Afrikában segítettek a magyar középiskolások

Publikálás dátuma
2017.10.24. 07:36
Forrás: Magyar Afrika Társaság
Iskolapad, ablak, világítás. Ez mind alap a magyar diákoknak, ám az ugandai oktatási intézményekben nem mindig adatik meg. A képre kattintva galéria nyílik!

A Középsuli sorozat szereplői Afrikába látogattak, hogy megismerjék a helyi iskolákat és segítsék a Magyar Afrika Társaság orvosainak munkáját. Mindeközben életre szóló, izgalmas kalandokba keveredtek.

Afrika egyes részein kilométereket kell megtenniük a diákoknak, hogy eljussanak az iskolába. Nincs elég ivóvíz, a legtöbb helyen áram sincs. Egy magyar diák el sem tudja képzelni, hogyan lehet így élni. Vagy legalábbis nem tudta eddig. De most megtudhatja a Középsuli szereplőitől, akik a Magyar Afrika Társasággal (AHU) együttműködve utaztak ki Afrikába. A céljuk egyrészt az volt, hogy segítsék és népszerűsítsék az AHU ott dolgozó orvosainak munkáját, másrészt pedig kipróbálják a helyi iskolákat, bemutassák a kortársaiknak, milyen kemény feladat Uganda egyes részein az iskolába járás is, hiszen kilométereket kell gyalogolni.

Ha valaki Afrikába látogat, gyakran értékeli át teljes eddigi életét. Így éreztek a Középsuli szereplői is, akik nehezen gondolnak abba bele, hogy eddig mennyi felesleges tárgy után vágyakoztak, hányszor vesztek össze a szüleikkel, amiért kötelező volt suliba menniük, miközben a világ egyik másik pontján a gyerekek hiába imádnak iskolába járni, az odaútba akár bele is halhatnak, annyira sok veszély leselkedik rájuk. Márpedig Ugandában a fiatalok tudásra szomjaznak, meg akarják ismerni a világot, hogy legyen esélyük kitörni a szegénységből. A legtöbb iskolában ezért nagyon komolyan veszik az angol nyelv oktatását. Sok ugandai térségben még ráolvasással is gyógyítanak, de a magyar orvosok segítsége azért hatékonyabb.

Az egészségügyi központok előtt végtelen türelemmel vártak a sorukra a helyiek, hogy a „fehér gyógyítók” megnézzék őket. Ezeken a területeken sokszor 10 000 emberre jut egy orvos, és előfordul, hogy 5-10 kilométert kell sétálni a rendelőig. Gyakori betegség a környéken a malária, a sárgaláz, a lepra és a TBC. Egy családban 8-10 gyerek is van, a nők pedig otthon szülnek. A magyar orvosok olyan betegségekkel találkoztak Ugandában, melyekről eddig csak könyvekben olvastak. A betegek tolmács segítségével értették meg, mi a bajuk. A Középsuli szereplői amellett, hogy segédkeztek az orvosoknak, sokat foglalkoztak a várakozó gyerekekkel is, akik rendkívül hálásak voltak a szeretetért, amit ott kaptak. A kicsik nagy része ekkor látta először életében tisztán az arcát a magyar fiatalok telefonjain - hiszen a legtöbben csak a közeli tócsáknak és pocsolyáknak köszönhetően tudták, hogy nagyjából hogyan néznek ki.

Szerző

Ismét fülön csípték a kórházfenntartót

Újabb harminc milliós bírsággal sújtotta a Közbeszerzési Döntőbizottság az Állami Egészségügyi Ellátó Központot (ÁEEK). Ezúttal csaknem tízmilliárd forint értékben vásárolt volna a kórházfenntartó laborgépeket és egyéb eszközöket. A nyáron kiírt tendert többször is módosították, s több piaci szereplő úgy vélte, a változások korlátozták a piaci versenyt. Végül három cég a Közbeszerzési Döntőbizottsághoz (KDB) fordult. A KDB az eljárást szeptember közepén meg is indította és múlt pénteken már ki is rótta a bírságot.

