Minden politika használja az érzelmeinket. Még az önmagát legracionálisabbnak, leghiggadtabbnak és a leginkább tiszteletre méltónak mutatni kívánó politika is. Valamennyi mozgósít negatív érzelmeket: dühöt, haragot, felháborodást, gyűlöletet, megvetést. Így vagy úgy, mindegyik próbálja felkelteni és ellenfeleire irányítani őket. Nemcsak ellenzéki mozgalmak vezérei és szónokai próbálnak bennünk felháborodást kelteni, de a hatalomban lévők is.
A nép kizárása
Mindezt David Ost amerikai politikaprofesszor, a Hobart & William Smith Colleges kutatója állítja. Bő tíz évvel ez előtt megjelent kiváló könyve a lengyel Szolidaritás mozgalom történetét dolgozta fel, s közben a társadalmi igazságosság mozgalmainak is fontos útmutatóval szolgált. Ebben Ost arra hívja fel a figyelmet, hogy a rendszerváltás során Lengyelországban és a régióban a demokrácia nem a nép bevonásával érkezett meg, hanem éppen ellenkezőleg: a nép kizárásával, a nép ellenében építették ki.
Míg a demokrácia kiépítése ideális esetben a politikai közösség kibővítését jelenti, azaz jogkiterjesztést a társadalom szerkezetében felülről lefelé, addig e folyamat a régióban gyakorlatilag az alul levők – javarészt munkások – kizárásával történt. A rendszerváltással a Szolidaritásra és a szervezett munkásságra a demokratikus átalakulás akadályaként kezdtek tekinteni. Olyan gátló tényezőre, ami akadályozza a hőn áhított nyugatosodást. "Ha erős szakszervezetet építünk, nem tudunk felzárkózni Európához" – idézi a szerző Lech Walesát, a Szolidaritás vezérét 1989 szeptemberéből. Európában erős szakszervezetek és szervezett munkások nélkül várnak bennünket! – mondták a lengyel népnek. És ezzel el is veszítették a támogatásukat.
A düh szükségszerűen következik a kapitalizmus működéséből. Különösen nagy felháborodást olyan megrázkódtatásokkal és válságokkal vált ki, amilyeneket a kelet-közép-európai rendszerváltás utáni társadalmi-gazdasági megszorítások és sokkterápiák okoztak. A munkahely elveszítése, az egzisztenciális helyzet megroppanása, az elszegényedés és a lecsúszás veszélye a poszt(állam)szocialista mindennapok állandó tapasztalatává vált. A rendszerváltás után kiépülő tőkés berendezkedés csalódottságot, keserűséget és felháborodást okozott. Ki vagy mi a felelős ezért? Mit kezd ezzel a politika?
A harag céltáblái
A politika megteheti, hogy nemzeti, etnikai, „faji”, vallási vagy politikai csoportokat nevez meg és ezzel identitáskategóriákat tesz bűnbakká: „cigányt”, „zsidót”, „migránst”, „muzulmánt”, „kommunistát” és a sor hosszan folytatható lenne. Mutathat erőt a gyengékkel szemben, üldözheti és kriminalizálhatja a hajléktalan embereket, szűkítheti az elszegényedők jogosultságait és járandóságait, ronthatja a munkavállalók kollektív érdekvédelmének esélyeit a szakszervezetek gyengítésével és a munka törvénykönyvének "rugalmasításával", szűkítheti a társadalmi felemelkedés esélyeit az oktatási rendszer esélycsökkentő átszabásával – ez a sor is hosszan folytatható volna.
Csodálkozhatnánk rajta, hogy az elárult egykori melósok és a maiak zöme jobboldalivá vált. Csodálkozhatnánk, hogy a melósok támogatást és elismerést (szolidaritást) a nemzeti közösségtől várnak, hogy etnicista szólamokat hangoztatva érezhetik végre valahová tartozónak magukat. De miért csodálkozunk? Kínált a melósoknak bárki más elismerést, együttérzést, védelmet? Ha nem, akkor mit lehet tenni most?
Ost szerint a kapitalizmus elkerülhetetlenül velejárójaként felfakadó haragot nem identitásokra, hanem személytelen viszonyokra, strukturális mechanizmusokra kell irányítani. A dühöt termelő rendszer kárvallottjait nem elnémítani kell. A felháborodást konstruktív irányba, intézményépítésre és a demokrácia kiterjesztésére kell felhasználni. A haragot a kapitalizmus igazságtalan viszonyaira kell terelni annak érdekében, hogy e nyomással újratárgyalhatóak és humanizálhatóak legyenek e viszonyok.
