Szüdi János: Akarjunk jó iskolát!

Publikálás dátuma
2017.10.14 09:45

Fotó: /

Jó iskolát sokkal könnyebb és élvezetesebb megszervezni, mint a rosszat. Mitől jó az iskola? A látszólag nehéz kérdés megválaszolása könnyű. Attól, hogy a gyermek jól érzi magát benne. Adódik a másik nehéz, mégis könnyen megválaszolható kérdés. Miért érzi jól magát a gyermek a jó iskolában? Mert a kedvében járnak. Figyelem! Nem azt csinál. amit akar, hanem, amit a pedagógus szeretne. Igaz, a pedagógusnak úgy kell szeretnie, amit akar, hogy a gyermek is szeresse azt. Ez a megoldás akkor jöhet össze, ha az iskola komolyan veszi feladatát: a gyermek személyiségének lehető legteljesebb mértékű kibontakoztatását. Ennyi! Nem több, és nem is kevesebb. Ehhez kell megtalálni egyénenként, külön-külön a megfelelő utat. Minden gyermek más, így minden gyermeknél más a feladat.

Aki kíváncsi, sokra vihetné

A kíváncsiság adottság. A gyermek születésétől kezdve tudni akar mindent. Meg szeretné érteni a világot. Kérdez, matat, nyúlkál, be nem áll a szája. A kíváncsiságára lehet építeni a megismerés és megértés képességének kialakítását. A másik emberi tulajdonság a csoporthoz tartozás igénye. A gyermek jól érzi magát a közösségben. A gyermek nyitott. Nem tesz különbséget a bőr színe, a szépség, a gazdagság alapján. Elfogadja a másságot, a fogyatékosságot. Képes együttműködni. Erre lehet építeni a közösségi munkát. A gyermek adott a jó iskolához. Csak a másik fél, a jó pedagógus kerestetik. Mitől jó egy pedagógus? Attól, hogy komolyan veszi a gyermeket. Komolyan veszi, partnernek tekinti. Ami a gyermeknek fontos, az fontos neki is. Amikor a kíváncsi gyermek és a jó pedagógus egymásra talál adottak a szereplők ahhoz, hogy a jó iskola létrejöjjön.

A jó pedagógus maga köré gyűjti a kíváncsi gyereksereget, és nekikezd enyhíteni tudásszomjukat. Nekikezd, de úgy, hogy soha ne apadjon el a forrás. A megismerés újabb és újabb gondolatokat, kérdéseket szül, amelyekre a választ közösen kell megtalálni. A felfedezés öröme és meglepetése tartja fenn az iskolába járás szeretetét. A megismerés örömét erősíti, ha a megoldásra közösen jönnek rá. Mindenkinek van szerepe. Kinek nagyobb, kinek kisebb. Az erősebb segíti a gyengébbeket. Mindenkinek van erőssége. Ezért mindenkinek helye van. Mindenkinek feladata van. Mindenki hozzátesz valamit a közöshöz. Mindenki tanul, és ez senkinek nem jelent terhet. Lehet énekelni, táncolni, rajzolni. A legkisebb is aktív résztvevője a megismerés, feltárás, tanulás folyamatának. A pedagógus ebben a folyamatban a karmester. Mindenki egyenlő, mint a zenekarban. A harmóniát a pedagógus teremti meg. A különbségek elmosódnak, a hátrányok csökkennek és eltűnnek.

Ritka, mint a fehér holló

Mi az oka annak, hogy a magyar iskolarendszerben a gyermekek jelentős részének néhány év elteltével elmegy a kedve az iskolától? Mi az oka annak, hogy a magyar iskolarendszer nem tudja kezelni azokat a tanulókat, akik kilógnak a sorból, akár azért, mert szerényebbek a képességeik, akár azért, mert tehetségesebbek az átlagnál? Miért van az, hogy az ismeretek hasznosítása, gyakorlati felhasználása, a folyamatok megértése még az iskolázottaknak is sokszor okoz gondot? A válasz egyszerű: nem találnak egymásra a kíváncsi gyerekek és a jó pedagógusok. Ez nem véletlen, mivel nincsenek jó pedagógusok a magyar iskolarendszerben. A magyar iskolarendszernek nincs szüksége a jó pedagógusra. Persze vannak jó pedagógusok, magányos farkasként. A pedagógustevékenység akkor lehet hatékony, ha azt egy jó kollektíva részeként végzik. A jó pedagógusok alkotják a jó nevelőtestületet. Ahol jó a nevelőtestület, ott jó az iskola. Ha jó az iskola, boldogok az odajáró gyermekek.

