Ha volna csillár a Trafóban, nyilván azon is lógnának a nézők: a 6. Országos Slam Poetry Bajnokság döntőjére hetekkel ezelőtt elfogyott az összes jegy. Néhány elszánt néző még a finálé napján is próbált belépőt szerezni. Hiába. Ritkán fordul elő, hogy hazánkban valami köré ilyen gyorsan ennyire stabil szubkultúra szerveződjék: tíz esztendeje a slam poetry idehaza még néhány lelkes amatőr baráti szórakozása volt csupán, ma valóságos iparág. Idén százötven indulóból huszonöten jutottak a döntőbe, a nézőtéren pedig a keményvonalasok ülnek, így a három szakmai zsűritag (a kétszeres ob-győztes Süveg Márk Said, Palkovits Nóra színésznő és Babiczky Tibor költő) mellé választott két önkéntes is bátran nevezhető hozzáértőnek.
A slam poetry egy modern költészeti verseny. Előadói műfaj, szóban, s leginkább élőben hatásos – sok szöveg hatását írásban szinte lehetetlen visszaadni. nem versfelolvasás és nem rap, nem szükséges a kötött ütemes lüktetés. A verseket előre megírják, az előadást megtervezik, de a színpadra bárki felmehet. Egyes versenyeken használhatók kellékek, másokon csak a gesztusok, a test. A slam verseny: a háromperces produkciókat a zsűri pontozza. A hazai slam-mozgalmat a Műcsarnok indította el 2006 februárjában, költők és rapperek csatájával. 2008 januárjától már rendszeres slam-esteket rendeztek a fővárosban, mára pedig számos slam-klub működik vidéken, sőt: Erdélyben és a Felvidéken is. A Slam Poetry országos Bajnokság a műfaj legrangosabb hazai versenye, a győztes részt vesz az Európa-bajnokságon.
Noha a témák sokfélék, a közéleti, aktuálpolitikai utalások szinte általánosnak mondhatók. Családon belüli erőszak, nemi identitás, háborús trauma, szerelmi bánat – a spektrum igen széles. Ez is a műfaj velejárója: miután a fellépő leveszi a szemüvegét, látványosan elhajítja szövegét, hisz szemüveg nélkül úgysem látja azt. Ki dalrészletekkel dobja fel a szövegét, ki a közönséget vonja be, megint más a pulóverét húzza teátrálisan a fejére. Szabad kicsit ripacsnak lenni, itt a túl sok is belefér, visz a hangulat. Palkovits Nóra zsűrielnök frappánsan fogalmazza meg, miként lehet, hogy itt mindennek van létjogosultsága: együtt tapsolni fontos emberi élmény, azt érezzük, hogy a véleményünkkel nem vagyunk egyedül. Apropó, taps: a slam-etikett szerint a szövegek közben senki sem üti össze a tenyerét, a tetszést csettintéssel nyilvánítja ki a közönség, hogy ne zavarja az előadót.
1. helyezett: Mészáros Péter (59.4 pont)
2. helyezett: Munding Márton (59.1 pont)
3. helyezett: Bárány Bence (58.5 pont)
Közönségdíj: Sára Gergely Gege
A zsűri díja: György Ádám
A legtanulságosabb az, ami a színfalak mögött zajlik. Mindenkinek jut egy ölelés a versenytársaktól, a produkciók végén pedig örömujjongás fogadja azt, aki önmagához képest kiemelkedőt nyújtott odafent.
A döntő második körébe öten jutnak: a győztes képviselheti hazánkat az Európa-bajnokságon november 30. és december 3. között: a szó legszorosabb értelmében üzenhet Brüsszelnek. Az eredményhirdetés – amely alatt az Amoeba együttes stílszerűen az Eye of the Tigert játssza – össznépi ölelkezésbe fullad: a finalisták a színpadra özönlenek, hogy a nyertes Mészáros Pétert ünnepeljék. Ahogy az egyik versenyző fogalmazott a szövegében: „életemben először egy versenyre nem győzni jöttem”.
„Csak dobj be egy százast a hátad mögé, hátha égig érő gyűlölet lesz belőle,
Hogy hiába építünk falakat, ha nincs kire felnézni, mert nincs támogatás a tetőre.
De persze, próbáljuk belehazudni a tegnapokba, hogy igazából minden rendben,
hogy nem is veszünk részt ebben a globális Turing-tesztben,
hogy itt még minden emberi, hogy nem is gáz, ha meghalunk,
hogy nem is vagyunk olyan magányosak, mint egy kisvárosi kisvasút(i sínpár).
De ez nem propaganda, nem közérdekű közlemény és nem is fizetett hirdetés.
Ez csak a kíváncsi lelkiismeretem, ami minden reggel az oldalamat fúrja,
hogy minden reggel befalazzuk az ördögöt, hogy aztán ráfesthessük újra,
mert hát tényleg, ha mindenki ellenünk van, akkor senki nem ellenség,
ez egy ilyen unalomba fulladt para, nem normális jelenség,
mert a para-nem-normális jelenség, hogy félned már csak megszokásból illene,
de nyugi, nem lehet baj, hisz bármikor velünk van a magyarok Istene.
A magyarok istene... Én meg azt hittem, hogy az közös!
De hát ez nem propaganda, emiatt a célja is nagyon ködös,
mi meg napról napra igyekszünk magunkat közhellyel degeszre zabálni,
ami után egymással konzultálni pont olyan, mint a barkochba – ha nem lenne, ki kéne találni.
De ez nem propaganda, csak itt az ősz, és egyre rövidebbek a nappalok,
egyre hűvösebbek az éjszakák és nem tudom, hogy nyugodtan melyik levéltakaróban alhatok,
hogy csak a látható leheletem emlékeztet arra még, hogy beszéljek,
ahogy lassan a földre hullanak a megsárgult plakátszegélyek.”