Indoklásuk szerint: az ajánlatkérő súlyos jogsértéseket követett el, egyebek mellett hiába kérték a pályázók, nem élt az előzetes vitarendezés lehetőségével. A Döntőbizottság a bírság megállapításakor figyelembe vette azt is, hogy az utóbbi két évben több lezárult ügyben is büntetnie kellett az ÁEEK-et

Mint arról lapunk elsőként tudósított: a nyár elején egyszer már kapott egy példátlanul nagy összegű, 50 millió forintos bírságot az ÁEEK a lélegeztetőgépek és monitorrendszerek beszerzésére kiírt pályázat visszásságai miatt. Az iratokból az is kiderült, hogy mondvacsinált indokkal zárták ki a tenderből azt a céget, amely a legolcsóbb ajánlatot tette. A versenyben maradók legalább 700 millióval drágábban vállalták az intenzív osztályokra szánt eszközök cseréjét. Ezt a bírságot a kórházfenntartó vitatja, az ügy jogerős lezárásáig nem lehet új tendert kiírni a lélegeztető gépekre.

Az újabb beszerzési botrányra néhány hete Hadházy Ákos, az LMP társelnöke is felhívta a figyelmet, aki lapunknak az újabb bírság kapcsán azt mondta: az általa megismert dokumentumok alapján várható volt az ÁEEK elmarasztalása. A történtek ellenére a kormányzat azon kívül, hogy a Parlamentben Orbán Viktor miniszterelnök őt vádolta meg azzal, hogy lobbizik egy nagy külföldi cég mellett, mást nem tett. A politikus – mint mondta – ezért bíróságon kér elégtételt, a napokban két eljárást készítettek elő, büntető feljelentést tesz és polgári pert indít. Az utóbbi esetében a miniszterelnököt nem védi a mentelmi jog.

Szerző

Nem divatból bújnak elő a zaklatás áldozatai

Publikálás dátuma
2017.10.24. 07:05
FOTÓK: SZALMÁS PÉTER
Noha a nők mellett gyakran férfiak is elszenvedői a szexuális zaklatásnak, Barna Emília, a BME kutatója szerint egyértelmű a nemi dimenzió; olyan nő talán nincs is, akit valamilyen formában ne érne zaklatás élete folyamán.
FOTÓK: SZALMÁS PÉTER

FOTÓK: SZALMÁS PÉTER

- Nem hallgatnak tovább, folyamatosan nyílnak meg a szexuális zaklatás, erőszak áldozatai. Van tehát jó oldala is a Weinstein-botránynak?

- Igen, ez egyértelműen pozitív fejlemény. Jó dolog, hogy egyre több olyan ügyre derül fény, amelyek az esetek többségében láthatatlanok maradnak. Ne feledkezzünk meg arról sem, az elmúlt években már többször nyilvánosságra kerültek hasonlóan súlyos ügyek, és nemcsak a hírességek világában, hanem a kevesebb figyelmet kapó területeken is. Gondolok itt például a tyukodi anyakönyvvezető, Németh Pálma ügyére, aki azután állt a nyilvánosság elé, hogy folyamatosan zaklatta őt a polgármester. De meggyőződésem, ez is csak a felszíne a megtörtént eseteknek. Fontos látni, ez nemcsak a „művészvilág” sajátja, az élet valamennyi szegmensében történnek ilyenek. 

- Ezek az ügyek elindíthatnak valamilyen változást? Vagy csak beszélünk róluk egy-két hétig, hónapig, aztán minden megy tovább a megszokott módon. 

- Nagyon nehéz valódi változást elérni, de az első lépés éppen az, hogy láthatóvá tegyük ezeket az ügyeket. Fontos továbbá látnunk azt is, hogy az okok mennyire összetettek. Rá kell világítani arra, hogyan függnek össze a zaklatások a nők rendszerszintű elnyomásával, aminek számos más megnyilvánulása is van. Ha csak a kulturális iparágakat, a filmipart, zeneipart nézzük, ahogy haladunk fölfelé, a fontosabb, nagyobb hatalommal, kulturális és gazdasági tőkével, presztízzsel járó pozíciókban szinte kivétel nélkül csak férfiakat találunk. Sarah Baker és David Hesmondhalgh a Creative Labour című könyvben a brit zeneipar, magazinkiadás és televízió esettanulmányain keresztül vizsgálták a kreatív munka szociológiáját, többek között gender vonatkozásban is. Ebből nemcsak az derült ki, hogy a szexizmus mennyire elterjedt ezeken a területeken, hanem az is, hogy a nemek közötti viszonyok beágyazódnak az adott iparágakon belüli munkamegosztásba, működik egy nemi alapú szegregáció a feladatok elosztásában. A rendező, a producer, az író, a gyártásvezető inkább férfi, a nők a kevésbé látható, kisebb presztízsű, ennek ellenére akár több munkával is járó feladatokban vannak jelen.

