Előfizetés

Bécsi gyors

Sebastian Kurz nem akármilyen bravúrt hajtott végre. Az Osztrák Néppárt elnökének sikerült szembemennie az európai trenddel, amely a tradicionális pártok fokozatos lemorzsolódását mutatja. Arra nem is egy példát találhatunk a kontinensen, hogy egy eladdig ismeretlen politikai erő robbant be a köztudatba – legutóbb, a júniusi francia parlamenti választáson Emmanuel Macron mozgalma –, az azonban példátlan, hogy egy hagyományos néppárt népszerűsége emelkedjék egyik pillanatról a másikra több mint tíz százalékot. Májusban, mielőtt Kurz átvette az ÖVP irányítását, a tömörülést leírták, mindössze 20 százalékot mértek a pártnak. Kurz évek óta tudatosan készült a kancellári tisztségre, de ez önmagában természetesen nem elég ahhoz, hogy ilyen csodát vigyen véghez.

Mi az ÖVP elnökének titka? Fiatal, energikus, remek fellépésű politikus és jó rétor. Mellette a pragmatikus szociáldemokrata kancellár, Christian Kern, valamint a magát friss, makulátlan erőként aposztrofáló Heinz-Christian Strache is a múlt emberének látszott. Kurz zseniális politikai szimattal rendelkezik, ügyesen fogta ki a szelet az FPÖ vitorlájából azzal, hogy lecsapott a menekültválság témájára, s lényegében Európa határainak teljes lezárását követeli.

Ettől függetlenül az ÖVP elnöke nem nevezhető jobboldali radikálisnak. Egyértelműen elkötelezte magát az európai alapértékek és az EU reformja mellett, igaz, e tekintetben még sok a kérdőjel. Nem tudni például, mennyire támogatja az Emmanuel Macron francia elnök által javasolt gyökeres változásokat, s a nemzetállamok erősítésében, vagy Brüsszel befolyása kiterjesztésében látja-e a jövőt. Az sem világos, kiemelt szerepet szán-e az euróövezeti országoknak, vagyis támogatja-e a kétsebességes Európa gondolatát. Bécs eddig nem sok szerepet játszott Európa formálásában, ez azonban változhat, már csak azért is, mert külügyminiszter ülhet a kancellári székbe, aki sokat foglalkozott az Unió működésével. Feltételezések szerint Kurz várhatóan határozottabb fellépése, radikálisabb menekültpolitikája miatt kellemetlen pillanatokat okozhat a német kancellárnak, bár az ÖVP elnökét jó kompromisszumkészségéről is ismerik, ezért sem valószínű, hogy feszültebb lenne Berlin és Bécs viszonya.

Budapest ünnepli Kurz diadalát, ahogy Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter fogalmazott, Bécs felült a budapesti gyorsra. Az ÖVP elnöke ugyan kétségtelenül jó kapcsolatokat ápol a visegrádi négyekkel, s a menekültkérdéssel kapcsolatban is osztja némely Brüsszel által elfogadhatatlannak tartott álláspontjukat, azzal kapcsolatban azonban lehetnek bizonyos kétségeink, hogy valóban a ki tudja merre tartó budapesti vonatra akarna jegyet váltani. Programjában ugyanis több olyan elemet találhatunk, amelyet ha kancellárként valóra vált, abban számunkra nem lesz köszönet. Például brit mintára megkurtítaná az Ausztriában dolgozó uniós polgárok juttatásait. S ha koalícióra lépne az FPÖ-vel, jó tudni: még keményebb megszorításokra számíthatunk.

Kurz eddig jelesre vizsgázott politikai érzékből, rafináltságból, egyelőre talány azonban, ez elég lesz-e ahhoz, hogy jó kancellár legyen.

Szupersztár

Hol vannak már azok az idők, amikor szupersztár lehetett. A Fidesz szupersztárja. Akit párttársai egyedül hagytak a parlamenti ülésteremben, amikor a hazudós Gyurcsány beszélt. És ő állta a sarat. Ha kellett, reagált, ha kellett támadott, higgadt volt és naprakész. Akkor sok barátja is akadt. Lapogatták a hátát és "nem győztek ájuldozni az úgynevezett zsenialitásától".

2014 óta azonban Navracsics Tibor már nem miniszterelnök-helyettes, hanem uniós biztos. És megengedheti magának azt is, hogy más legyen a véleménye, mint amit a hazai szentencia előír. Például mondhatja, hogy szerinte nincs Soros-terv. "Az Európai Bizottságban nincsen ilyen, nem beszélünk ilyenről, és az Európai Bizottság munkatervében sem szerepel ilyen feladat.” De láthatóan fáj neki, hogy párttársai - mind a kedves vezető kegyeltjei - emiatt elfordultak tőle. Nem tartja fairnek, hogy a gyakorlatilag nem létező KDNP nagyon is eleven vezére emiatt hazaárulózza őt. Mert Semjén Zsolt úgy véli, nem egy nemzetközi szervezethez kell - akár Brüsszelben is - hűnek lenni, hanem a nemzetéhez.

