Régiségvásár a barokk város buszpályaudvara és bazilikája közötti hosszú passzázson: komoly szociográfia az alig pár száz méteres útvonal. Kosztümös középkorú nő ácsorog holland tejesköcsögökkel, sárga fapapucsokkal, szélmalmokat és idilli tájakat ábrázoló sajtszeletelő késekkel. Nem kínál, nem szólít meg senkit, csak egy elmosódó telefonfoszlányból derül ki: a lánya él külföldön, s amikor hazalátogatnak, nemcsak az unokákat pakolják be, hadd lássák legalább évente néhányszor a nagymamát, hanem teli rakják az autó csomagtartóját is ottani, kidobásra ítélt holmikkal. Nekik ingyen van, a mama meg kiárulja belőle a villanyszámlát legalább.
Középiskolai tanár pakolja faasztalra régóta gyűjtögetett pénzérméit: nem a bevétel vonzza, inkább a lehetőség, hogy hozzá hasonló megszállottal akad össze, s ha cserére vagy vásárra nem is kerül sor, legalább jól elbeszélgetnek. Orvosi műszereket sorjáz egy mérnökforma férfi, a nemesacél ívek lágyan tükrözik vissza a kopott buszmegálló bágyadt kék falait. S itt vannak a profik is, akik komplett barokk bútorsorral érkeznek, s akár templomi harangokat is elhoznak a következő kipakolásra, ha arra van igény. Ők egész placcokat harapnak ki a betonparkolóból, rézedényekkel keretezve, védve az értékesebb portékákat.
Az idősebb házaspár egy félreesőbb sarokban, egy felnyitható fedelű, valaha fehér volt szennyespadon ül, békésen, egymás mellett. Az asszony százráncú szoknyában, álla alatt megkötött fejkendőben, a férfi szalmakalapban, fekete szövetnadrágban, fehér ingben. A hétköznapokon tán nem így járnak, de a „magyari” vásárban jó pontot jelenthet egy ilyen viselet. Hát felveszik, miért ne vennék, ha akárcsak egy vevőt is köszönhetnek a folklórnak, már megérte.
Szalonnát falatoznak hegyes paprikával és juhsajttal, s aztán nagyokat harapnak a sárgás batul almából. Fél szemüket a cserépedényeken, vásznakon, szőnyegeken nyugtatják, de érdeklődve pásztázzák a fel-és le hömpölygő sokaságot.
Barna bőrű, nagy szemű, vékony, hátizsákos fiatalember áll meg előttük, kedvtelve nézegeti a színes kelméket.
A bácsi felkel a szennyesládáról, s közelebb lép.
– Migrán vagy-é? – kérdezi tőle, s mintha kicsit feljebb bökné a szalmakalapot, hadd szemlélhesse meg közelebbről a különös lényt. A fiú nem érti a kérdést, nem beszél magyarul, de a hangsúlyból úgy érzékeli, mintha szülőhazájáról kérdeznék.
– India – mondja tagoltan, magára mutatva, s hozzáteszi még angolul, hogy egyetem. Talán itt tanul, talán a távolabbi nagyvárosban, s csak hétvégére ruccant át ide, nem derül ki.
– Na, az jó messze van. Nehéz lehetett eljutni idáig – jegyzi meg az öreg. Aztán hátrébb lép, és a fedeles kosárból kivesz egy almát. A fiú kezébe nyomja.
– Nesze migrán, itt egy alma, nálatok úgysincs ilyen jó ízű – teszi hozzá.
A fiú többször is meghajol, úgy köszöni, bár látszik még rajta némi tétovaság.
– Hamm-hamm – biztatja az árus, s kezével mutatja is, hogyan kell megenni.
– Hamm-hamm – mosolyodik vissza amaz. Beleharap, jó nagyot, hogy csak úgy serceg a batul, s kásás morzsáival körbeöleli a vakítóan fehér fogsort.