- A Weinstein-botrány után indult internetes #MeToo kampányban ugyancsak egyre többet lehet olvasni erről, nemcsak hírességek, de „hétköznapi” emberek beszámolóiban is. És nemcsak nők, hanem egyre több férfi is jelzi, hogy zaklatta őt a kollégája, feljebbvalója – akik gyakran ugyancsak férfiak. 

- Ezt lehet tudni, statisztikák is vannak arról, hogy a férfiakat érő szexuális zaklatás, erőszak elkövetői is leginkább férfiak. A hírességek közül épp Tom Jonesról olvastam a minap, hogy fiatalkorában a zeneiparban őt is zaklatták. Ez arra mutat rá, hogy a zaklatás a hatalmi pozíciók közötti különbségekből létrejövő viszonyban történik, s egyúttal az egyenlőtlen hatalmi viszonyok fenntartását szolgálja. Ugyanakkor az ilyen példák ellenére tisztában kell lennünk vele, hogy ennek a hatalmi viszonynak egyértelmű nemi dimenziója van, a legtöbb esetben férfi zaklat nőt, és merem állítani, hogy talán nincs is olyan nő, akit valamilyen formában ne érne zaklatás élete folyamán.

- Mit gondol a média szerepéről? A szociológus Vásárhelyi Mária szerint, ami történik, csak egy „ócska peep show”, a média bulvárosít, csak a szaftos részletekre kíváncsi, miközben a lényeg, a szexuális zaklatás és erőszak, sőt a családon belüli erőszak problémája háttérbe szorul. 

- A médiának természetesen kulcsszerepe van ebben, hiszen ezek az ügyek a médiában kaphatnak nyilvánosságot. Kétségtelen, az újságíróknak óriási felelősségük van abban, hogyan tematizálódik egy zaklatással, erőszakkal kapcsolatos ügy – nagyon nem mindegy, hogy az újságíró milyen keretbe helyezi a történeteket. Ugyanakkor „a média” erősen szegmentált, számos szintje van. A bulvár mellett, ami elsősorban a sztárok magánéletével szeret foglalkozni – a „peep show”, amire Vásárhelyi utal – ott a közösségi média is, amelyen keresztül viszont születhetnek konstruktív dolgok. Hiszen miután a sztárok megszólalnak és elindítják a „botrányt”, a közösségi médiában mások is megnyílhatnak, mozgalmak alakulhatnak, ezt látjuk a #MeToo esetében is. Bárki hozzá tud járulni ahhoz, hogy szó legyen ezekről a problémákról, akár mélyebbre menve, a történteket értelmezve, továbbgondolva. Ez már túlmutat a bulvárjelenségen.

- A történetekre érkezett reakciók is elég sokszínűek. Az együttérzéstől kezdve az áldozathibáztatásig, az elkövető melletti kiállásig minden előfordul. Ennek milyen hatása lehet?

- Az áldozathibáztatás, az elkövető részéről vagy nevében a tagadás éppen az a magatartás, ami miatt a legtöbb ilyen ügy láthatatlan marad. Az áldozatok tudják, hogy megkérdőjelezik történeteik hitelességét. Aztán jönnek a kérdések: miért hagyta magát? Miért öltözött kihívóan? Sárosdi Lilla színésznő is biztosan tudta, írják sokan, mi vár rá a fehér BMW-ben. Sajnos még ezzel is meg kell küzdeni, azon túl, hogy a zaklatást, erőszakot eleve nagyon nehéz feldolgozni. Ezért fordul elő, hogy sokan csak évekkel, évtizedekkel később mernek erről beszélni. Ezért is jó dolog most, hogy ilyen sokan megosztják a történeteiket. Ez erőt ad az áldozatoknak, és nem „divatból” csinálják, ahogy azt egyes helyeken olvasni lehetett.

