Göröcs János: a futball lett a hivatásom

Az Újpest korábbi klasszisa a 78. életévében jár, megannyi élményt, eredményt szerzett pályafutása során. A mai futball-helyzetről is van véleménye.

- Hogyan kezdődött a futball iránti, egész életen át tartó szenvedélye?

- Már 3 évesen is a labda volt a mindenem. Gánton születtem, de hamar Újpestre költöztünk, s mint minden gyermek, mi is egész nap fociztunk. A Jutagyár meccseire rendre kijártunk, ahol kapura lehetett lőni a félidőkben. Egyszer odajött hozzám valaki, 10 éves lehettem, kérdezték nem akarok-e a csapatban játszani, persze igent mondtam. Más igazolásával lettem ifi, 11 volt az alsó korhatár. Innen kerültem aztán a Vasas Izzóba, ahol szakmát is tanultam Pióker Ignác mellett, majd raktárellenőrzéssel foglalkoztam Konkoly Béla bácsi oldalán. Ő kérdezte meg 18 éves koromban, nem lenne-e kedvem az Újpesti Dózsában futballozni. Szóhoz sem jutottam, de természetesen ez volt minden vágyam. Elém tett egy átigazolási papírt még aznap, kaptam egy lakást is a szerződést mellé, én pedig aláírtam. Így kerültem a Dózsához.

- Milyen érzés volt az akkori “Nagy Dózsához” kerülni?

- Szinte fel sem tudtam fogni mibe csöppentem, hatalmas dolog volt, főleg, hogy lakás is járt a leigazolásomhoz. Szerény körülmények között éltünk előtte, egy szoba-konyhában laktunk heten, s hirtelen szerződést kaptam egy olyan patinás klubnál, ahol Szuszáékkal futballozhattam együtt. Nem is mertem eleinte tegezni a “nagy öregeket”. Szűcs Gyula volt akkoriban az edzőnk, s a többiek is hamar befogadtak.

Szusza Ferenc csodálatos ember és kiváló labdarúgó volt, mindenki példaképe, s az Újpest első embere, később pedig klubtársamból edzőm is lett. Irányítása alatt én voltam a jobbösszekötő, Benét és Dunait irányíthattam, ők pedig rugdosták a gólokat.

- Kétszer nyert magyar kupát, 5-szörös magyar bajnok, emellett 9 alkalommal volt olimpiai,- és 62-szer felnőtt válogatott. Mi a legkedvesebb emléke?

- Az edzőtáborokat nagyon szerettem, mindig Tatára mentünk, de végeztük is a munkánkat becsülettel. Ott mindig jól éreztem magam, s remek volt még az olimpiai csapat tagjának lenni, egy kiváló társaságban. Emlékszem, Volentik Béla bácsi keze alatt a dánokkal játszottunk elődöntőt a legjobb 4 között (1960-as római olimpia,- a szerk.). Imádtuk őt, remek embernek tartotta mindenki. Végül a harmadik helyért mérkőztünk meg az olaszokkal, meg is vertük Trapattoniékat 2-1-re.

- Kivel szeretett leginkább együtt játszani, s kivel volt a legnehezebb dolga az ellenfelek közül?

- A Vasasban játszó Berendi ellen sosem szerettem pályára lépni, jó emberfogó volt, nehéz volt bármit csinálni a labdával, mert mindig a közelben állt és tapadt. Az Újpestből legjobban Sóvárival szerettem futballozni, jó társam volt, remekül kijöttünk egymással.

- “Csak” 62-szeres válogatott lehetett, részben Baróti Lajos miatt is. Hogyan gondol rá vissza?

- Mit is mondjak. A világon semmi bajom nem volt vele, egészen 1962-ig. A chilei világbajnokság után változott meg minden. Sándor Csikar akkor már 34 éves volt, Baróti kereste az utódját, s engem szánt a posztjára. Világ életemben jobbösszekötőt játszottam, Csikar jobbszélső volt. Játszatott egy ideig a helyén, de nem ment, nem szerettem, ő viszont erőltette. Ebből alakult ki a probléma, innentől alig volt lehetőségem. Az 1966-os vb-re már nem vitt ki, vésztartaléknak szánt, ekkor lett elég. Nemet mondtam, és lementem a Balatonra nyaralni a családommal.

