LELŐHELY - Missek a Lidón

Publikálás dátuma
2017.10.07. 09:20

Gyerekkoromban két fagyizó volt Balatonszéplak-Alsón. Az egyik a vasútállomás háta mögötti egyszerű bódé, amelynél mindig ugyanaz a tábla hirdette az aznapi kínálatot: „Mai fagylaltkülönlegességeink - csokoládé, vanília”. A másik a maszek, amely egy emeletes családi nyaraló földszintjén üzemelt a Siófokra vezető főút mentén, s ahol mindig hosszan álltunk sorba, hogy végül, kellő megfontolás után, kikérjük a két, esetleg három legízletesebbnek látszó gombócot.

A maszek jó darab sétára esett tőlünk, az oda- és a visszaúton is át kellett szelnünk a furcsa Fenyves teret. Szabályos, elnyújtott téglalap, amely a semmi és a semmi között terpeszkedett gazzal benőve. Nem volt, ami arra mutasson, hogy itt egy csinos parknak kéne lennie, pláne, hogy a tér végében, a part menti nyaralótelkek helyén kellene nyílnia Széplak-Alsó pompás fövenyfürdőjének.

Talán sosem tudom meg, hogy egy nagyszabású településrendezési terv ványadt maradéka ez a semmilyen Fenyves tér, ha az idén nyáron nem kerül elő Balatonlidó parcellázási térképe – abból pedig nem bomlik ki egy remek, még az én gyerekkoromat is egy generációnyi idővel megelőző történet.

Szűcs Zsigmondnak hívták a pesti pénzembert, aki a húszas évek végén meglátta a lehetőséget a Siófok és Zamárdi közötti homokbuckás pusztaságban. A veszprémi székes-káptalan tulajdonában lévő, Kilitihez tartozó Csibetelep akkor már idegen testként ékelődött be a somogyi Balaton-partot lassan elfoglaló fürdőtelepek hosszú sorába. Szűcs – aki gépkereskedelemből szerezte vagyonát és a nagy vállalkozás kezdetén a hatvanas évei közepén járt – 1929-ben megvásárolta a Siótól délnyugatra eső 220 ezer négyszögöles területet, és kettéosztva nekifogott a siófoki villatelep, illetve Balatonlidó parcellázásának.

Balatonlidó a rajzokon egészen lenyűgözően festett. Kaáli Nagy Dezső miniszteri tanácsos – akinek nevét ma egy partra futó utca viseli Siófok és Széplak határán – szellős, levegős és elegáns nyaralótelepet tervezett a Déli vasút és a Balaton között elterülő gazos homokdombok helyébe. Úgy képzelte, a Siófok és Zamárdi között álló 123-as és 124-es vasúti őrház által közrefogott területet majd a fürdőhely tengelyében kialakított vasúti megálló szolgálja ki, ahonnan nyílegyenes, parkosított sétány vezet le a telep kikötőjéhez. Ettől a főtértől jobbra és balra újabb tengelyekben kisebb parkokat, játszótereket jelölt ki, az egyik térsor a strandfürdőhöz, a másik a fürdőparthoz vezetett volna. A telepet két oldalról egy-egy ferdén bevezetett utca zárta le, így adva hangsúlyt az egyébként szabályos ritmusban meghúzott, a parttal párhuzamos, 2,5 kilométer hosszú sugárutaknak.

Ami ezután következett, az alighanem a magyar reklámtörténet legfényesebb lapjaira kívánkozik. Balatonlidón még épp csak elkezdett megkapaszkodni a 25 ezer frissen ültetett facsemete, amikor 1930-ban a Színházi Élet hírül adta, hogy „Miss Magyarország 1931 nyaralásának gondját egyszer és mindenkorra megoldjuk, az új Miss legszebb ajándéka az a 150 négyszögöles telek lesz, amelyet a Siófok közelében épülő Balatonlidó legszebb helyén kap a Színházi Élettől”. Később pedig még emelték is a tétet azzal, hogy immár házat is ígértek a telekhez, „mégpedig a Hungária utcában. Így nevezték el azt a teleksort, ahol Miss Magyarország 1931 telke lesz. Ez az utca nemcsak a Balatonvidék, hanem az ország legérdekesebb utcája lesz, mert első nyaralója az új Miss, többi telke azonban máris le van foglalva a szépségkirálynő utódai számára. A Hungária utca a legszebb magyar nők utcája lesz.”