A magyar iskolarendszerben azonban nem az a jó pedagógus, aki karmesteri funkciót lát el. Az a jó pedagógus, aki őrmesteri szerepet tölt be. Az őrmester parancsot vár és teljesít. Az őrmester a kapott parancsot tűzön-vízen keresztül végrehajtatja. A magyar iskolarendszerben a gyermekre a baka szerepét osztják. A magyar iskolarendszer a mindenkori hatalom igényeit teljesíti. Feladatait az államcél határozza meg. Feladatait az állam irányításai, utasításai szerint látja el. A Horthy-rendszer népiskolája vallásos és erkölcsös állampolgárokat nevelt. A népköztársaság iskolája az oktatásban részesülők marxista-leninista világnézetét és szocialista erkölcsi felfogását alakította ki, illetve szilárdította meg. Hiába változott a jogi környezet. Hiába kaptak szervezeti, szakmai, munkáltatói önállóságot az intézmények. A rendszerváltást megelőző évek és a rendszerváltás utáni évek oktatásirányítással, tartalmi szabályozással, pedagógus foglalkoztatással összefüggő, ellentmondásokkal terhelt elképzelései, intézkedései nem eredményeztek visszafordíthatatlan változásokat. Ez bizonyossá vált 2013. szeptember 1-jén, amikor megtörtént az önkormányzati intézményrendszer állami kézbe vétele. A kollektív amnézia egyetlen pillanat alatt elhomályosította a pedagógusemlékezetet. Ki emlékszik már arra, hogy néhány okos azt állította, a gyermek érdeke előrébb való, mint a pedagógusé? Ki emlékszik már arra, hogy néhány okos rá akarta kényszeríteni az iskolákat, mondják meg, mit tanítanak és miből? Ki emlékszik már arra, hogy az iskola nem lökheti utcára a tankötelest, ha zavaró tényező? Ki emlékszik már arra, hogy tizennyolc éves koráig jogosult, sőt köteles iskolába járni a putrilakó? Egészen pontosan: a pedagógus emlékszik mindenre, s el is utasítja azt. A pedagógus most elégedett. A világ rendje majdnem helyreállt. Biztos eljön még a gyermek testi fenyítésének ideje is. A pedagógus nyugalmat akar! Elege van a változásokból. Maradjon hát ez a hatalom! Hiába vágyik rá, nem lesz nyugalom az oktatásban. Világos a helyzet, ha másik színezetű politikai erő kap felhatalmazást a választásokon. A "Folytatjuk" programból azonban csak a bérek emelése fejeződött be. Minden más változásban van. Az iskolarendszer kapacitásának felülvizsgálata még el sem kezdődött. Az általános iskolai felső tagozatok összevonása az iskolaközpontokba be sem indult. A nyári szünet kurtítása, a táboroztatás beindítása megvalósításra váró gondolat. Ki tudja, mit hoz az ötödik nemzeti alaptanterv? Ki tudja, milyen lesz az iskolaszerkezet? Ki tudja, mi lesz az óvodákkal?

Esélylatolgatás

Jó iskolát sokkal könnyebb és élvezetesebb megszervezni, mint a rosszat. Sok esély még sincs rá. Nem csak azért, mert gondolkozással, felelősségvállalással jár együtt. Nincs rá társadalmi igény. Aki megteheti, kimenti gyermekét az állami iskolarendszerből. Aki nem teheti meg, úgy gondolja, s el is hiszi, ha neki elég volt a szakmunkásképző, a gyermekének sem kell az érettségi. Miután a társadalom – még itthon maradt - tagjainak túlnyomó többsége szerint helyénvaló az úr-cseléd kapcsolatrendszer, természetesnek veszi azt is, hogy az iskolai oktatás a rend, fegyelem, következetes számonkérés, szigorú büntetés elvekre épül.

Végleg le kell mondani a jó iskoláról? Könnyű lenne rávágni: nem! Az ellenkező válasz azonban nagyon közel áll napjaink realitásához. Kevés törvénybe foglalni a gyermek mindenek felett álló érdekének érvényesülését az oktatásban, a tanítás szabadságának jogát, a tanuláshoz való szabad hozzáférés lehetőségét. Kevés, hiszen egyszer mindez már megtörtént. A jó iskolát akarni kell! Akarnia kell a hatalomnak, akarnia kell mindenkinek, aki itt él. Ehhez azonban el kell jutni ahhoz a felismeréshez, az ország iskolázottsági szintjének minél magasabbra emelése államérdek, ezért államcéllá kell válnia. Érdeke azonban a családnak és érdeke az egyénnek is. A hatalomtól való függőség vágyát, a felelősség elhárításának ösztönét a tudásba vetett hit söpörheti el. Az a meggyőződés és tapasztalat, hogy érdemes tanulni, mert az a boldogulás ára. Az a meggyőződés és tapasztalat, hogy a szegénység, a félelem, a kirekesztés ellen a legjobb fegyver a megismerés, megértés képessége.

Adódik a kérdés: hol kell elkezdeni a jó iskola létrehozását? Egy új, egy másmilyen állam, a Gondolkodó Állam létrehozásával! A fideszi Jó Államnak nem érdeke a jó iskola. Olyan államra van szükség, amelyik nem fél attól, hogy a választók értik, mi játszódik le körülöttük. Olyan államra van szükség, amelyik nem fél a hatalom megosztásától, a nyitott, befogadó társadalom felépítésétől.

Nincs már messze a nagy nap! A fülke magányában hány ember kezében áll majd meg a toll egy pillanatra, végiggondolva, mit kell tennie ahhoz, hogy unokája néhány évtized múlva értse még a magyar nyelvet? Vajon hányan fogják okostelefonnal igazolni, hogy jó helyre tették az X-et? Nincs már messze a nagy nap! A jó iskola felépítéséhez – első lépésként – arra lenne szükség, hogy a Gondolkodó Állam felépítését felvállaló politikusok tanuljanak a múltból.

Kezdjék a mindennapos énekléssel: "egyedül nem megy..."

2017.10.14 09:45

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00