Tüzes ló - "Migrán"

Régiségvásár a barokk város buszpályaudvara és bazilikája közötti hosszú passzázson: komoly szociográfia az alig pár száz méteres útvonal. Kosztümös középkorú nő ácsorog holland tejesköcsögökkel, sárga fapapucsokkal, szélmalmokat és idilli tájakat ábrázoló sajtszeletelő késekkel. Nem kínál, nem szólít meg senkit, csak egy elmosódó telefonfoszlányból derül ki: a lánya él külföldön, s amikor hazalátogatnak, nemcsak az unokákat pakolják be, hadd lássák legalább évente néhányszor a nagymamát, hanem teli rakják az autó csomagtartóját is ottani, kidobásra ítélt holmikkal. Nekik ingyen van, a mama meg kiárulja belőle a villanyszámlát legalább.

Középiskolai tanár pakolja faasztalra régóta gyűjtögetett pénzérméit: nem a bevétel vonzza, inkább a lehetőség, hogy hozzá hasonló megszállottal akad össze, s ha cserére vagy vásárra nem is kerül sor, legalább jól elbeszélgetnek. Orvosi műszereket sorjáz egy mérnökforma férfi, a nemesacél ívek lágyan tükrözik vissza a kopott buszmegálló bágyadt kék falait. S itt vannak a profik is, akik komplett barokk bútorsorral érkeznek, s akár templomi harangokat is elhoznak a következő kipakolásra, ha arra van igény. Ők egész placcokat harapnak ki a betonparkolóból, rézedényekkel keretezve, védve az értékesebb portékákat.

Az idősebb házaspár egy félreesőbb sarokban, egy felnyitható fedelű, valaha fehér volt szennyespadon ül, békésen, egymás mellett. Az asszony százráncú szoknyában, álla alatt megkötött fejkendőben, a férfi szalmakalapban, fekete szövetnadrágban, fehér ingben. A hétköznapokon tán nem így járnak, de a „magyari” vásárban jó pontot jelenthet egy ilyen viselet. Hát felveszik, miért ne vennék, ha akárcsak egy vevőt is köszönhetnek a folklórnak, már megérte.

Szalonnát falatoznak hegyes paprikával és juhsajttal, s aztán nagyokat harapnak a sárgás batul almából. Fél szemüket a cserépedényeken, vásznakon, szőnyegeken nyugtatják, de érdeklődve pásztázzák a fel-és le hömpölygő sokaságot.

Barna bőrű, nagy szemű, vékony, hátizsákos fiatalember áll meg előttük, kedvtelve nézegeti a színes kelméket.

A bácsi felkel a szennyesládáról, s közelebb lép.

– Migrán vagy-é? – kérdezi tőle, s mintha kicsit feljebb bökné a szalmakalapot, hadd szemlélhesse meg közelebbről a különös lényt. A fiú nem érti a kérdést, nem beszél magyarul, de a hangsúlyból úgy érzékeli, mintha szülőhazájáról kérdeznék.

– India – mondja tagoltan, magára mutatva, s hozzáteszi még angolul, hogy egyetem. Talán itt tanul, talán a távolabbi nagyvárosban, s csak hétvégére ruccant át ide, nem derül ki.

– Na, az jó messze van. Nehéz lehetett eljutni idáig – jegyzi meg az öreg. Aztán hátrébb lép, és a fedeles kosárból kivesz egy almát. A fiú kezébe nyomja.

– Nesze migrán, itt egy alma, nálatok úgysincs ilyen jó ízű – teszi hozzá.

A fiú többször is meghajol, úgy köszöni, bár látszik még rajta némi tétovaság.

– Hamm-hamm – biztatja az árus, s kezével mutatja is, hogyan kell megenni.

– Hamm-hamm – mosolyodik vissza amaz. Beleharap, jó nagyot, hogy csak úgy serceg a batul, s kásás morzsáival körbeöleli a vakítóan fehér fogsort.

Szerző
Doros Judit

Weinstein-ország

Me too? Me not? Ezen rágódom napok óta. Ismerős és vadidegen emberek történeteit olvasom százával a Facebookon, némelyikbe beleborzongok, másoknál egyszerűen tovább gördítem a képernyőt. Megdöbbent ez a cunami, mintha valóban leomlott volna valami gát attól, hogy a távoli Hollywoodban egy nagyhatalmú és nagydarab pasasra több tucat nő rámutatott: ő volt az, aki kihasználta, hogy tőle függünk, ő zaklatott minket, ő kényszerített szexre, amelyet egyetlen porcikánk sem kívánt.