Hogy Tasnády Fekete Mária üdült-e valaha a Hungária utcában, nem tudom, habár a Színházi Élet szerint 1931-es megválasztása után nemzetközi Miss-társait is meghívta új nyaralójába. Tekintve, hogy a házikó fából készült „Diogenes villa” volt, de legfeljebb egy Stadler-féle acélvázas, kovaföld-lapokkal burkolt, 16 négyzetméteres szobából és 6 négyzetméteres konyhából álló weekend-kunyhó, ezt talán inkább a képzelet szüleményének tekinthetjük. De hogy a reklám működött, jelzi, hogy az 1932-es Miss, Lampel Ica is megkapta a maga lidói telkét és házát – igaz, ahogy fiától, Mészáros Tamástól megtudtam, a családi hagyomány szerint a lehető leghamarabb megszabadult tőle.

Szűcs Zsigmond eközben gőzerővel népszerűsítette a telkeket. A lapok tele voltak hirdetéseivel, amelyekben 75 és 200 négyszögöl közötti földdarabokat kínált 15 pengős havi részletfizetéstől, s egyben a „legbiztosabb, egyebütt elérhetetlen értékemelkedő” elhelyezést ígért a reménybeli vásárlók – a pesti tisztviselőréteg – tőkéjének. A reklámszövegekben magas vízállással is dacoló fekvéssel, jó és pormentes levegővel, kitűnő ivóvízzel, szúnyogmentes parttal és egyre javuló infrastruktúrával kecsegtettek: „máris nőnek a fák, szaporodnak az épületek, az üzletek”.

A telkek alighanem tempósan fogytak, de azért így is jutott elég, amit a Balaton-Lidó Fürdőtelep Parcellázási Vállalat reklámakciókban ajánlhatott fel. Sorsoltak telket az Ítél a Balaton című film nézőinek, a 8 Órai Újság és az Esti Kurír olvasóinak; kapott nyaralót a Balaton Tündére szépségverseny győztese; ha megvalósult volna az évi öt nemzetközi autóverseny lidói befutóval, öt nemzet automobilklubja kapott volna villatelket a telepen. Szűcs Zsigmond még a Budapesti Nemzetközi Vásárt leghatékonyabban propagáló pályázóknak is felajánlott öt házhelyet. Látva pedig, hogy a Balatoni Intéző Bizottság akciójának köszönhetően immár tanult építészek tucatnyi típustervéből is választhattak a tulajdonosok, hét telket iparos-közösségeknek ígért oda, ezer pengős építési kölcsönnel egyetemben.

Hogy Balatonlidóból végül nem lett semmi, arról természetesen nem ő, hanem Herzog József országos levéltári főigazgató tehet. Neki kellett volna ugyanis engedélyezni Csibetelep új nevét, azonban „mint nem magyar elnevezést” elutasította, és csak az 1933-ban benyújtott Balatonszéplakhoz járult hozzá. Így esett, hogy a nagyszabású vasútállomás helyett végül Balatonszéplak-Alsó és -Felső néven fejlesztették megállóvá a két őrházat, és a telkek eladása után már erősen gyérülő hírekben is így szerepelt a fürdőtelep.

