Ujhelyi: a Fidesz megüzente, ne zavarják amíg lop

Tulajdonképpen a címben felhozott idézet is elég lenne annak jellemzésére, hogy az Orbán-kormány miért fúrja-faragja, ahol csak éri az Európai Ügyészség intézményét. Mert hogy nem másról van szó, mint hogy a narancsmaffia egyszerűen nem tűri, hogy az uniós pénzek lerablásában a legminimálisabb kontroll is megakadályozza. Ehelyett zavaros módon nemzeti szuverenitásról, meg intézményi duplikációról beszélnek, pedig az igazság ilyen egyszerű: a Fidesz nem akarja, hogy zavarják lopás közben.

Nézzük röviden, miről is van szó. A luxembourgi székhelyű EU-s vádhatóság azért jön létre, hogy az eddigi gyakorlattal szemben hatékony nyomozásokat tudjanak majd folytatni az uniós költségvetést érintő bűncselekmények, így a tízmillió eurót meghaladó nemzetközi áfa-csalások, illetve az uniós támogatások felhasználásával kapcsolatos, tízezer eurót meghaladó csalások esetén. Ebben az esetben ugyanis a szervezet határokon átnyúló intézkedéseket tehet anélkül, hogy hosszadalmas igazságügyi együttműködési eljárásokat kellene igénybe vennie. Leegyszerűsítve, az uniós adófizető polgárok befizetéseinek sorsát, illetve annak nyomon követését - és kizárólag csak azt - helyeznék egy központosított intézményhez a hatékonyság és az átláthatóság jegyében.

Az Európai Ügyészség létrehozását már húsz tagállam támogatta, a közép-európai régióból egyedül az „illiberális politikát követő” Lengyelország és Magyarország nem. Az Orbán-kormány azzal érvel a távolmaradás mellett, hogy vannak már hasonló szervezetek az Unióban, például az Eurojust és az OLAF. Ráadásul, teszik hozzá, a kérdés a nemzeti szuverenitást is támadja, hiszen a magyar alaptörvény kimondja: „a magyar ügyészség az állam büntetőigényének kizárólagos érvényesítője.”

Orbánék magyarázkodásában két alapvető bukfenc is van. Egyfelől a hivatkozott uniós intézmények egyike sem rendelkezik nyomozati jogkörrel, pont ez az Európai Ügyészség egyik újítása. Jelenleg az OLAF például hiába tesz javaslatot a Polt Péter vezette magyar ügyészségnek bizonyos ügyekben, a volt fideszes képviselő-jelölt által irányított vádhatóság az esetek töredékében vizsgálódik csak érdemben, vádemelésekről pedig már szinte nem is beszélhetünk. Ami a gránitszilárdságú alaptörvény kitételeit illeti, azok megváltoztatása, finomhangolása egyszerű politikai kérdés, amelyhez a parlamenti ellenzék demokratikus része nyilván kész lenne biztosítani a többséget. Ha úgy szolgálja a kormánypártok érdeke, a Fidesz pitiáner, marginális kérdésekben is kész órákon belül törvényeket átpasszírozni a közjogi rendszeren, vagyis az Európai Ügyészség beemelése a magyar jogrendbe is nettó politikai döntés kérdése csupán. És mint tudjuk, a Fidesz valódi indoka nem más, mint hogy nem akarnak független elszámoltathatóságot a fejük felett, főleg nem, ha zsíros uniós pénzek habzsolásáról van szó.

Tanulságos volt egyébként a legutóbbi strasbourgi plenáris ülésen, hogy a Fidesz európai parlamenti képviselői milyen kényelmetlenül érezték magukat, mert bár a jobboldali-néppárti frakció szinte egésze megszavazta az Európai Ügyészségről szóló indítványt, a fideszesek jelentős része tartózkodott, néhányuk pedig „elegánsan” inkább gombot sem nyomott. Mintha az nem maradna fenn a jegyzőkönyvekben, mintha az mentesítené őket annak felelőssége alól, hogy magatartásukkal az orbáni rezsim korrupciójához asszisztáltak. Örkényi novellába illett a jelenet, amikor Szájer József is - egyébként sokszor bevett gyakorlatának megfelelően - inkább elvette kezét a szavazógombról, miközben másik karjával a frakció felelős alelnökeként épp azt mutatta a jobboldali-néppárti képviselőcsoportnak, hogy támogatni kell az intézmény felállítását.