A kapitalistát vagy „a politikust” nem személyében, hanem pozíciójában kell támadni. Azokat a tetteket és viszonyokat kell a kollektív harag céltáblájává tenni, amelyek révén a hatalommal bíró szereplők rontják a felső(közép) osztály kiváltságaival nem rendelkezők életesélyeit.
A felháborodást igenis fel kell korbácsolni, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy nagyvállalatok, nagytőkések és az általuk foglyul ejtett állam és pártok politikusai
- kivonják jövedelmüket a közteherviselés alól (gondoljunk csak az offshore-ügyekre, mint a Panama Papers);
- az egykulcsos jövedelemadó bevezetésével jelentős forrásokat csoportosítanak át az alacsonyabb jövedelműektől a legmagasabb jövedelmű 10–20 százalék felé;
- „kiruháznak” a társadalmi újratermelés, a munkaképesség megújításának és fejlesztésének olyan kulcsfontosságú intézményrendszereiből, mint amilyen az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátórendszer;
- a társadalmi egyenlőtlenségek „szabadjára engedésével” gyengítik a társadalmi integrációt és rontják a felemelkedés esélyeit;
- az államot saját cégeik és vagyonuk felduzzasztására használják;
- és bűnszövetkezeteket támogatnak saját maguk és politikai szervezeteik finanszírozásáért cserébe.
A jogos felháborodást arra kell használni, hogy a társadalmi igazságosságért fellépő egyenlősítő politika nyomást tudjon gyakorolni az alsóbb csoportok társadalomba visszaemelése érdekében. Hogy nyomást tudjon gyakorolni azokra, akik kivonják magukat a közteherviselés alól és a maguk részéről nem hajlandóak beszállni e szolidaritási rendszer finanszírozásába.
A kárvallottak bevonása
Hogyan lehetne a 15 százalékosra leengedett egykulcsos jövedelemadót többkulcsos, progresszív jövedelemadóvá átalakítani? Hogyan fogja a jelenlegi kormányzat által épített nemzeti tőkésosztály engedni, hogy a politika rontani kezdje tollasodásának esélyeit? Hogy vagyonadót és progresszív jövedelemadót vessen ki? Hiszen éppen a legnagyobb hatalommal, legtöbb erőforrással, legnagyobb befolyással, legnagyobb vagyonnal bíró csoportok tiltakoznak ez ellen a legerőteljesebben! Honnan merítsen egy ilyen politika felhatalmazást, legitimitást és szervezett erőt, hogy fellépjen a legerősebbek vagyonosodása és vagyonkimentése ellen? Kihez forduljon?
A politikának ilyen esetben e folyamatok kárvallottjaihoz kell fordulnia! A társadalom alsó 70-80 százalékához kell fordulnia és felhatalmazást kell kérnie, hogy megszervezhessen egy alulról felfelé irányuló szervezett, kollektív erőt. A politikának az igazságtalanságokat és az egyenlőtlenségeket kell megtennie a felháborodás céltáblájává.
Mégpedig azért, mert pontosan tudja, hogy nincs demokrácia a társadalom zömét kitevő munkavállalók politikai bevonása nélkül. Szociális jogok és esélyteremtő újraelosztás nélkül sincs jól működő demokrácia. Mert tudja: ehhez a munka demokratikus bevonását szolgáló társadalom- és gazdaságpolitikára van szükség. Összehangolt, igazságos és egyenlősítő adó-, munka- és bérpolitikára. Erős és független szakszervezetekre.
A jogos felháborodás nem a demokrácia ellensége. Az osztálypolitika nem demagógia és nem is valamiféle lenézendő „populizmus”. A tőkével szemben a nép és a munka pártján állni népi politika, osztálypolitika. Ebben azonban semmi kivetnivaló nincs. A jogos felháborodás felhasználható és fel is használandó egy igazságosabb, egyenlőbb és emberhez méltóbb társadalom felépítéséhez. A felháborodás fontos eszköze egy még fontosabb célnak: hogy a jelenlegi igazságtalan, egyenlőtlen és emberhez méltatlan viszonyoktól a demokrácia bevonó modellje felé mozduljunk el.
Ehhez azonban az kell, hogy komolyan vegyük a rendszer sértettjeinek felháborodását, és ne elnémítani vagy identitások ellen fordítani, hanem az igazságosság és a demokrácia szélesítése érdekében felkarolni kívánjuk a jogos felháborodásukat.
