Sebes György: Szellem a palackból

Publikálás dátuma
2017.10.21 09:40
GÖNCZ ÁRPÁD A HANGZAVARBAN - Nem mondta el beszédét, hallgatásával sokak szemében még nagyobbra nőtt FOTÓ: MTI/FÖLDI IMRE
Fotó: /

Már 25 éve és mintha csak tegnap történt volna. A Magyar Köztársaság elnöke a hivatalos 1992. október 23-i ünnepségen, a Kossuth téren nem tudta elmondani beszédét. Az események már akkor vitákat kavartak és a viták azóta is fel-fellángolnak arról, pontosan mi és miért történt, de főképp hogy kit terhel érte a felelősség.

Mindössze 67 másodpercig állt Göncz Árpád a hangzavarban, de az alig több, mint egy perc örökkévalóságnak tűnt. A füttykoncert már akkor felharsant, amikor a műsorközlő felkérte az államfőt, tartsa meg ünnepi beszédét. A tömeg egy része Göncz lemondását követelte, miközben Antall József miniszterelnököt és Csurka Istvánt éltette. Az ordibálók között voltak neonáci sapkás, árpádsávos zászlót lengető fiatalok, s idős, egykori 56-os elítéltek is, akik így fejezték ki elégedetlenségüket egykori fogolytársukkal szemben. Göncz Árpád úgy döntött, ebben a helyzetben nem mondja el beszédét. A történteket kommentálók egy része úgy vélte, zavart volt, mások szerint büszkén állt és a hallgatásával még nagyobbra nőtt.

25 év távlatából is nehéz eldönteni, mit kellett volna egy ilyen, egészen váratlan helyzetben tennie az elnöknek, vagy a téren jelen lévő kormánytagoknak, esetleg a rendfenntartóknak. Egyébként is teljesen történelmietlen - és felesleges - azt boncolgatni, mi lett volna, ha... Szorítkozzunk tehát a tényekre.

Hogyan jutott idáig az ország?

Pontosan három évvel vagyunk a harmadik Magyar Köztársaság kikiáltása után. Két és fél éve rendezték az első szabad választást, amely nyomán a győztes Magyar Demokrata Fórum alakíthatott koalíciós kormányt. Ám az ország, a parlament és a kormány működtetéséhez szükségessé vált, hogy a győztes megállapodjon a választáson második, ellenzékbe került párttal. A Szabad Demokraták Szövetségével éppen húsz nappal a voksolás második fordulója után, április 28-án írták alá azt a paktumot, amely már akkor és azóta is rengeteg támadást és bírálatot váltott ki. Két évvel vagyunk a taxisblokád után, ami a kormány - és a rendszerváltás - első jelentős erőpróbája volt. Az MDF rosszul jött ki belőle - köszönhetően többek között Göncz kiállásának is -, ebből azt a következtetést vonták le, hogy mennyire hálátlan az ország a diktatúra utáni időszak átmenetének minden ódiumát vállaló kormánnyal szemben. 1992 nyarán-őszén ráadásul teljes erővel dúl a médiaháború, vagyis a hatalom politikai küzdelme azért, hogy megfékezze a kritikus és őt nem mindenben támogató sajtót.

Ilyen körülmények közepette ünnepelte az ország az 1956-os forradalom 36. évfordulóját. De volt még más is. Három nappal a történelmi dátum után kezdődött Győrben, a városi bíróságon egy neonáci csoport pere. Vezetőjük az a Győrkös István volt, aki ma előzetes letartóztatásban van, egy rendőr meggyilkolásával gyanúsítják. Somos András, az ATV riportere mint fiatal újságíró volt jelen a peren. Ő idézte fel, hogy Győrkös már 1991 őszétől szerkesztője volt az amerikai Új Rend magyar kiadásának. E kiadvány harmadik száma nyílt náci propagandát fejtett ki, a vezércikk „Kitartás, Heil Hitler!”-rel végződött. A „T-bajtárs” által jegyzett cikk - amelyet Győrkös szerkesztett - Göncz Árpádot egy „zsidó eretnek mozgalom” tagjának nevezte. A cikkekben cigányoztak, az írások tele voltak antiszemita kitételekkel.

