Érdekfeszítő unalom

Publikálás dátuma
2017.10.07 09:15
EMILY ÉS GEORGE - Lovas Rozi, Baronits Gábor reményteljes esküvője FOTÓ: NAGY DÁNIEL

Az unalom izgalmas ábrázolása kemény dió, ennek volt nagymestere Csehov; ha kilúgozzák bölcsen ironikus humorát, veszettül fárasztóvá, terjengősen érzelgőssé is válhat a deszkákon. Hajszálpontosan el kell találni a tragédia és a komédia arányát, csakúgy, mint Thornton Wilder A mi kis városunk című színjátéka esetében, amit most a Karinthy Színház mutatott be Karinthy Márton rendezésében.

Mondhatnánk azt, hogy Wilder, aki ezen a darabján meg a Szent Lajos király hídja című megrendítő regényén kívül mással átütő világsikert nemigen aratott, nem valami fényes drámaíró. Hiszen egy narrátort tett meg drámája főszereplőjének, mint aki ügyetlenül adaptál egy regényt, s nem képes igazán párbeszédeket formálva érthetően továbbgördíteni a cselekményt. Ezért közbeiktat egy mesélőt, aki majd összeköti a különböző részeket, és elmondja, hogy köztük mi történt. Rendszerint bágyasztóvá válik az ilyen narrátor szereplése, rövid idő után már nem is emlékszik rá az ember.

De nem Wildernél, akinél ez a narrátor igazi, vérbő karakter, nem véletlen, hogy évtizedekkel ezelőttről emlékszem Mensáros Lászlóra ebben az első pillantásra hálátlan szerepben, a Várszínház előadásából. Maga volt a megtestesült bölcsesség, aki minden emberi megnyilvánulásról azon nyomban tudja, hogyan értékelje, és soha nem bántóan értékeli is. Nagyon ismeri az életet, tán ő maga a Teremtő, vagy az, aki igyekszik átlátni, némiképp elrendezni a Földön a dolgokat. Mensáros metszően okosra játszotta, kifinomultan műveltre, öltönyösen, tán mellényesen is, elegáns volt, és megkérdőjelezhetetlenül hiteles. Az összesűrített emlékezet és az elmés előrelátás keveréke. Egy értelmiségi, aki esetleg kicsit ellenzéki is, némiképp a tagadás szelleme, látja, hogy mi minden nem megy jól a világban, de a cselekvésig nem jut el, rezonőr, aki sok mindent észlel, és ki is mond, meg át is érez, de mégis örökre kívülálló marad. Ugyanakkor reflektorfénybe állít bizonyos jelenségeket, személyeket, szituációkat, és mint amikor elemlámpával hatolunk be a sötétségbe, tisztán lényeglátó, alapvetően nem bonyolult, de mégis valamennyire azért filozofikus gondolataival, jó meglátásaival, élesen megvilágítja őket.

Lengyel Ferenc nem játssza olyan professzorosan meggondoltra ezt a rendezőnek nevezett alakot, mint ahogy Mensáros tette némi távolságtartással. Az ő rendezője már-már haverkodik a közönséggel, szinte összekacsint velünk, könnyedén tréfálkozik, miközben pontosan megtudjuk tőle, hol is vagyunk. Egy álmos kisvárosban, Grover's Cornersben, 1901-ben, tehát még békeidőszakban, a véres, nagy háborúk előtt. Amikor egyik nap egy ilyen kisvárosban nagyjából olyan volt, mint a másik. Tulajdonképpen erről regél Wilder. Hogy gyerekek születnek, akik aztán felnőnek, házasodnak, szülőkké válnak, és meghalnak. Az élet lassacskán bandukol előre. Fene nagy közhely? Ha akarom az. De mégis költészete van, meg adódnak fennkölt mondatok, összekeveredik némileg álom és valóság, és kicsit megtanuljuk értékelni az apróságokat, a mindennapok örömeit, mondjuk egy szeretetteljes nézést, simogató gesztust, kedvvel elkészített reggelit. Az ismétlődő, rutinos tevékenységekben is fellelhető érdekességet, csipetnyi másságot a tegnaphoz képest.

Karinthy, aki csaknem 45 éve, kezdőként, Békéscsabán már rendezte a darabot, most visszatért hozzá. Azt mondja egy vele készült interjúban, hogy akkor még sok mindent nem vett észre benne, sok mindent nem bontott ki belőle. Ha úgy tetszik, hasonló konklúzióra jut, mint a női főszereplő, Emily, akit látunk gyerkőcként, ott lehetünk az esküvőjén, de aztán hamar meghal. Azt is megnézhetjük, ahogy éppen a temetőbe érkezik, el akarja fogadtatni magát halott társaival, azokkal, akiket egykor az életben ismert. És aztán, bár a többiek óvják ettől, megdumálja a rendezővel, akinek ehhez is hatalma van, hogy visszamehessen az élők közé, és ott szembesülhessen egykori önmagával. Lovas Rozi remekül játssza el a felnövekvés folyamatát, és azt a döbbenetet, ahogy Emily már némiképp kívülállóként bámulja, hogyan is létezett ő korábban. Igencsak elámul! Nem kap lélegzetet, majd kétségbeesetten ömlik belőle a szó, szinte rohama lesz. Nem tud napirendre térni afelett, hogy rá sem érünk, hogy megnézzük egymást, ami megtörtént, azt sem vettük észre.