Van azonban az Európai Ügyészség kérdésének egy olyan vetülete is, amely a fideszes korruptság leplezésén is túlmutat. Az Európai Bizottság jogérvényesülésért felelős biztosa, Vera Jourova nemrég világossá tette, hogy a következő uniós támogatási ciklus forrásainak kifizetését és elosztását bizony a jogállamiság érvényesüléséhez és például az Európai Ügyészséghez való csatlakozáshoz is köthetik majd. Leegyszerűsítve ez azt jelenti: ha a narancsmaffia továbbra is ilyen szemérmetlenül és következmények nélkül lopja az uniós pénzeket, akkor Magyarország egyáltalán nem, vagy csak jóval kevesebbet fog kapni. A felvetés egyébként egy olyan uniós tagállam esetében, ahol az OLAF által feltárt visszaélésgyanús esetek rekordszámot értek el az elmúlt években, minimum jogos. Kérdés viszont, hogy Orbánék tolvajlása miatt lehet-e a teljes magyar nemzetet büntetni? Az én válaszom: nem. Ahogy nem tűrhetjük tovább Orbánék szabadrablását sem.

2017.10.13 08:03

Ne fogjunk semmit a butaságra

A rutinos ex-politikus, Horn Gábor A butaság hatalma című utolsó írásában, mindenféle helyes dologról beszél, amikor régi-új ellenzéki politikákat sürget. De alapvetően, egzisztenciálisan és stratégiailag téved, amikor “butának” nevezi a társadalmi többséget. “A butaság hatalma ül most tört az országon” – írja, és ez a szó szoros értelmében kártékony. Nem egyszerűen lekezeli a közvéleményt, amikor azt sugallja, hogy nem hallották meg a mi okosságainkat, esetleg nem engedték nekik, hogy meghalljanak bennünket. Hanem – véletlenül vagy szándékosan, de - felmenti az ellenzéket. 
Amivel rosszabbat nem is tehetne neki. Mi jól mondtuk, amit mondtunk, de hát ezeknek, ugye? Nem hallották meg, esetleg igen, de nem értették, amit nekik mondtunk. 
A Horn Gyula kormányzása és a bukás közötti években a szoclib koalíció értékvilága, üzenetei a középosztályhoz szóltak. Annak nyelvét használták, annak értékvilágát jelenítették meg. Azt hitték, így szolgálják igazán a modernizációt, amely egyébként is a nagyvárosokban jelenik elsősorban meg. A többiek meg érjék be azzal, amit belőlünk megértenek. Sokan a szocialista politikusok között, az utolsó években maga Gyurcsány is, hittek az ilyesmiben, vagy legalábbis felmondták ezt a leckét. Ami persze meghatározó mértékben a szabad demokratáktól jött, s aminek elfogadtatásában annak idején Horn Gábor személyesen is, koordinációs államtitkárként is nagy szerepet vállalt. 
Mindegy, történt, ahogy történt, de most nem kellene megint elővenni a “hozzánk képest buták” szöveget. Közhely, hogy a Fidesz bázisa talán több mint egy évtizede a kisvárosok “nem-diplomásai” közül kerül ki. De ez még nem jelenti, hogy ebben a világban csak bunkók élnének. Aki csak egy kicsit utazik a leghétköznapibb menetrendszerű buszokkal az országban (az utolsó egy-két hónapban én ezt megtettem Kecskemét környékén, meg Hódmezővásárhely és Szeged között), ötpercenként megtapasztalhatja, hogy e térségek is modernizálódnak. Megnézheti, milyen trikókat hordanak, milyen fagylaltot nyalnak, milyen sporttáskákkal járnak azok, akik péntek délután hazafele tartanak és az egyes megállóknál kiszállnak. 
Az ő világukat a pesti okosok nem tudták megszólítani, vagy inkább nem akarták. De ez nyelvi probléma volt, és nem azt jelentette, hogy ezek az emberek, térségek meghatározó módon kimaradtak volna a magyar modernitásból. Amiben persze vannak helyi értelmezések és értelmezhetetlenségek, de azoknak a “politikai butasághoz” semmi közük nincs. 
Az ország a gazdasági fejlettségi szintjéhez képest szinte mindenütt jobban globalizált (egyébként a nemzetközi mérések szerint nemcsak Európa, hanem az ipari világ egyik leginkább globalizált térsége). Például az egyik nagyszabású ilyen tárgyú összehasonlításban mintegy nyolcvan országból a 10. Magyarország. A 9. Finnország, a 11. Kanada. (MT Globalisierungsreport 2018. 9. old.) Mindez éppen nem a népi butaságról tanúskodik, hanem inkább csak a kreativitáshiányról a progresszív politikában. 
Vagyis arról, hogy először is nem tudjuk a globalizáció és a modernizáció közötti megélt különbséget felmutatni és értelmezni azok számára, akiknek ez valódi tapasztalat - és nemcsak az alföldi tanyaközpontokban, falvakban, hanem egyébként az ország nagyvárosaiban is. A kormányoldal nagyon sok újat nem mond, de azt legalább begyakorolta, a közönség egy része meg elvan ezzel. A progresszív oldal pedig nem mond olyasmit, ami a körúton vagy a Szent István parkon kívül hasonlítana a megélt tapasztalatokra. És ez nem butaság kérdése. 
Amit mond, azt egyébként a pesti egykori munkás elővárosokban sem értik, de ott még egyelőre a baloldali pártoknak van valamilyen hitelességük, akárkik mondják is fel a sokszor ott is értelmezhetetlen szövegeket. De hát ez a kegyelmi időszak sem tart túl sokáig.
2018.07.16 12:17
Frissítve: 2018.07.16 15:11