Me not. Nem, ilyesmi velem tényleg nem történt soha. Nem fogdostak hivatali szobák mélyén, nem hívtak szeparéba éjszaka, hogy ott beszéljük meg a szakmai előrejutásom szempontjából legfontosabb kérdéseket. Me too? De minek nevezhető, ha éveken át kényszerből együtt röhögök a többiekkel, miközben a főnököm teli szájjal mesél a hódításairól? És minek az abszurd helyzet, amely minden este megismétlődik: a főnök búcsúzáskor szertartásosan körbejár, minden férfi szerkesztőtársammal kezet fog, mellettem pedig némán ellépdel? Bunkóságnak, mondjuk. De tény, hogy a bosszúból kitalált performanszt - távozása után felállok, és mély tisztelettel kezet fogok a szomszédos kollégával - a főnök jelenlétében sosem merem előadni.

Ezek a dolgok is a női alávetettségről szólnak, de nem mérhetők azokhoz a borzalmakhoz, amelyekről most mások mesélnek. Nem említhetők egy lapon a tanárja által a szertárba citált diáklány szorongásával, aki tudja, hogy a felvételit kockáztatja, ha a csalódott férfi bosszúból rossz jegyet ad neki. Az én apró megaláztatásaim a "belefér" kategóriába tartoznak, ha mondjuk a színésznő helyzetéhez mérjük őket, aki szakmai karrierjét áldozta fel, amikor nem követte a főnökét a hálószobába.

A facebookos történetzuhatag azonban nemcsak azért megrázó, mert számtalan Weinstein-kompatibilis élmény bizonyítja, hogy a társadalomban nagyon is mélyen gyökerezik a férfi evidens felsőbbrendűsége, és pár olyan évtized, amikor szavakban mindenki az akarat szabadsága és az egyenrangúság mellett teszi le a voksát, még nem írja felül azt a degradáló gyakorlatot, amely apáink, nagyapáink korában majdhogynem természetesnek számított. (Mielőtt rávágják, hogy ez nem igaz, kérem, dúdolják végig mondjuk a G. Dénes-Bágya örökbecsűt, tudják, "Pardon! Bocsánat főnök úr!" Na ugye.)

A másik rádöbbenés, hogy a sorjázó élmények már rég nem pusztán az egzisztenciális kiszolgáltatottságot kihasználó abúzus esetei, hanem általában, a szexuális visszaéléséi. Nők és férfiak vallanak a mélyre ásott traumákról, a gyerekkori molesztálásról, a naivitásukat kihasználó felnőttekről, a párkapcsolati erőszakról. Az áradat megállíthatatlannak tűnik, és hirtelen kristálytisztán látszik: nem pusztán múltunkat, történelmi bűneinket, hanem minden rendű fájdalmainkat illetően is súlyosan kibeszéletlen terheket cipelünk mindnyájan. Az egyén is beteg, nem csak a társadalom.

A reflektorfény, akárcsak a nyilvános vallomások most bizonyára hoznak valamiféle enyhülést. Gyógyírt azonban csak a közgondolkodás átalakulása hozhatna, amire erre a felülről megszabottan kegyetlen és macsó világban aligha van esély.

Szerző

Reménytelen

Ezek a rohadt kurvák mind telefonálnak! - üvöltötte a villamoson ülő hatvanas férfi, amikor meglátott. Szavait teli bevásárlószatyrával erősítette meg, először a karomhoz vágta, majd felállt, és fölém tornyosulva a fejemet ütötte. Petrezselyemlevelek, hagymahéj, krumplifölddarabok hullottak rám.

Az erőszak minden formáját mindig elutasítottam. Gyerekként sosem értettem, miért röhögnek rajtam a Vidám Parkban, mert nem akartam ütközni dodzsemezés közben. A poloskákat papírra tessékelem és kidobom az ablakon. Soha nem emeltem kezet senkire. Addig.

Akkor azonban feltört belőlem az ösztönlény. Bőr hátizsákommal kezdtem visszaütni a pasast. Fényes nappal volt, a villamoson jó néhányan utaztak, köztük életerős férfiak. Senki nem szólt egyetlen szót sem. Zokogtam, miközben szedegettem a hajamból egy leendő ebéd alapanyagait. Sirattam magam a megaláztatás, sirattam magam a tehetetlenség miatt, és sirattam erőszakra képtelen énem elvesztését.

A Charlie Hebdo-nál történt tragédia napján láttam először az együttérzés kifejezéseként a „Je suis Charlie” feliratot a Facebookon. Akkor, amikor egy újság munkatársait ölték meg azért, amit írtak és rajzoltak. Szabó Zoltán, az Index újságírója megverésére a Facebookon többek között „zsöszüi KFC” felirat reagált, az Echo Tv műsorában pedig Bencsik András egyebek között ezt mondta: „Lelki szemeimmel már látom, ahogy az Index egy másik újságírója bemegy egy cipőboltba, rettenetesen súlyos diplomáciai bonyodalomba keveredik az eladókkal és ez egy újabb bizonyíték lesz arra, hogy barna eső esik és ki kell nyitni az esernyőt.”

Megvertek valakit. Történetesen nem egy 160 centis nőt a villamoson, hanem egy online felület újságíróját egy étteremben.

Nincs közmegegyezés az erőszak zsigeri elutasításáról sem. Reménytelen.

Szerző
Hompola Krisztina