De azért még ebben a helyzetben sem égeti fel maga mögött a hidakat. Azt ugyanis a hazai belpolitikában eltöltött sok év alatt megtanulta, hogy mindig a főnöknek van igaza (ha meg nincs, akkor érvénybe lép az első szabály). Márpedig arra a kérdésre, hogy akkor valóban van-e Soros-terv, Orbán Viktor csak annyit mondott: "én tudom jól". Ez a válasz Navracsicsnak rendben is van. "Nem hazaárulás-kérdésről van szó; ez egy vita a bizottság és a magyar kormány között” - véli, s megengedi a miniszterelnöknek, hogy az ő véleményét tévesnek állítsa be. Még ha csak azt a három szót mondta is. Kategorikusan. De minek is kellene több, hiszen ő a vezér.

A jelenlegi biztos egy ideig szupersztár lehetett. Vagy: játszhatta azt a szerepet. A főnök kegyelméből. De nemcsak arról győződhetett meg - utóbb -, hogy a hála valóban nem politikai kategória, hanem azt is örökre megtanulhatta, hogy itt csak egy állandó szupersztár van: Orbán Viktor.

Hosszú oldal - Az átváltozás

Az idős hölgy kezeit tördelve botorkált tanácstalanul a templom előtt. Hol ide, hol oda lépett, s közben dünnyögött valamit, mint valami szörnyűséges mantrát, amit maga is fél kimondani, de valahogy mégis muszáj. Szürke kötött kardigánt viselt elegáns szoknyával, finom harisnyával, makulátlan cipői idegesen toporogtak a térköveken.

Elsőre akkor sem értettem pontosan, mit motyog, amikor közelebb értem. Néhány lépésnyit szabályosan követnem kellett, hogy végre világossá váljék számomra: azt ismételgeti, hogy segítsenek neki, segítsenek neki, segítsenek neki. „Kinek kell segíteni?” – léptem mellé határozottan, hogy megtörjem a rettenetes kört. A hölgy nem mondott semmit, csak oldalra mutatott, egy bokor mellé, s azon nyomban el is fordult, folytatva a mantrát, mintha ő maga nem bírna odanézni.

A bokor mellett egy idős férfi feküdt tolókocsiban, a hátára borulva. Ha lett volna lába, nyilván megpróbál kikászálódni valahogy – mert az világos volt, hogy a dögnehéz kocsival együtt képtelenség felkelnie. De ő csak feküdt ott mozdulatlanul, mocskos, elnyűtt pokrócba bugyolálva, akár egy hatalmas, fekete bogár, akit gonosz gyerekek a hátára fordítottak, miután kitépkedték a lábait. Nem kapálózott, nem kiabált. A feje kissé hátrabicsaklott a fejtámláról a kőre, nyakán kidülledtek az erek, a bőre – a hidegtől? a testhelyzettől? a bortól? – vöröslött. Ekkor értettem meg az iszonyatot a hölgy szemében.

Odaléptem a férfihoz, miközben a nő járókelőtől járókelőig szaladgált. Azok azonban vagy meg sem álltak, mert azt hitték, kéregetni akar, vagy nem értették, mit is szeretne pontosan, úgyhogy zavartan továbbmentek. A sarkon fiatal fiú közeledett. Gondolkodás nélkül odaszóltam neki: jöjjön, segítsen. A tolókocsira mutattam, mire ő megtorpant és annyit mondott: ja, mindig ezt csinálja.

Hirtelen megcsapott a tolókocsi felől áradó húgy- és ürülékszag, és elpattant bennem valami. Rákiabáltam a fiúra: mit gondolsz, mégis miért csinálna ilyesmit magával valaki? A srác tekintetéből úgy tűnt, hogy mindeddig nem gondolt bele ebbe az egyébként meglehetősen logikus felvetésbe, én pedig, kihasználva pillanatnyi zavarát, utasítottam, hogy fogja meg a tolókocsi másik fogantyúját, és emeljük.

A hirtelen mozdulat nyomán felcsapó szag elviselhetetlen volt, a kocsira akasztott koszos szatyrok himbálóztak ide-oda, félő volt, hogy súlyuk alatt ismét eldől. Egy egész élet, bezacskózva. A férfi nem szólt. Nem is létezett már talán. A fiú egy mukkanás nélkül továbbszaladt, én pedig odaszóltam a hölgynek, hogy tessék megnyugodni, már segítettünk.

Ő azonban hiába emelte fel a tekintetét, nem látott engem. Nem látott semmit sem. Csak állt egyik lábáról a másikra, tördelte a kezét, és remegő szájjal nézett maga elé, mint aki soha többé nem tudja kiverni a fejéből a nagy, fekete, kitépett lábú bogár képét.