Közben a Magyar Fórum 1992. augusztus 20-i számában megjelent Csurka István Néhány gondolat című írása. Az író-politikus többek közt a Göncz Árpád elnök mögötti kommunista, liberális és radikális „nómenklatúrások”, a párizsi, a New York-i és a tel-avivi „összekötők” parancsairól értekezett, meg arról, hogy a két közszolgálati médiumnál haladéktalanul rendet kell tenni. A pamfletben szó esett a magyarság érdekeinek kigúnyolásáról, a „mohó és diadalittas SZDSZ-vezetésről”, akiket „a Fidesz egyöltözőnyi ifjúsági csapatával”, valamint az állampárti apparátussal és a bankrendszerrel együttműködve amerikai támogatók pénzelnek, „élükön az alapítványi formát öltő, korábban behívott Sorossal”.

Semmit nem tettek

Mindezek ismeretében nem is annyira meglepő, ami a Kossuth téren történt. Például az, hogy a kormány jelen lévő tagjai semmit sem tettek, amikor a tömeg egy része kifütyülte az államfőt. Talán az sem véletlen, hogy az ünnepségre olyanokat toboroztak, akiktől nem álltak messze az imént idézett írásművekben található gondolatok. Alig tíz nappal az események után a 168 Óra című rádióműsornak nyilatkozó Porubszky István - akit Potyka bácsi néven ismertek - elmondta, a bomberdzsekis szkinhedek vele mentek a Kossuth térre. Persze - szerinte - nem randalíroztak, azt viszont büszkén említette, hogy utána elmentek tüntetni a szomszédos Szabadság térre, a Magyar Televízió székházához.

Érdemes idézni az akkori belügyminisztert, Boross Pétert is, aki ott volt a téren, majd az utána következő operaházi ünnepségen nyilatkozott is az Esti Egyenleg című hírműsornak. A riporter felvetette, hogy a tömegben voltak náci egyenruhások, mire a miniszter azt válaszolta, hogy a rendezvényre persze az ment el, aki akart, majd egyszerre csak rátért a lényegre: "hogyha a tömeg között nácisasos sapkák voltak, amit én most hallok először, akkor az azért kellemetlen, hogy egyáltalán ilyen sapkát hordanak nálunk". Felmerül a kérdés, hogy miután a riporter egyenruhát említett, Boross Péter honnan tudta, hogy sapkáról van szó. És ha már tudta, akkor miért mondja, hogy erről most hall először. Ez az egyetlen kis epizód is jól jelzi az akkori kormány hozzáállását az eseményekhez.

De végül is ez a 25 évvel ezelőtti történet máig ható tanulsága. A kormány és azt azt vezető párt kiszabadítja a szellemet a palackból, aztán pedig már nem bír vele. Asszisztál egy bizonyos közhangulat kialakításához - ha ugyan maga is nem vesz részt benne tevőlegesen -, majd már képtelen ellenőrizni az eseményeket.

A hívek naponta értesülhettek róla, mennyi baj van az államfővel. Az elvakultabbak meg olvashatták a náci propagandát és a tőle nem messze álló Csurka-dolgozatot (benne a mai füleknek oly ismerős sorosozással). Hát miért ne mentek volna ki a Kossuth térre, hogy kifütyüljék az államfőt. S például a rendőrség miért akadályozta volna meg, hogy a náci sapkás, árpádsávos zászlós szkinhedek vonulgassanak és tüntetgessenek, amikor nem kapott parancsot a megállításukra.

