna, ha sose tudja meg. De megtörtént.

Tulajdonképpen semmi oka nem volt annak, hogy aznap villamosra szálljanak. A lófráláson kívül egyetlen céljuk az volt, hogy a Martinovics tér sarkán lévő trafikban – csak ott lehetett kapni ugyanis – amerikai rágógumit vegyenek. Öt perc séta odáig az út, de maximálisan megéri, bár drága mulatság: 1 Ft egyetlen darab lapos csíkért. Viszont bódító az íze és kellemes leheletet garantál. (Ez utóbbi előnyét 14 évesen még nem tudta ár-érték arányosan kihasználni, plusz a gyerekek szája – alapjáraton – amúgy sem szokott büdös lenni.) Igazából apjától kapott, kiküldetésből származó bőrnadrágját akarta megjáratni kicsit, hadd lásson csodát a Kápolna tér és környéke, mert az ilyesfajta nyugati cikkek ’67 tájékán még a belvárosban is méltán válthattak ki irigységgel vegyes csodálatot. A nagy magamutogatástól elbódulva és megfáradva aztán az iskolánál, már visszafelé, egy megállónyira mindössze, szálltak végül tujára: reménybeli barátnőik épp nem sétáltak arra, így hirtelen elegük lett az egészből, különösen haverjának, akinek amúgy sem volt bőrnadrágja.

Hirsch Jenő biztosan tudja, hogy Pityu nem ezért nyitotta le a tolóajtót, még mielőtt a villamos megállt volna. Előrefelé nézett és nem láthatta, hogy Jenő rajta támaszkodik. Minden egy szemvillanásnyi idő alatt történt. Vagy még annyi idő alatt sem. A tuja az út közepén haladt, kétoldalt kocsiút. Talán már fékezett is, de még nem érték el a megállót, az autóknak még nem kellett megállniuk. Ezt nem is volt ideje átgondolnia a zuhanó kisfiúnak. Mégis pontosan tudta mi történik, hallotta a kerekek zakatolását, látta az ívelő védőpántot és azon rimánkodott, hogy neki ütődjön és ne a villamos alá essen. Mint egy gyorsított film, pergett le előtte, nem a múltja – milyen múltra emlékezne egy halálát váró kamaszgyerek?! -, hanem a jövője, legalábbis a következő másodperc töredékének összes lehetséges alternatívája.

Kivéve azt, hogy egy autó átmegy rajta, miközben szerencsésen a kockakövekre zuhan. De abban a pillanatban nem hajtott át gépkocsi a Martinovics téren, Jenőt meg nem maguk alá gyűrték a villamos kerekei, hanem lepattintották magukról. Megmenekült. Lett nagy csődület, de még csak meg sem ütötte magát. Azt sem engedte, hogy orvost hívjanak, helyette gyorsan hazaszaladt. És nem mondta el Elzának, mi történt. Senkinek nem mondta el. Pityuval sem beszéltek soha róla.

Sokkal később feleségének és lányainak aztán csak elmesélte, de nem dramatizálva túl a történteket. Soha nem gondolta ugyanis végig, hogy milyen élet várhatott volna rá, ha egyáltalán életben marad.

Azt, persze, tudta, hogy innen nézve minden nap ajándék. Csakhogy az ember nem a halál árnyékában vagy fénycsóvájában igyekszik leélni az életét.