A sikertelen torna után lemondott, s Újpestre jött edzőnek. A szakvezetés engem kérdezett, rábólintok-e, vagy ne jöjjön, de elismert és jó edző volt, én is annak tartottam, így azt mondtam, jöjjön. Jött, és végig velem kötözködött, fegyelmezett ok nélkül, majdnem abbahagytam miatta. Soha nem volt jó a kapcsolatunk.

- A ‘62-es vb-n 5. helyen végeztek a magyar válogatottal. Azóta is ez a legjobb elért eredmény. Gondolta volna, hogy ezt ekkora sikertelenségi széria követi majd?

- Nagyon rossz politikát folytattak akkor, de 1956 is nagyban közrejátszott ebben. Puskásék 8-10 fővel kint maradtak, ugyan így az utánpótlás és az ifiválogatott is, vagy 20 emberrel. Elmaradt a jövő a jó futballistákkal, s ez sok mindent meghatározott. Sosem gondoltuk volna, hogy évek múltán ilyen helyzet alakul ki a magyar labdarúgást illetően.

- Újpesten 15 évig játszott, utána két évet még Tatabányán töltött, majd edző lett. Mennyire elégedett az edzői pályafutásával?

- Közepesnek mondhatom, de elégedett vagyok. Mikor befejeztem, Újpestre kerültem vissza az ifi 2 edzőjének, közben Komora Imrével jártam a TF-re, ahol Kapocsi Sanyi bácsival hozott össze az élet. Akkor jött haza Kuvaitból, s megkérdezte nincs-e kedvem kimenni oda. Természetesen volt, s első ízben 5 évig dolgoztam ott, majd visszakerültem pályaedzőnek a Megyeri Útra ‘81-ben. Akkor állandóan Szombathelyre küldtek játékos megfigyelőnek, azt nem igazán szerettem, de hívott vissza a volt klubom, s én szívesen mentem megint külföldre, imádtam ott lenni, 3 évig maradtam még Kuvaitban. Aztán megint jelentkezett az Újpest, s 1985-ben a felnőtt csapat vezetőedzője lettem.

- Milyen érzés volt ez?

- Minden futballistának az az álma, hogy egyszer edző lehessen ott, ahol annyi évig játszott. Hatalmas megtiszteltetés és öröm volt számomra, nem volt kérdés az, hogy elvállalom a feladatot. Három évig voltam edző, az alatt az idő alatt egy ezüst, illetve egy bronzérmet nyert a csapat, valamint egy kupát is. A jó időszak után már nem úgy tudtunk igazolni, ahogy kellett volna, a következő sikertelen szezonban lemondtam, s nyugdíjba mentem, amelyet az óta sem bántam meg.

- Hosszú idő után a magyar válogatott 2016-ban kijutott az Eb-re. Mit érzett akkor?

- Örültem neki, de őszinte leszek: ez csak úgy csoda, hogy eddig sehol nem voltunk az elmúlt évtizedekben. Tegyük hozzá, nagy szerencsén is múlott, hogy kijutottunk. Egyébként követem még a futballt, külföldi és magyar meccseket is nézek. Összehasonlítom, és figyelem, kik vannak most.

- A mai magyar futballról mi a véleménye?

- Igazából borzasztó. Hazai szinten nagyon kevés a néző, az én időmben több tízezres tömött lelátók előtt játszottunk. Szurkolók nélkül nincs futball. Válogatott szinten sincsenek rendben a dolgok, nem élhetünk abban, hogy mi történt a múltban. Nincs akcióból kidolgozott gól, de legalább a pontrúgásoknál szerencsénk van.

- Mikor volt utoljára a Szusza Ferenc Stadionban, s hogy telnek a mindennapjai?

- Négy éve talán, még Csehi volt az elnök, de nem maradtam sokáig. A meccseket tv-ből követem. A párom most sajnos beteg, daganatot találtak a tüdejében két éve. Azóta ez teszi ki az időnket, próbálunk gyógymódot találni, de nem igazán van javulás. Nehezen lélegzik, elkélne a segítség, s jó lenne egy kiváló szakembert is találni. Én rendben vagyok, Göröcs Titiből azonban Titi bácsi lett, azt annyira nem szeretem, de el kell fogadni, hisz jövőre már 79 éves leszek.