A szász gödör

Németország köztudottan szövetségi állam, a különbségek a tartományok között jelentősek. Látszott ez a választásokon is. A keletiek, különösen a szászok nagyon határozottak voltak. Az új kemény jobbpárt (neofasisztának azért nem nevezném) nemcsak jól szerepelt, hanem Szászországban meg is nyerte a választásokat, lehagyta Merkeléket.

Nyugodtan elfeledhetjük a sima kis magyarázatokat, amiket a magyar progresszívek másolnak ki most maguknak a német újságokból. Szászországot az egyesülés nem nyomorította el, újabban elég sikeresen veszi az emelkedőket. Vannak lepusztult iparvidékei (egyre kevesebb), de idetartozik Drezda és Lipcse, az újrarendeződött Németország büszkeségei. Egykor a szász vidék a hagyományos német baloldal fellegvára volt, később az NDK-t is - gyakran erős tájnyelven beszélő - szász pártmunkások irányították. A Fal leomlása óta váltottak, az első pillanattól kezdve meghatározó többségben a CDU-ra szavaztak, az első években kifejezetten rajongtak egy frissen érkezett bajor ejtőernyősért, aki integrálta őket az ország nyugati rendjével, politikai kultúrájával.

Hát akkor mégis most mi történt?

Én néhány évtizede járom a szász vidékeket, nyaranta diákként dolgoztam ott, s csak az utolsó pillanatban maradtam ki a drezdai műegyetemről. Később tanítottam szász egyetemeken. Biztos vagyok benne, hogy ha mentalitásában, tapasztalataiban van a magyarhoz valamennyire közeli német vidék, az a szász. Ha a német közírók, akik most nem értik az ottani történéseket, az utolsó tíz év Magyarországát nem idegenként, rokonszenves, de félrevezető politikai sémákat követve vizsgálják, most Drezdát és Lipcsét is jobban értenék.

Persze, amiről most a német politikai kritika beszél, az főleg a helyi politizálás szerkezetére vonatkozik, s hat hónap alatt nem felszámolható. Az első reakciók nem a megélt közelmúltat, nem egyszerűen a menekültügy retorikáját vagy a Merkel-szövegek helyi visszhangját, hanem a vesztes pártok politikai hibáit tartották meghatározónak. Leegyszerűsítve, nem a “nép” rossz, hanem a politikusok voltak pancserek. Az AFD szerintük nem házról házra küzdötte előre magát, nem voltak az utolsó hetekben elhúzódó virtuális utcai harcok. Ellenkezőleg: a politikai szerkezet a városokban, s még inkább a falvakban kiürült, vagy a személyes elkötelezettségek szintjén összeomlott, és azután az új jobboldal beletelepült ebbe a vákuumba.

Másodszorra már az is szóba került: a radikális jobboldali csoportok infrastruktúráját, utcai megmozdulásait a tartományi demokratikus vezetés látta, de nem vette elég komolyan. Fölemlítik, hogy néhány éve a radikális, a pártokon kívüli baloldal az utcán nem ritkán megtámadta az egyébként engedélyek birtokában gyülekező neofasisztákat, a rendőrség pedig természetesen az utóbbiakat védte. Emlékszem, épp Jenában tanítottam, amikor folyt a toborzás egy tiltakozómenetre, amelynek egy kiterjedtebb neofasiszta akciót kellett volna Drezdában megakadályoznia. A szász kisvárosokban azonban mindezt pontosan ellenkezőleg élték meg, hiszen a "mieinket" támadták idegenek, hangoskodó értelmiségiek.

Harmadszor. A szász gazdaság az átmenetet követően lábra állt (2016-ban Berlin után a második legjobb növekedést produkálták), de az eredményeket nem "terítették". Elsősorban a kisvárosokban, az öregek között megjelent a valódi, ott korábban alig ismert szegénység. S mert közben az újságok sikerekről írtak, a szegények környezete háborgott, s mozdult tovább jobbra.

Negyedszer. Nagyon gyenge volt a helyi civil világ. Németországban mindent számba vesznek, a civil mozgást is. S jól látszott, hogy más vidékekhez képest a szász civilek gyengébbek és rosszabban szervezettek voltak. Ez tovább fokozta a politikai ürességet, ráadásul a civileket gyakran mint “balosokat” utasították el.