Kikötő, virágos főtér, kaszinó, parti nagyvendéglő és szabadstrand sosem lett Széplakon. Partjait mára feltöltötték, a terven szereplő parkokat – a Fenyves tér kivételével - felparcellázták, már csak a légifelvételeken lehet felismerni őket. Az értő szem viszont még talál néhány régi villát, amelyről lerí, hogy a hatvanas évek nagy nyaralóépítési láza előtt készült. És létezik a Hungária utca is, habár senki sem gondolná, hogy reménybeli lakóiról, a magyar szépségkirálynőkről kapta a nevét.

Szerző
Frissítve: 2019.01.10. 18:05

Érdekfeszítő unalom

Publikálás dátuma
2017.10.07. 09:15
EMILY ÉS GEORGE - Lovas Rozi, Baronits Gábor reményteljes esküvője FOTÓ: NAGY DÁNIEL

Az unalom izgalmas ábrázolása kemény dió, ennek volt nagymestere Csehov; ha kilúgozzák bölcsen ironikus humorát, veszettül fárasztóvá, terjengősen érzelgőssé is válhat a deszkákon. Hajszálpontosan el kell találni a tragédia és a komédia arányát, csakúgy, mint Thornton Wilder A mi kis városunk című színjátéka esetében, amit most a Karinthy Színház mutatott be Karinthy Márton rendezésében.

Mondhatnánk azt, hogy Wilder, aki ezen a darabján meg a Szent Lajos király hídja című megrendítő regényén kívül mással átütő világsikert nemigen aratott, nem valami fényes drámaíró. Hiszen egy narrátort tett meg drámája főszereplőjének, mint aki ügyetlenül adaptál egy regényt, s nem képes igazán párbeszédeket formálva érthetően továbbgördíteni a cselekményt. Ezért közbeiktat egy mesélőt, aki majd összeköti a különböző részeket, és elmondja, hogy köztük mi történt. Rendszerint bágyasztóvá válik az ilyen narrátor szereplése, rövid idő után már nem is emlékszik rá az ember.

De nem Wildernél, akinél ez a narrátor igazi, vérbő karakter, nem véletlen, hogy évtizedekkel ezelőttről emlékszem Mensáros Lászlóra ebben az első pillantásra hálátlan szerepben, a Várszínház előadásából. Maga volt a megtestesült bölcsesség, aki minden emberi megnyilvánulásról azon nyomban tudja, hogyan értékelje, és soha nem bántóan értékeli is. Nagyon ismeri az életet, tán ő maga a Teremtő, vagy az, aki igyekszik átlátni, némiképp elrendezni a Földön a dolgokat. Mensáros metszően okosra játszotta, kifinomultan műveltre, öltönyösen, tán mellényesen is, elegáns volt, és megkérdőjelezhetetlenül hiteles. Az összesűrített emlékezet és az elmés előrelátás keveréke. Egy értelmiségi, aki esetleg kicsit ellenzéki is, némiképp a tagadás szelleme, látja, hogy mi minden nem megy jól a világban, de a cselekvésig nem jut el, rezonőr, aki sok mindent észlel, és ki is mond, meg át is érez, de mégis örökre kívülálló marad. Ugyanakkor reflektorfénybe állít bizonyos jelenségeket, személyeket, szituációkat, és mint amikor elemlámpával hatolunk be a sötétségbe, tisztán lényeglátó, alapvetően nem bonyolult, de mégis valamennyire azért filozofikus gondolataival, jó meglátásaival, élesen megvilágítja őket.

Lengyel Ferenc nem játssza olyan professzorosan meggondoltra ezt a rendezőnek nevezett alakot, mint ahogy Mensáros tette némi távolságtartással. Az ő rendezője már-már haverkodik a közönséggel, szinte összekacsint velünk, könnyedén tréfálkozik, miközben pontosan megtudjuk tőle, hol is vagyunk. Egy álmos kisvárosban, Grover's Cornersben, 1901-ben, tehát még békeidőszakban, a véres, nagy háborúk előtt. Amikor egyik nap egy ilyen kisvárosban nagyjából olyan volt, mint a másik. Tulajdonképpen erről regél Wilder. Hogy gyerekek születnek, akik aztán felnőnek, házasodnak, szülőkké válnak, és meghalnak. Az élet lassacskán bandukol előre. Fene nagy közhely? Ha akarom az. De mégis költészete van, meg adódnak fennkölt mondatok, összekeveredik némileg álom és valóság, és kicsit megtanuljuk értékelni az apróságokat, a mindennapok örömeit, mondjuk egy szeretetteljes nézést, simogató gesztust, kedvvel elkészített reggelit. Az ismétlődő, rutinos tevékenységekben is fellelhető érdekességet, csipetnyi másságot a tegnaphoz képest.