Nincs már köztársaság

Vajon napjainkban a propagandisták tisztában vannak vele, hogy mit szabadítanak el a nemzeti konzultációkkal, a Brüsszel és Soros elleni kampányokkal? Mert lehet fokozni a gyűlöletet, lehet növelni a félelmeket, de elérkezhet egy pont, amikor ez az egész agresszióba csap át és már ellenőrizhetetlenné válik. A jelenlegi hatalom támogatásának erősítése, a 2018-as választási győzelem bebiztosítása csak az egyik eredménye lehet a mostani kampányoknak. De azt senki nem tudja biztosra mondani, hogy mindez megmarad a kívánt határokon belül és nem csap át tettlegességbe. Ahogy történt 1992-ben, vagy éppen 2006 őszén.

Göncz Árpád kifütyülése után Orbán Viktor tiltakozásul távozott az esti operaházi ünnepségről. A Fidesz akkori vezérkara - amelynek tagjai ma is aktív politikusok - egy emberként kiállt a köztársasági elnök mellett. Elítélték Csurka pamfletjét is. És mindennek volt hatása, mert az akkori közvélemény-kutatások szerint a Fidesz volt a legnépszerűbb párt. Ám az 1994-es választások keserű kudarca nyomán rá kellett jönniük, hogy rossz helyen álltak. Változtattak is. Nemcsak múltjukkal szakítottak, hanem tanultak elődeik, a jobboldali MDF-kormány teszetoszaságából is. Ma már nincs taxisblokád, vagy médiaháború, erős kézzel megszereztek mindent.

Miközben nincs már köztársaság és olyan elnöke sem, mint Göncz Árpád volt. Akit ki lehetett fütyülni, de megtörni soha.

Médiatörténeti kuriózumok
A Kossuth téri események utóéletéhez médiatörténeti ritkaságok is fűződnek. Az akkor történtekről szóló tudósítás ürügyet szolgáltatott egy tévéműsor megszüntetéséhez. Az oda vezető út is páratlan volt a maga nemében. Az MDF-kormányt kiszolgáló Híradó vasárnapi kiadása, A Hét ugyanis példátlan módon megtámadta a Magyar Televízió egy másik műsorát, az Egyenleget. Császár Attila riporter - egyebek között - azt állította, megkérdőjelezhető, hogy az Egyenlegben 1992. október 23-án bemutatott tudósítás valamennyi kockája az akkori eseményeken készült.
Konkrétan az árpádsávos zászlót lengető fiúról készült 7 másodperces snitt eredetiségét vitatta. Az ügy végül oda jutott, hogy 1993. október 26-án a Magyar Televízió teljes elnöki jogkörrel felruházott alelnöke, Nahlik Gábor felfüggesztette az Egyenleg vezető szerkesztőit és azokat a munkatársakat, akik az egy évvel korábbi műsorban érintettek voltak. Ez még nem lett volna baj, viszont a műsor élére kinevezte a Híradó egyik munkatársát, a megbízhatóan jobboldali Murányi Lászlót, aki többek között a KDNP képviselőjelöltje is volt.
Ez már az Egyenleg csapatának sok volt és úgy döntöttek, ilyen körülmények között nem képesek ellátni feladataikat. Aznap este 10 órakor a Híradó műsorvezetője, Liebmann Katalin jelentkezett az Egyenleg szokott idejében és diadalittasan jelentette, hogy attól kezdve minden hírműsor a Híradó kezébe kerül. Hét év múlva a Legfelsőbb Bíróság kimondta: az Egyenleg valósághűen számolt be az 1992. október 23-án a Kossuth téren történtekről. Bánó András, az Egyenleg volt főszerkesztője és Sárközi András, a műsor egykori operatőre így végérvényesen megnyerte azt a pert, amelyet személyiségi jogaik védelmében indítottak Pálfy G. István, a Hét volt főszerkesztője és Császár Attila, a Hét egykori riportere ellen.
A népszerű hírműsor azonban már soha többé nem jelentkezhetett.

