Unalmas dzsesszdíva

A kilencvenes évek legsikeresebb jazzénekesnője, a most 52 esztendős, kanadai Diana Krall régóta keresi a helyét. Kutatja, hogy mi lehetne a következő lépés a tengerentúli örökzöldek pompás tolmácsolása/reprodukálása, illetve a férjével, Elvis Costello brit rockzenésszel közösen létrehozott, crossover-jellegű projektek után. Mivel az elmúlt hat-hét év kísérletezései váltakozó sikerrel zárultak, s pályáján kisebb-nagyobb törések következtek be, Diana Krall új lemezén (Turn Up The Quiet) visszatért a gyökerekhez: a standard jazzhez, amellyel két évtizede meghódította a világot. Maga a címadás is egy 1996-os albumra, Geoff Keezer zongorista azonos című lemezére utal, amelyen Krall közreműködött.

Három témakör – a szerelem, a Hold és az álom – határozza meg az új CD hangulatát, s ennek megfelelően túlnyomó többségben vannak a lírai-melankolikus tételek.Csak az utolsó kompozíció (I Will See You in my Dreams) válik egy kicsit lendületesebbé, de addigra a hallgatók többsége már valószínűleg el is aludt. Nem kétséges, hogy a Turn Up The Quiet sok-sok munkaórával készült el, kiváló zenészek (így a bőgős Christian McBride, a gitáros Rusell Malone vagy a dobos Jeff Hamilton) közreműködésével. Ízlésesek és szépek a hangszerelések, Krall zongoraszólói is tökéletesen rendben vannak, minden tétel formásan lekerekített. Csak éppen az hiányzik, amiért a jazzt igazán szeretni lehet: a szertelenség, a rögtönzés varázsa, a zenélés felhőtlen öröme.

Diana Krall: Turn Up The Quiet

Verve/Universal, 2017.