A viszonylag kis színpadon jókora szereplőgárda van jelen. Bár nincs állandó társulat, mégiscsak kialakult a színház körül egy mag, rendszeresen ott játszó, összeszokott színészekből. Lépésről lépésre követhető például, hogy fokozatos terheléssel Baronits Gábor sorozatsztárból kezd színésszé érni, ezúttal Emily szerelmét, férjét, özvegyét formálja meg. Györgyi Anna az anyjaként kiváló portrét ad a mindennapok robotosa háziasszonyról. Az ő férje Széles Tamás tipikus, güriző apa. Murányi Tünde és Mihályi Győző pedig szerető, aggódó, a mindennapokban elvesző házaspárost alkotnak, az ő lányuk Emily.

A díszlettervezők jeles doyenje, a 85 esztendős Székely László hatalmas, patinás faliórát tervezett, ami maga a megtestesült idő. Tordai Hajnal jelmezei viszont kicsit időtlenítik a ruhákat. Elbizonytalanítanak minket, hogy a múltban vagy a jelenben járunk. Karinthy sok kérdést lebegtet, miközben azt mondja, figyeljünk egymásra, értékeljük az adott pillanatot, ne engedjünk a gyűlöletnek, próbáljunk szeretetben élni. Pofonegyszerű, de húsba vájó közlendő, szépen, mívesen elmesélt történettel, nagy játékkedvvel, szelíden emberséges humorral alátámasztva.

Szerző

Erdő Péter szerint Isten azt akarja, hogy boldogok legyünk

Publikálás dátuma
2019.04.21 21:23

Fotó: AFP/ Kisbenedek Attila
A politikusok, a gazdasági élet szereplői, tudósok, művészek felelőssége, hogy az evangélium szellemében alakítsák az életet.
Isten, aki bölcsességében megalkotta az embert, azt akarja, hogy boldogok legyünk - mondta Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek az M1 aktuális csatornának adott, vasárnap este sugárzott húsvéti interjújában. Hozzátette: a világi emberek - politikusok, a gazdasági élet szereplői, tudósok, művészek - felelőssége, hogy az evangélium szellemében alakítsák az életet. "Isten szeretetét kell közvetítenünk az emberek felé" - hangsúlyozta a bíboros. Kérdésre válaszolva megjegyezte: szükséges az európai alapdokumentumokban a kereszténység rögzítése, csakúgy, mint a görög-római örökségé.
Szerző