Szerző
2017.10.21 09:40

Kácsor Zsolt: Engels és a halál

Publikálás dátuma
2018.08.18 10:00

Fotó: /
„Látogatásaink alkalmával a közeli rokonságtól általában tasakos Siót kapott, amit rögtön benyakalt, és be is rúgott tőle, ebből viszonylag könnyen rájöttem, hogy Kálmán bácsi tasakos Sió formájában veszi magához a szokásos adag vodkáját.”
Kálmán bácsira annak ellenére is élénken emlékszem, hogy élete utolsó hónapjaiban ő maga már nem is emlékeztetett saját magára. Titokzatos betegségben szenvedett, előttem nem mondták ki, hogy mi a baja, csak sok évvel később, felnőtt fejjel tudtam meg, hogy titokzatos betegsége valójában alkoholizmus volt, annak minden szövődményével, s végül rákkal, ami elvitte. Kálmán bácsi folyton kórházba került, ezért mi folyton látogattuk, rendszerint megkérdeztük tőle, hogy miképpen érzi magát, mire rendszerint ugyanazt válaszolta:
– Éppen úgy, mint az angol munkásosztály Engelsnél.
A felnőttek ezen nevetgéltek, én persze nem, mert Engelsről a nyolcvanas években csak annyit tudtam, hogy baromi vagány szakálla volt, és testvéri kötelék fűzte egy másik torzonborz alakhoz, akivel mindig egy plakáton szerepelt. Mivel sem Engelsről, sem az angol munkásosztályról nem volt semmi fogalmam, nem tudtam eldönteni, hogy Kálmán bácsi vajon jól van-e, mert ő sosem panaszkodott, és mindenhez igyekezett jó képet vágni. Ez könnyen ment neki, mert látogatásaink alkalmával a közeli rokonságtól általában tasakos Siót kapott, amit rögtön benyakalt, és be is rúgott tőle, ebből viszonylag könnyen rájöttem, hogy Kálmán bácsi tasakos Sió formájában veszi magához a szokásos adag vodkáját. Részegen a katonaságról mesélt, ő ugyanis aktív éveiben katonatiszt volt, valamelyik budapesti tisztképzőn végzett, majd egy géppuskás század parancsnoka lett az Alföldön. 1954-ben leszerelték, amit sohasem hevert ki, a család elmondása szerint akkor kezdett vedelni, és nem is hagyta abba egészen 1984-ig, akkor is csupán amiatt, mert belehalt. Nem tudtam sokáig, hogy miért szerelték le, erről valamikor a kétezres évek elején kérdeztem meg az akkor már nagyon idős testvérét. Azt mondta, állítólag arra akarták kényszeríteni, hogy katonai besúgó legyen, és ezt Kálmán bácsi állítólag nem vállalta. Nem tudom, hogy ez igaz-e, vagy csak Kálmán bácsi alkoholizmusát akarták vele szépíteni, mindenesetre ő maga soha nem beszélt erről, sőt, ha a honvédség szóba került, akkor általában elérzékenyült, s azt mondogatta, hogy egy igazi tiszt arról ismerszik meg, hogy az utolsó konzervjét is megosztja a katonáival. Egy ideig kételkedtem benne, hogy az a piaszagú, hiányos fogazatú, általában borotválatlan ember, akit én Kálmán bácsiként ismerek, valóban katonatiszt volt valaha, de miután mutattak róla fényképeket, el kellett hinnem a valóságot. A fényképeken egy fiatal, kerek arcú, jóvágású katonatiszt nézett rám a szovjetekéhez hasonló egyenruhában. Egyenes, büszke tartással állt a kamera előtt, és a szája sarkában már akkor is az a félmosoly bujkált, amit aktív részeges korából én is ismerhettem.
