Csupa türelmetlen ember mögöttünk a sorban. Nyilván csakis olyanok jönnek vasárnap délután barkácsáruházba, akik elfelejtettek valamit – meg mi, akiknek soha semmikor nem alkalmas –, úgyhogy a lehető leghamarabb indulnának haza, folytatni a félbemaradt munkát.
A pénztáros unott arccal húzogatja a termékeket a szalagon, akár egy robot. Húz, pittyeg, húz, pittyeg. A radiátor nem fér a szalagra, így azt a férjem tartja. A kasszás fel sem néz, csak pakolja a cuccainkat gépiesen: glettelőgipsz, spakli, takarófólia.
„A fregoli is ide lesz?” – kérdezi nyersen, egyértelműen felénk bökve, mi pedig zavarodottan nézünk. Radiátor, mondom, törölközőszárító radiátor néven fut egész pontosan. Áthajol a pulton a vonalkód-leolvasóval, és pittyent egyet a címkén. Sípolás. A címke sérült, a gép nem tudja beolvasni.
A pénztáros felemeli a telefonkagylót, és olyan hangon, mintha álmában beszélne, beleszól: „Marika, kéne a fregoli kódja, a tizenhatezerkilencszázasé, mer’ ezen el van mosódva”. Eközben úgy néz rám, mintha reggel óta direkt acetonba mártogatnám a címkét. Várunk, amíg Marika megkeresi az árusoron a fregolit. Diszkréten odasúgom a pénztárosnak, hogy ez egy törölközőszárító radiátor, de ő fölényesen leint: majd a Marika mindjárt megmondja.
Marika hosszú percek után telefonál, elég hangosan méltatlankodhat, mert egészen kihallatszik a hangja a kagylóból. Nincs tizenhatezerkilencszázas fregoli. Hogyne lenne, hát itt az ár a címkén, csak nem tudom lehúzni se, beírni se, mer’ nincs kód, hőbörög a pénztáros, keresd tovább – és lecsapja a telefont. A sorban mocorgás támad. Néhányan kacagnak, persze csak elegánsan, a földet nézve. Mások átbattyognak másik pénztárhoz. Akik maradnak, nyilván azért teszik, hogy lássák a történet végét. Higgye el, hogy ez egy radiátor, próbálkozom újra. Ráadásul utolsó darab, nem tudunk visszamenni egy másikért, aminek nem sérült a címkéje. A kasszás olyan pillantást vet rám, mintha középső csoportos lennék, ő meg az óvónő. Jobbnak látom hát, ha csendben maradok.
Kisvártatva Marika érkezik műanyag cipőben és totális összeomlásban. „Nincs ilyen fregoli” – hebegi lesütött szemekkel. Marika az utolsó mentsvárunk, úgyhogy a férjem prezentálja neki a radiátort. Látom, hogy Marika is látja: ez egy törölközőszárító radiátor. A pénztáros puffog, hogy ebben a kurva áruházban annyi esze van mindenkinek, mint egy darab sajtnak. Marika első felindultságában nem bírja türtőztetni magát, és felnyög: de hát ez nem is fregoli! Felkiáltójellel, ráadásul. A sorban mögöttünk felhőtlen a hangulat, a többség immár leplezetlenül röhög.
Hát ezt mondom én is vagy húsz perce, sóhajtok teátrálisan, de a helyzet olyan szórakoztató, hogy nem bánom az elvesztegetett időt. A pénztáros feje egyre vörösebb, orrlyukai kitágultak, akár egy támadni készülő bikának. Gyilkos tekintettel sziszegi Marika felé: „És? Ezt is nekem kell kitalálnom?”
Marika elcsoszog a radiátorok felé, a pénztáros pedig tovább fortyog magában. Csak annyit értek belőle, hogy ostoba.
