Weinstein-ország

Me too? Me not? Ezen rágódom napok óta. Ismerős és vadidegen emberek történeteit olvasom százával a Facebookon, némelyikbe beleborzongok, másoknál egyszerűen tovább gördítem a képernyőt. Megdöbbent ez a cunami, mintha valóban leomlott volna valami gát attól, hogy a távoli Hollywoodban egy nagyhatalmú és nagydarab pasasra több tucat nő rámutatott: ő volt az, aki kihasználta, hogy tőle függünk, ő zaklatott minket, ő kényszerített szexre, amelyet egyetlen porcikánk sem kívánt.

Me not. Nem, ilyesmi velem tényleg nem történt soha. Nem fogdostak hivatali szobák mélyén, nem hívtak szeparéba éjszaka, hogy ott beszéljük meg a szakmai előrejutásom szempontjából legfontosabb kérdéseket. Me too? De minek nevezhető, ha éveken át kényszerből együtt röhögök a többiekkel, miközben a főnököm teli szájjal mesél a hódításairól? És minek az abszurd helyzet, amely minden este megismétlődik: a főnök búcsúzáskor szertartásosan körbejár, minden férfi szerkesztőtársammal kezet fog, mellettem pedig némán ellépdel? Bunkóságnak, mondjuk. De tény, hogy a bosszúból kitalált performanszt - távozása után felállok, és mély tisztelettel kezet fogok a szomszédos kollégával - a főnök jelenlétében sosem merem előadni.

Ezek a dolgok is a női alávetettségről szólnak, de nem mérhetők azokhoz a borzalmakhoz, amelyekről most mások mesélnek. Nem említhetők egy lapon a tanárja által a szertárba citált diáklány szorongásával, aki tudja, hogy a felvételit kockáztatja, ha a csalódott férfi bosszúból rossz jegyet ad neki. Az én apró megaláztatásaim a "belefér" kategóriába tartoznak, ha mondjuk a színésznő helyzetéhez mérjük őket, aki szakmai karrierjét áldozta fel, amikor nem követte a főnökét a hálószobába.

A facebookos történetzuhatag azonban nemcsak azért megrázó, mert számtalan Weinstein-kompatibilis élmény bizonyítja, hogy a társadalomban nagyon is mélyen gyökerezik a férfi evidens felsőbbrendűsége, és pár olyan évtized, amikor szavakban mindenki az akarat szabadsága és az egyenrangúság mellett teszi le a voksát, még nem írja felül azt a degradáló gyakorlatot, amely apáink, nagyapáink korában majdhogynem természetesnek számított. (Mielőtt rávágják, hogy ez nem igaz, kérem, dúdolják végig mondjuk a G. Dénes-Bágya örökbecsűt, tudják, "Pardon! Bocsánat főnök úr!" Na ugye.)

A másik rádöbbenés, hogy a sorjázó élmények már rég nem pusztán az egzisztenciális kiszolgáltatottságot kihasználó abúzus esetei, hanem általában, a szexuális visszaéléséi. Nők és férfiak vallanak a mélyre ásott traumákról, a gyerekkori molesztálásról, a naivitásukat kihasználó felnőttekről, a párkapcsolati erőszakról. Az áradat megállíthatatlannak tűnik, és hirtelen kristálytisztán látszik: nem pusztán múltunkat, történelmi bűneinket, hanem minden rendű fájdalmainkat illetően is súlyosan kibeszéletlen terheket cipelünk mindnyájan. Az egyén is beteg, nem csak a társadalom.

A reflektorfény, akárcsak a nyilvános vallomások most bizonyára hoznak valamiféle enyhülést. Gyógyírt azonban csak a közgondolkodás átalakulása hozhatna, amire erre a felülről megszabottan kegyetlen és macsó világban aligha van esély.

Szerző

Reménytelen

Ezek a rohadt kurvák mind telefonálnak! - üvöltötte a villamoson ülő hatvanas férfi, amikor meglátott. Szavait teli bevásárlószatyrával erősítette meg, először a karomhoz vágta, majd felállt, és fölém tornyosulva a fejemet ütötte. Petrezselyemlevelek, hagymahéj, krumplifölddarabok hullottak rám.