Az utolsó hónapjaiban hetente egyszer mentem be hozzá a kórházba, de már nem tudott kikelni az ágyból, bágyadtan hevert, és amikor megkérdeztem tőle, hogy Kálmán bácsi, hogy tetszik lenni, ő csak legyintett, s azt lehelte:
– Éppen úgy, mint az angol munkásosztály Engelsnél.
Akkor már tizenkét éves voltam, eléggé sokat olvastam, túl voltam úgymond felnőtt könyveken is, így Boccaccio Dekameronján, jó sok Móriczon, egy sor Anatole France és Zola könyvön, akkoriban szerettem meg egy Theodore Fontane nevű szerzőt, meg egy furcsa regényt, ami Rousseau-ról szólt, és nagyon imponált, hogy én már egy igazi filozófusról olvasok, habár természetesen nem tudtam, ki az a Rousseau, most se tudom, annyit értettem a regényből, hogy volt Franciaországban egy Voltaire nevű alak, akinek sokkal jobb humora volt, mint neki. De Engelst nem olvastam, csak rajzoltam, mert nagyon bírtam a szakállát, szóval jó sok színes portrét alkottam róla, meg arról a másik torzonborzról, akihez úgymond testvéri kötelék fűzte. Egy alkalommal megkérdeztem hát Kálmán bácsit, a tiszta forrást, hogy igazából hogyan érzi magát az angol munkásosztály Engelsnél, mire rejtélyesen csak annyit felelt:
– Éppen úgy, mint a bevándorló írek, ugyancsak Engelsnél.
Ezután kicsit hallgattunk, ő a kórterem plafonját nézte, én meg a pizsamáját, amiből véres csövek lógtak. Szívesen mondanám, hogy azok a véres csövek igazából Kálmán bácsiból lógtak, de neki akkor már szinte teste nem is volt, csak feje, meg két nagy, fakón ragyogó, barna szeme. Üldögéltem mellette szótlanul, majd elmentem, amin kissé fölélénkült, szerintem örült neki, hogy végre nem bámulom.
A következő héten a rokonsággal együtt mentem, és Kálmán bácsi akkor már kapott tasakos Sióba töltött vodkát, amitől percek alatt berúgott, és jókedve lett. Elérkezettnek láttam az időt, hogy megkérdezzem őt az írek hogyléte felől, mire azt válaszolta:
– Engels szerint az Angliába bevándorolt írek mocskosak, mint a disznók. Nem akarnak dolgozni, csak koldulni. Ráadásul amit összekéregetnek, azt azonnal elisszák. Tönkreteszik az angol munkásosztályt.
Ezen fölakadt a szemem. Meg is kérdeztem Kálmán bácsit, hogy ezek szerint tehát ő folyamatosan úgy érzi magát, mint az írek Angliában? Kicsit gondolkodott, majd rávágta:
– Nem, most például sokkal jobban vagyok.
Másnap meg is halt.
2018.08.18 10:00
Frissítve: 2018.08.18 10:21