A Mága-jelenség

Publikálás dátuma
2019.04.21 19:39

Fotó: Népszava
Tényleg olyan tudású hegedűs-e, hogy a világ legnevesebb hangversenytermeiben játszhat és amit hegedül, megérdemelten találja-e meg útját?
Bejárta a magyar sajtót a hír, ismét hatalmas sikerrel koncertezett Amerikában Mága Zoltán: a négy állomásból álló turné a Carnegie Hallban ért véget április 11-én. A hegedűművész a saját maga alapította Budapesti Gypsy Virtuózok zenekarral turnézott; ez nem újdonság, évek óta megszokhattuk, hogy a világ olyan neves hangversenytermeiben lép fel, mint az említett New York-i, vagy a bécsi Musikvereinssaal, és a város másik híres koncerthelyszíne a Konzerthaus. Ezeket a komolyzene templomainak tartjuk, és a sportcsarnokokban is fellépő művész műsorát ismerve sokakban felmerülhet a kérdés, vajon miként lehet, hogy a klasszikus zeneművek felől nézve sokszor igencsak megkérdőjelezhető minőségű darabokat felvonultató programok e szentélyek színpadaira kerülhetnek, beleértve a Vigadót és a Budapesti Operaházat is.
Emellett komoly magyar állami kitüntetések birtokosa is Mága Zoltán - mindkét oldalról. Bizonyára vannak píszíre – a politikai korrektségre – hajazó, és mindenféle más politikai okai is ennek, de ez nem tárgya írásunknak. A kérdés inkább az, vajon tényleg olyan tudású hegedűs-e, hogy e pódiumokon játszhat és hogy az, amit hegedül, megérdemelten találja-e meg útját az említett helyszínekre.
Amit Mága tesz, az alapjaiban nem más, mint a hagyományos cigányzene új dimenziókba helyezése. A műfaj igazi fénykora a XIX. század közepétől a XX. század közepéig tartott, és tudnivaló, hogy bár a zene magyaros motívumokkal is bőven tarkított, nem azonos sem a magyar, sem a cigány népzenével, de azzal a magyar népzenével sem, amit falusi – nem főállású – cigány muzsikusok szólaltattak meg. Az első ismert, mai értelemben vett cigány hegedűvirtuóz, prímás Czinka Panna volt, aki 1772-ben halt meg, ő alakította ki még fiatal korában a kis cigányzenekarok ma ismert két hegedű, cimbalom, bőgő felállású formáját. Azokban az időkben a klasszikus hegedű elérte fejlettségének maximumát, csak a hangterjedelme és a hangereje növekedett a következő évtizedekben, és kialakult az a vonófajta is, amivel mindent meg lehetett szólaltatni rajta. Paganini, aki az 1700-as évek végén kezdett Olaszországban koncertezni, képes volt egy egész baromfiudvart lejátszani tyúkostul, kakasostul, kutyástul, macskástul, nyikorgó szekerestül. (Aki tudja, hallgassa meg Mágát az interneten, amint Dinicu A pacsirtáját énekelteti hangszerén.) De az ördög hegedűse, ahogy Paganinit nevezték, a klasszikus műveket, köztük saját – a hegedűirodalom technikai csúcsait jelentő - darabjait is játszotta, ámulatba ejtve az egész világot, Liszt Ferencet is. Ő egyébként meg volt róla győződve, hogy az a zene, amit akkoriban a városi cigányzenekarok játszottak, vagyis a verbunkos és a valódi magyar népdalokat valamilyen szinten utánozni próbáló műdalok - a par excellence magyar népzene.
E zenének, amely egészen színvonalas volt, s a zenetörténetben is helye van, komoly szerepe volt a nemzettudat formálásában. Czinka Pannáról Kodály ís írt – megbukott - daljátékot Balázs Béla szövegére 1948-ban. Cigányzenészek a 48-as szabadságharcban is részt vettek, az egyik leghíresebb közülük Sárközi Ferenc, aki Kossuth hadnagya volt – innen Mága zenészeinek huszáros ruhája. De a következő évtizedekben is fontos szerepet játszottak, zenéjükkel őrizték a lángot. A XIX. század második felében a tehetségesebb cigányzenekarok külföldön turnéztak, rendszeresen játszottak Párizs legelőkelőbb szórakozóhelyein, a Riviérán, és a kor nevezetes gyógyfürdő központjaiban is. Eljutottak a walesi herceg és az orosz cár udvarába is. Majd jött Bartók és Kodály, akik feltárták a Kárpát-medence és környéke népei zenéjének valódi természetét, mibenlétét és nagyszerűségét, miközben a cigányzene egyre periférikusabbá vált, forradalmi töltetének elvesztésével üresedni kezdett, kávéházak, mulatók szórakoztatóipari terméke lett. Egyre több könnyed operett és szalonzene-darab szerepelt a zenekarok műsorán, a nóták pedig teljesen elvesztették a népdalokkal való, kezdetben pozitívnak is nevezhető kapcsolatukat. Bár a híres prímásokat csodálták, a komolyzenészek, zenetudósok teljesen elveszették érdeklődésüket cigányzene iránt, ahogy a „könnyűzene” más műfajai iránt is.
Mint látható, Mága egyrészt valóban nem tett mást, mint hogy feltámasztotta egyrészt a régi pozitív hagyományokat - a New York-i koncert interneten látható amatőr felvételén szerepel a Kossuth-nóta is -, emellett előszeretettel játszik könnyed, noha nem teljesen könnyűzenei darabokat, mint Monti Csárdása, a Keresztapa című film zenéje és hasonlók. Másrészt, ami teljesen új, hogy lévén valóban klasszikusan is képzett, technikailag igazán kiváló hegedűs, játszik például Bachot is eredeti formájában hangversenytermi koncertjein, Shlomo Mintz megkérdőjelezhetetlenül klasszikus, világhírű hegedűssel együtt például előszeretettel adja elő Bach d-moll kettősversenyét, de például Bartók Román népi táncok című műve is szerepelt az amerikai turné műsorában. A XX. század közepére szinte teljesen jelentőségét vesztett, csak néhány étteremben továbbélő műfaj, a cigányzene tehát Mága tevékenysége révén újra magasan szárnyal, igen, beleértve a szintén hagyományosan hozzátartozó giccset is, amit show-műsoraiban látványelemként a végletekig hajt.
Hogy valójában reneszánszról van-e szó, vagy csak a hírek szerint egy menedzsernek is kiváló zenész egyedi tündökléséről, aligha tudható egyelőre. Ez függ attól is, mi a hozzáállása Mágához azoknak a kritikusoknak, akik az említett termek klasszikus zenei programjait látogatják. Nem találtam nyomát írásaiknak, tehát illusztris helyszínek és hatalmas közönségsikerek - amelyekről rendre csak píár ízű híradások tudósítanak - ide vagy oda, láthatólag külföldön sem gondolják, hogy ez lenne a klasszikus zene eddig méltatlanul mellőzött, közönségbarát ága, amellyel megújítható a műfaj.