Az erőszak minden formáját mindig elutasítottam. Gyerekként sosem értettem, miért röhögnek rajtam a Vidám Parkban, mert nem akartam ütközni dodzsemezés közben. A poloskákat papírra tessékelem és kidobom az ablakon. Soha nem emeltem kezet senkire. Addig.

Akkor azonban feltört belőlem az ösztönlény. Bőr hátizsákommal kezdtem visszaütni a pasast. Fényes nappal volt, a villamoson jó néhányan utaztak, köztük életerős férfiak. Senki nem szólt egyetlen szót sem. Zokogtam, miközben szedegettem a hajamból egy leendő ebéd alapanyagait. Sirattam magam a megaláztatás, sirattam magam a tehetetlenség miatt, és sirattam erőszakra képtelen énem elvesztését.

A Charlie Hebdo-nál történt tragédia napján láttam először az együttérzés kifejezéseként a „Je suis Charlie” feliratot a Facebookon. Akkor, amikor egy újság munkatársait ölték meg azért, amit írtak és rajzoltak. Szabó Zoltán, az Index újságírója megverésére a Facebookon többek között „zsöszüi KFC” felirat reagált, az Echo Tv műsorában pedig Bencsik András egyebek között ezt mondta: „Lelki szemeimmel már látom, ahogy az Index egy másik újságírója bemegy egy cipőboltba, rettenetesen súlyos diplomáciai bonyodalomba keveredik az eladókkal és ez egy újabb bizonyíték lesz arra, hogy barna eső esik és ki kell nyitni az esernyőt.”

Megvertek valakit. Történetesen nem egy 160 centis nőt a villamoson, hanem egy online felület újságíróját egy étteremben.

Nincs közmegegyezés az erőszak zsigeri elutasításáról sem. Reménytelen.

Szerző
Hompola Krisztina

Csapat és stadion

Vannak irigylésre méltó munkák és feladatok, a magyar válogatott szövetségi kapitányi tisztségét a kedd este távozó Bernd Storcktól átvenni azonban nem biztos, hogy ilyen. Persze, a Magyar Labdarúgó-szövetség nyilvánvalóan a tisztes fizetést, a megbecsült pozíciót és a fejlődési lehetőséget is feltüntethetné az álláshirdetésében, van azonban az éremnek egy másik oldala is.

Nem titok, a nemzeti tizeneggyel szemben elvárás, hogy kvalifikálja magát a 2020-as Európa-bajnokságra, amelynek nem mellesleg Budapest – az új Puskás Ferenc Stadionnal – is társházigazdája lesz. Ráadásul a tavaly nyári kontinenstorna után még széles körben ünnepelt, a feröeri pontvesztéssel, andorrai szégyennel és kijózanító bázeli pofonnal, füttyszóval végződő selejtezősorozat után inkább már átkozott Storck munkásságának megítélésekor feltétlenül meg kell említeni egy kulcsfontosságú nehezítő tényezőt: kikkel is kell(ene) elérni a közeljövő nagy céljait?

Válogatott szinten a magyar labdarúgás 1986 óta megannyi bosszúságot okozott a nemzeti csapatért lelkesedőknek, pedig a helyzet nem volt mindig annyira elkeserítő, mint most. Miközben a kétezres évek elején még olyan játékosok ölthették magukra a címeres mezt, mint a német élvonalbeli Hertha két ikonja, Király Gábor és Dárdai Pál, az Angliában azóta is csak Mágikus Magyarként emlegetett Gera Zoltán vagy a később a holland PSV akkor még szépreményű fiatalja, Dzsudzsák Balázs, látni kell, hogy a mai garnitúrából alig van hasonló kaliberű játékos. Ne legyenek illúzióink: az Egyesült Államokból és az arab világból hazajönni nem ugyanaz, mint akár csak közepes nyugati gárdáktól; a kispadról vagy a hazai élvonalból beválogatva pályára lépni pedig megint külön történet. Ha pedig arra gondolunk, hogy már a fent nevezett urakkal is csak a középszerre futotta a nemzetközi mezőnyben, s az Eb utáni, sokszor kísérleti csapatával elbukó német sem tudott újra csodát csinálni, bizony, elég sötét a jövőkép…

Storck ment. Utódja egyelőre nem ismert, a kérdés azonban itt maradt: vajon az új nemzeti stadion és a csapat is elkészül 2020-ig?

Szerző
Hatos Szabolcs