Karinthy, aki csaknem 45 éve, kezdőként, Békéscsabán már rendezte a darabot, most visszatért hozzá. Azt mondja egy vele készült interjúban, hogy akkor még sok mindent nem vett észre benne, sok mindent nem bontott ki belőle. Ha úgy tetszik, hasonló konklúzióra jut, mint a női főszereplő, Emily, akit látunk gyerkőcként, ott lehetünk az esküvőjén, de aztán hamar meghal. Azt is megnézhetjük, ahogy éppen a temetőbe érkezik, el akarja fogadtatni magát halott társaival, azokkal, akiket egykor az életben ismert. És aztán, bár a többiek óvják ettől, megdumálja a rendezővel, akinek ehhez is hatalma van, hogy visszamehessen az élők közé, és ott szembesülhessen egykori önmagával. Lovas Rozi remekül játssza el a felnövekvés folyamatát, és azt a döbbenetet, ahogy Emily már némiképp kívülállóként bámulja, hogyan is létezett ő korábban. Igencsak elámul! Nem kap lélegzetet, majd kétségbeesetten ömlik belőle a szó, szinte rohama lesz. Nem tud napirendre térni afelett, hogy rá sem érünk, hogy megnézzük egymást, ami megtörtént, azt sem vettük észre.

A viszonylag kis színpadon jókora szereplőgárda van jelen. Bár nincs állandó társulat, mégiscsak kialakult a színház körül egy mag, rendszeresen ott játszó, összeszokott színészekből. Lépésről lépésre követhető például, hogy fokozatos terheléssel Baronits Gábor sorozatsztárból kezd színésszé érni, ezúttal Emily szerelmét, férjét, özvegyét formálja meg. Györgyi Anna az anyjaként kiváló portrét ad a mindennapok robotosa háziasszonyról. Az ő férje Széles Tamás tipikus, güriző apa. Murányi Tünde és Mihályi Győző pedig szerető, aggódó, a mindennapokban elvesző házaspárost alkotnak, az ő lányuk Emily.

A díszlettervezők jeles doyenje, a 85 esztendős Székely László hatalmas, patinás faliórát tervezett, ami maga a megtestesült idő. Tordai Hajnal jelmezei viszont kicsit időtlenítik a ruhákat. Elbizonytalanítanak minket, hogy a múltban vagy a jelenben járunk. Karinthy sok kérdést lebegtet, miközben azt mondja, figyeljünk egymásra, értékeljük az adott pillanatot, ne engedjünk a gyűlöletnek, próbáljunk szeretetben élni. Pofonegyszerű, de húsba vájó közlendő, szépen, mívesen elmesélt történettel, nagy játékkedvvel, szelíden emberséges humorral alátámasztva.

Szerző

A tuja

Publikálás dátuma
2017.10.07. 09:10

Becsületes neve villamos, de akkoriban mindenki egyszerűen csak tujának hívta. A csuklós vagy nem csuklós, de kilométernyi hosszú, légkondival ellátott (vagy ellátatlan), hangosbeszélős és kijelzős villamosok korában már viccesnek tűnik, de léteztek régen egyetlen árva kocsiból álló, lenyitható ajtajú szerelvények is, amelyeknek nem csak a lépcsőin, de még az ütközőin is fürtökben csüngtek az emberek. Hirsch Jenő, persze, nem volt az a bátor fajta, ezért untig elég volt neki az ajtón könyökölni. Úri luxusnak számított egyébiránt, hogy vitték, mert gyalog sem volt messze az iskola, de hát így mégiscsak kényelmesebb. Később, amikor a szörnyű bérpaneleket felhúzták, az utcával együtt értelemszerűen a villamossíneket és ekként a járatot is megszüntették. Amit Hirsch Jenő két okból sem sajnált.