Közösségi közlekedés

Villamos, autóbusz. Néha az az érzésem, hogy mi, magyarok nem tanultunk meg fel-és leszállni. Nem tanultuk meg, hogy amikor a jármű a megállóba ér, és kinyílnak az ajtók, akkor először leszállnak a leszállók, és csak ezt követően szállhatnak fel a felszállók. Illik lesegíteni az idősebbeket vagy a kisgyerekkel utazókat. 
Amikor végre felszálltunk, illik nem megállni az ajtóban, mert más felszállók is követnek bennünket. Illik nem méltóságteljesen felszállni, engedni kell, hogy közösségi érzésünk kiteljesedjék, hiszen - bármilyen zavaró is - mások is utaznak rajtunk kívül. Kerüljük, hogy mellettünk utazók nyakába hapcizzunk, de ha ez elkerülhetetlen, legalább kérjünk bocsánatot. Ne beszéljünk hangosan, kerüljük a telefonálást, ne szégyelljük időben jelezni leszállási készségünket. 
Ugyancsak nem tanultuk meg még a tisztességes sorbanállást, ami a kulturált közösségi magatartás egyik alapvető formációja. Londonban ha két potenciális felszálló várakozik a megállóban, az természetes, hogy sorban állnak, és szeretnek is sorban állni, hiszen ezzel kimutatják magas színvonalú közösségi szellemüket. A régi londoni buszok csak hét álló utast szállíthattak, és ha a megállóból több felszállót már nem vehettek fel, a kalauz elkiáltotta magát: ramp jam full, és aki ezek után felszállt, az csak magyar vagy lengyel lehet.
És hát természetesen az autózás, ami sok embernek feszültségforrás. Úgy véljük, hogy mindenki más rosszul vezet, udvariatlan, erőszakos és türelmetlen. De vajon bennünk nincs hiba? Alapvető követelmény, hogy ha férfi vezet, akkor női utasának kívülről kinyitja az ajtót és csak azután száll be a kormány mögé. Ha hibázunk, és ezzel kellemetlenséget okozunk másoknak, egy bocsánatkérő mozdulat vagy mosoly könnyen kioltja a feszültséget. Kiélezett helyzetekben fontos a szemkontaktus, hiszen ezzel megismerhetjük autóstársunk szándékait, ám a bizalmaskodást, átkiabálást kerülni kell. A klasszikus elmélet szerint a teherautó leszorítja a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros lenyomja a gyalogost. Ráadásul az udvariatlan vagy illetlen viselkedés után egyszerűen továbbhajtunk, és már el is felejtjük, hogy valakinek elrontottuk a napját.
A járdán ugyan nincsenek közlekedési szabályok, ám jómodor és előzékenység itt is létezik. Keskeny járdán nem szerencsés hosszabb társalgást folytatni, aminthogy az is természetes, hogy előnyt adunk mozgáskorlátozottaknak, idős, nehezen járó gyalogosoknak vagy babakocsit toló szülőnek. Udvariatlanságnak számít egy kávéház teraszán társasággal ülő ismerősünkhöz kéretlenül csatlakozni. Ha gyerekeket látunk egyedül kóborolni, udvariasan, de bizonyos távolságtartással érdeklődjünk arról, segíthetünk-e hazatalálnia. Hasonló határozottságot és tapintatot kíván az az eset, amikor valaki a közelünkben rosszul lesz.
Bakuban láttam, hogy az autók dugó esetén gátlástalanul közlekednek a járdán, a gyalogosok pedig udvariasan félrehúzódnak.
Hát, ahány ház…
E hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják
2018.07.16 10:19
Frissítve: 2018.07.16 10:19