Ötödször. Rengeteg minden történt az utolsó huszonöt évben a kelet-németek integrálása érdekében. Az odaáramló pénzekről, az új intézményekről mindenki tud. De ezek nem kis része - így a helyi szakértők - elzakatolt a szászok feje fölött. Különben is, a ki nem mondott stratégia a gazdaságra összpontosított: ha itt is jólét lesz, akkor az emberek úgyis otthon érzik majd magukat. Ami valameddig persze igaz, de az már látszik, hogy nem teljesen. S az akár csak részben is megélt idegenség sok mindent leronthat.

Persze most mindez, amit felsoroltunk, nagyon konkrét történésekben ölt testet, és az AFD-nek szerencsére egyelőre nincsenek igazán erős politikusszemélyiségei. Az új mozgalom környékén mindenki káderhiányról beszél. De a parlamentben, a nagy média színterein mindez hamarosan változhat.

Az itthoni retorika most más, de egy új problémaleltár a német párhuzamok és különbségek áttekintésével az ellenzéknek talán így is segíthetne. Adhatna ötleteket a jövő tavaszi kármentéshez, és plasztikusan azt is jelezheti, mi az, amin most azonnal nem lehet változtatni.

Kalandpark - A delegációkezelés kiskátéja

A nagykövetségen két rémálom van: a tatarozás és a delegáció. Előbbivel nincs mit kezdeni, a delegációk azonban a nagykövetség markában vannak és ügyes manipulációkkal megkönnyíthetjük a dolgunkat.

Nekünk Indiában a nyolcvanas években szerencsénk volt, mert Próbáld Jenő nagykövet mestere volt a delegációk kezelésének. Tudni kell, hogy a nagykövetségen a nagykövet élet és halál ura. Nemcsak a szabályokat határozza meg, de a kivételeket is. A nagykövet hóbortjai szabályokká válnak. Új nagykövetek aztán új szabályokat alkotnak, mert ebből érzik, hogy ők a nagykövetek. Mindent a nagykövet tud legjobban, és mi tudjuk is, hogy ő jobban tudja.

Szóval, a delegációk. 1984-ben egy forró délután Delhiben, a nagykövetségen előzetes megbeszélést tartottunk. Próbáld Jenő nagykövet vázolta a stratégiát, majd másnap hajnalban együtt mentünk a repülőtérre. A Hazafias Népfront delegációját vártuk. Meglehetősen nehéz volt elmagyarázni Ázsia legnagyobb demokráciájában, hogy mi is az, nem is értették, de hát van ilyen.

A küldöttség tagjait, kilépve a repülőgép hűvös európai levegővel telt utasteréből valósággal mellbe vágta a meleg, a váróteremben zúgó ventilátorok zaja, a falak mentén bátran mászkáló svábbogarak látványa. Rövidesen autóba ültünk, irány a szálloda. A delegációvezető lakosztályában gyülekeztünk, a hivatalsegéd kis pohárkákban whiskyt szolgált fel.

- Ilyen korán igyunk? – kérdezte a vezető. Hajnali három óra volt.

- Bizony – felelte a forgatókönyv szerint Próbáld. – Gyógywhisky.

Lehajtottunk egyet, azután még egyet, majd magukra hagytuk az időeltolódástól és a klímaváltozástól már elgyötört delegációtagokat.

A stratégiának megfelelően a hivatalsegéd reggel hétkor kopogott az ajtajukon, kezében termosszal, jelezte, hogy megérkezett „az igazi magyar kávé”. Nem volt kímélet, mindenkit felkeltett mély álmából, ezzel számukra véget ért az első éjszaka.

Délben ebéd a hűtött nagykövetségen, kint 40 fok, amit csak átélni lehet, leírni nem. A szokásos Próbáld-menü: velőscsont, húsleves, pörkölt nokedlivel, túrós csusza, bor, Tokaji. Végzetes.

- Következő program a Gandhi-emlékhely meglátogatása – jelentette be a nagykövet. – Öltöny, nyakkendő kötelező.

A delegációvezető bólintott, elvégre a nagykövet ismeri a protokollt.

