Micsoda ellentmondás: a szomorú, fájdalmas események mindig alkalmat szolgáltatnak, hogy felidézzük a dicső múltat. Tegnap óta már valóban nincs élő játékosa az egykori magyar Aranycsapatnak. Tóth II József ugyan csak tizenkétszer húzhatta magára a válogatott mezét, mégis beírta nevét a futballtörténelembe. Gólt lőtt Budapesten, amikor a londoni 6:3 visszavágóján 7:1-re vertük Angliát, s az NSZK-nak is, amikor a világbajnoki csoportmeccsen 8:3-ra győztünk ellenük. Neki is volt ezüstérme, amíg el nem lopták tőle. S emlékezett a diadalokra, amíg tudott. Hosszú ideje már kórházban élt, nagyon beteg volt. Igaz, nem annyira régóta, mint a magyar futball.
Mára ennyi maradt. Végigszenvedhetjük a maiak vesszőfutását, hogy már Andorra sem elég gyenge ellenfél számukra, nem is beszélve az egykor lesajnált és tönkrevert (8:0) svájciakról. S közben visszaemlékezhetünk, hogy Puskás, Bozsik, Hidegkuti és Tóth II idején még egészen más volt a világ. Ők tanították a többieket focizni, napjainkban pedig azt kell megérnünk, hogy az egykori tanítványoktól tanulni sem tudunk.
Az újságíró kolléga, aki régebben többször is beszélgetett a most elhunyt játékossal, felidézte, hogy Tóth II milyen szeretettel és tisztelettel beszélt válogatottbeli társairól. Mind kisvárosi vagányok voltak, kültelki srácok és egyikük sem igazi sztár. Volt mire szerénynek lenniük: tudtak focizni. A grundokon, rongylabdákkal tanulták meg. Kései utódaiknak megmaradt a sztárság. Csak azzal - legalábbis egyelőre - nem lehet meccseket nyerni. Pedig egyre több szép stadionban vonulhatnak fel. De a játék örömét már mind kevésbé ismerik. Ahhoz nem elég a politikai akarat, vagy a hatalom által juttatott sok pénz.
Tegnap óta ismét teljes az Aranycsapat. Odaát. Nekünk meg marad az emlékezés. És a labda helyett a vágyak kergetése.