Egyrészt már rég nem abba az iskolába járt. Másrészt a tuja veszélyes üzem. Nem bánta volna, ha sose tudja meg. De megtörtént.

Tulajdonképpen semmi oka nem volt annak, hogy aznap villamosra szálljanak. A lófráláson kívül egyetlen céljuk az volt, hogy a Martinovics tér sarkán lévő trafikban – csak ott lehetett kapni ugyanis – amerikai rágógumit vegyenek. Öt perc séta odáig az út, de maximálisan megéri, bár drága mulatság: 1 Ft egyetlen darab lapos csíkért. Viszont bódító az íze és kellemes leheletet garantál. (Ez utóbbi előnyét 14 évesen még nem tudta ár-érték arányosan kihasználni, plusz a gyerekek szája – alapjáraton – amúgy sem szokott büdös lenni.) Igazából apjától kapott, kiküldetésből származó bőrnadrágját akarta megjáratni kicsit, hadd lásson csodát a Kápolna tér és környéke, mert az ilyesfajta nyugati cikkek ’67 tájékán még a belvárosban is méltán válthattak ki irigységgel vegyes csodálatot. A nagy magamutogatástól elbódulva és megfáradva aztán az iskolánál, már visszafelé, egy megállónyira mindössze, szálltak végül tujára: reménybeli barátnőik épp nem sétáltak arra, így hirtelen elegük lett az egészből, különösen haverjának, akinek amúgy sem volt bőrnadrágja.

Hirsch Jenő biztosan tudja, hogy Pityu nem ezért nyitotta le a tolóajtót, még mielőtt a villamos megállt volna. Előrefelé nézett és nem láthatta, hogy Jenő rajta támaszkodik. Minden egy szemvillanásnyi idő alatt történt. Vagy még annyi idő alatt sem. A tuja az út közepén haladt, kétoldalt kocsiút. Talán már fékezett is, de még nem érték el a megállót, az autóknak még nem kellett megállniuk. Ezt nem is volt ideje átgondolnia a zuhanó kisfiúnak. Mégis pontosan tudta mi történik, hallotta a kerekek zakatolását, látta az ívelő védőpántot és azon rimánkodott, hogy neki ütődjön és ne a villamos alá essen. Mint egy gyorsított film, pergett le előtte, nem a múltja – milyen múltra emlékezne egy halálát váró kamaszgyerek?! -, hanem a jövője, legalábbis a következő másodperc töredékének összes lehetséges alternatívája.

Kivéve azt, hogy egy autó átmegy rajta, miközben szerencsésen a kockakövekre zuhan. De abban a pillanatban nem hajtott át gépkocsi a Martinovics téren, Jenőt meg nem maguk alá gyűrték a villamos kerekei, hanem lepattintották magukról. Megmenekült. Lett nagy csődület, de még csak meg sem ütötte magát. Azt sem engedte, hogy orvost hívjanak, helyette gyorsan hazaszaladt. És nem mondta el Elzának, mi történt. Senkinek nem mondta el. Pityuval sem beszéltek soha róla.

Sokkal később feleségének és lányainak aztán csak elmesélte, de nem dramatizálva túl a történteket. Soha nem gondolta ugyanis végig, hogy milyen élet várhatott volna rá, ha egyáltalán életben marad.

Azt, persze, tudta, hogy innen nézve minden nap ajándék. Csakhogy az ember nem a halál árnyékában vagy fénycsóvájában igyekszik leélni az életét.

Szerző