A Gandhi-emlékmű egy igazi emberkínzás. Egy park közepén, a Yamuna folyó partján, ott, ahol elhamvasztották. A hűtött autóból kiszállva talán száz méteres séta, azonban tele gyomorral, öltönyben, zárt cipőben, nyakkendőben és másnaposan a világ leghosszabb száz métere. A magyarok igyekeztek helytállni, bár zakójuk hónaljából is csorgott a víz, irigyelték kísérőinket, akik ingben és vászonnadrágban követtek bennünket.

Délután hivatalos tárgyalások kezdődtek, amelyeket a magyar delegáció tagjai félálomban ültek végig és nem is értették pontosan, mi történik velük. Este visszakísértük őket a szállodába, Próbáld felkísérte a delegációvezetőt a lakosztályába, azután visszatértünk a nagykövetségre.

- Sikeres nap volt – állította Próbáld. – Már nem lesz velük gondunk.

Ez nem az a klub

Most, hogy - a „fordítási nehézségek miatt” sok hónapos késéssel, és természetesen az eredeti nyelven, angolul – nyilvános lett az Európai Bizottságnak a tervezett paksi bővítés állami támogatására vonatkozó döntése, egycsapásra világossá vált, hogy a magyar kormány előző mumusa, azaz Brüsszel hatalmas szívességet tett az Orbán-kabinetnek. A derék euro-bürokraták egy olyan atomerőműre adták áldásukat, amely a tervezett formában soha nem fog megvalósulni; ezt tudja Brüsszel is, a kormány is, immár a külvilág is – már csak azt kellene megfejteni, hogy mi volt az oka a feltűnő engedékenységnek.

Az orosz részvételű bővítési beruházás vizsgálatakor két kérdésre kellett választ találnia a Bizottságnak: tartalmaz-e állami támogatást a finanszírozási konstrukció, és ha igen, az összeegyeztethető-e a az uniós versenyszabályokkal. Az elsőt gyorsan kipipálták. Ha a tőkeköltség nélkül számított megtérülés 7 százalék fölött, a tőkeköltség viszont 8 százalék fölött lesz, akkor ez egy veszteséges beruházás, a veszteségeket a költségvetésből kell kiegyenlíteni, vagyis a finanszírozás állami támogatással valósul meg. Annak érdekében, hogy legalább papíron vállalható legyen a végeredmény, a határozat rögzítette, hogy a beruházás a tervezett időkeretben valósul meg (miközben már most 22 hónapos késében van), és hogy a 12,5 milliárd eurós bekerülési ár az összes felmerülő költséget tartalmazza (holott maga a bizottsági határozat jelzi, hogy ez nincs így, az új reaktorblokkok rendszerbe illesztési költségei például irreálisan alacsony, nagyságrendi eltérést mutató áron szerepelnek a kalkulációban).

Azaz: arról van papírunk, hogy ha minden olyan feltétel teljesülne, amiről már most látszik – a magyar kormány által szolgáltatott adatokból –, hogy nem teljesül, akkor a vállaltan veszteséges paksi bővítés talán nem torzítaná jelentősen az európai energiapiaci viszonyokat. Értelmet nyert az egyébként teljességgel érthetetlen időhúzás is, hiszen az összetákolt döntés minden bizonnyal elhasalna az Európai Bíróság előtt, Ausztria pedig előre bejelentette, hogy az uniós bírói fórumhoz fordul. Közben azonban eljutottunk az ausztriai választásokig, ahol a Fidesszel rokonszenvező politikai erők győzelme várható, a mostani kormányzatnak pedig már nem lesz ideje a jogi eszközök bevetésére.

Ami az egészben a legrejtélyesebb, az a magyar kormány által démonizált uniós bürokrácia hozzáállása. Brüsszel minden jel szerint ahhoz nyújtott segédkezet, hogy Magyarországnak az atomerőmű-építés ügyében ne kelljen betartania azokat a közösen elfogadott regulákat, amelyeknek a betartásáért a migráció kapcsán ugyanaz a Brüsszel olyan impozáns szájkaratét vív Orbánékkal. Magyarázatként be kell érnünk azzal, hogy a migrációban nem látszik a primer anyagi érdek, ellenben az atom-svindlit elnézik nekünk, cserébe az európai atomipar vezető cégeinek tett magyar ígéretekért. Előre szólunk: ebben az ügyben soha nem fog előkerülni az az érv, hogy aki belép egy klubba, annak kötelessége igazodni a klubszabályzathoz - vagy a klub lett más, vagy nem is olyan fontosak már a szabályok.