Operabál – azaz inkább estély – 1946-ban

Publikálás dátuma
2018.08.12 18:00

Fotó: Fortepan/ Szent-Tamási Mihály
A háború befejezése után ismét megkezdte működését az Operabarátok Egyesülete. A dalszínház életében való újra megjelenésének első jeleként három programpontból álló rendezvénnyel lépett a közönség elé: A Rajna kincse című Wagner-mű előadása, utána vacsora az Operaházban, azt követően pedig tánc. Ha nem is nagy bál – hiszen a táncparkett nem egyesítette a színpadot a nézőtérrel –, mégis olyan kulturális esemény, ami révén többletbevételhez lehet juttatni az Operaházat.
Két külügyminisztériumi kollégámmal, Karcsival és Miklóssal elhatároztuk, hogy – természetesen meghívva egy-egy ifjú hölgyet – mi is jelen leszünk. Megvettük a jegyeket, foglaltattunk asztalt, ki-ki megjelent hölgyével az Andrássy úti palotában. Feltűnt nekem, hogy máskor vidám Károly barátom nincs jó hangulatban. Partnere, érettségi előtt álló gimnazista, nem osztotta Karcsi levertségét, élvezte élete első báli estélyét. Karcsi az előadást követő vacsora alatt próbálta ugyan a jókedv tettetését, de nemigen sikerült neki. Partnere szerencsére nem sokat érzett ebből, mert roppant csinos lévén, nagyon kelendő volt a táncosok körében. Vacsora után alkalmam volt Karcsival négyszemközt maradni. Bánatosan mesélte el, hogy miért olyan levert. Előrebocsátom, az operaestély időpontja 1946/47 fordulója, vagyis hetven évvel ezelőtt járunk.
Karcsi a megbeszélt időpontban jelent meg a kislány lakásán. A mama fogadta és türelmét kérte, hogy lánya még nem útra kész. Bevitte a szalonba, ahol barátnőjével beszélgetett, aki – nekem rokonom volt – ugyanúgy mesélte el a történetet, mint a fehér asztalnál Karcsi. A hölgyek egy-egy karosszékben ültek és csevegtek. Az egyik hölgy cigarettát vett elő, mire Karcsi sietve zsebébe nyúlt, előrántotta öngyújtóját és nem vette észre, hogy azzal együtt kirepült a zsebéből a hölgyek lába elé egy pőre koton. A mama pedig így szólt Karcsihoz: "Kedves Károly, valamit elvesztett." Karcsi odanézett. "Reméltem, hogy megnyílik a föld, hogy elsüllyedjek..." Mivel azonban a csoda nem történt meg, Karcsi kénytelen volt lehajolni és újból zsebre tenni a csomagolás nélküli óvszert. Szerencséje volt, mert abban a pillanatban belibegett a tollászkodását éppen befejezett kislány és közölte, hogy mehetnek. Karcsi, örülvén, hogy az egészségügyi cikk lekerült a napirendről, buzgón helyeselt és elindultak. "Mit fog rólam gondolni a mama?" – fejezte be Karcsi. Azt, hogy milyen gondos fiatalember vagy – feleltem.
Karcsi az est hátralevő részében szorgalmasan töltögetett saját magának és mire a mulatság véget ért, már láttam, hogy nekem kell hazakísérni a kislányt is, nemcsak az én partneremet. Hogy nemcsak az említett két hölgyet, hanem egy harmadikat is nekem kell hazafuvaroznom, akkor derült ki, amikor Miklós barátom közölte, hogy számít rám: hazakísérem az ő partnerét is, mert ő az est hátralévő részét – karrierje érdekében – Bolgár Elek külügyi államtitkár lányának fogja szentelni. Ott álltam hát az Opera ruhatára előtt három szép lánnyal. Szerencsére sikerült találnom egy taxit, amibe bepasszíroztam a hölgyeket – akkoriban szokásos Austin típusú, apró kocsi volt. Karcsi, látván, hogy nem fér be, belekapaszkodott a hátsó csomagtartó-rácsba, de két másik sofőr segített a miénknek és visszatartották. Karcsi pedig elindult a nagy magyar éjszakába.
Csak hétfőn reggel, a hivatalban tudtam beszélni vele. Nem sokkal azután, hogy elmentünk, valahol az Andrássy úton elkapta az éjszaka egy hivatásos tündére. Tőle eltávozva hazament. Amikor délben felébredt, megállapította, hogy vadonatúj Parker töltőtolla nincs meg. Biztos kiesett a zsebéből, gondolta, ott kell legyen az Andrássy úti nőnél. Ha letagadja, botrányt fog csinálni. A házszámot nem tudta, de emlékezett a kapualjra. Mivel akkoriban a lakóházak kapuit reggel 6 és este 10 óra között nyitva tartották, hamar megtalálta "vendéglátóját", aki örömmel látta viszont: de jó, hogy eljött, itt hagyta a Parkert.----
Hát akkor szerencséd van – mondtam. Szerencsém? – kérdezte Karcsi. Ha te látnád azt a nőt! Rémes! Inkább veszett volna oda a Parker!
2018.08.12 18:00
Frissítve: 2018.08.12 18:00