- Egy francia államtitkár, Marlene Schiappa büntethetővé tenné a nők utáni füttyögést is. Hol van a határ? 

- Nem könnyű ezt így a cselekvés alapján meghatározni. Én azt mondom, amikor nyilvánvaló, hogy nem kölcsönös a vonzalom, a másik számára nem kívánatos a gesztus – ami a folyamatos szemkontaktus kereséstől kezdve az utcai füttyögésig bármi lehet –, az már a zaklatás kategóriájába tartozhat. Függ a helyzettől. Zaklatás az, amit az elszenvedő illető annak érez. Ettől még nem gondolom, hogy feltétlen büntetni kellene, ha valaki utána fütyül a másiknak az utcán. Olvastam olyan Facebook kommentet, hogy akkor most már rá se szabad nézni a másikra, így férfiként hogyan kezdeményezzen, hogyan fejezze ki, hogy közeledni szeretne valaki felé.

- Nincs igaza szegénynek?

- Kezdjük azzal, hogy nem kellene, hogy kifejezetten a férfiak feladata legyen a kezdeményezés, azaz kimutatni azt, hogy közeledni szeretnének valaki felé. Ideális esetben ez kiegyenlített, a szimpátiáját a nő is ugyanúgy kifejezheti, és akkor máris más helyzetből indulunk. A hollywoodi példa egyébként itt is visszaköszön: a filmek régóta formálták, és formálják mind a mai napig azt a képet, hogyan kell kinéznie az udvarlásnak, egy randinak, egy romantikus kapcsolatnak. A romantikus kultúránkba beleivódott az a káros forgatókönyv, hogy a férfinak kell a nőt „üldözni”, és az a jó, ha a nő kezdetben nem adja be a derekát, mert akkor lehet folytatni a „hódítást”. Ez megerősíti a nemek között fennálló társadalmi egyenlőtlenséget, de ez is csak az egyik tényező a sok közül. Több fronton kell egyszerre harcolni ahhoz, hogy változást érjünk el.

Névjegy
Barna Emília, PhD, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének adjunktusa, szociológus és populáriszene-kutató, a Kulturális iparágak mesterszakos specializáció vezetője.
Kutatási területéhez tartoznak a zenei színterek, az online és digitális technológia és zeneipar, illetve zenei kultúra összefüggései, valamint a zene(ipar) és a gender. Elkötelezett a feminista aktivizmus iránt.

- Zaklathatnak valakit szexuálisan az utcán, egy szórakozóhelyen, a munkahelyén, és még sorolhatnám. Akkor beszélhetünk-e zaklatásról, amikor otthoni környezetben történik valami? Például a férj úgy érinti meg a nejét, hogy az a feleségnek nem tetszik?

- Azt gondolom, hogy igen. Sok esetben az erőszaknak az előszobája is lehet a kezdetben kevésbé durva közeledés. Erről még nehezebb beszélni, a családon belüli erőszak esetében még nagyobb a látencia. Itt megint csak előjönnek a kulturális beidegződések, sokan úgy gondolják, a férjnek joga van bármikor, bárhogyan megérinteni a feleségét – illetve nem is jellemző, hogy ezt tematizálnánk. Tényleg fokozottan nehéz meghatározni, hogy egy házasságon vagy egy párkapcsolaton belül pontosan mi számít zaklatásnak, de ugyanúgy érvényesnek tartom, hogy bármi, ami a másik fél számára nem kívánatos, annak számít. Arról is borzasztó keveset beszélünk, hogy a párkapcsolati erőszak problémája már tinédzserkorban felmerül, és hogy mennyire hiányos ezen a téren a szexuális nevelés. A fiatalok szexuális felvilágosítását jellemzően az internet látja el, azt pedig nem is kell mondani, hogy az ott található erőszakos, pornográf, a nőket szexuális tárgyként bemutató tartalmaknak milyen káros hatásai vannak a nemek közötti egyenlőtlenség fenntartásában.

- Egy újabb frontvonal.

- Igen. A kulturális reprezentációk és a társadalmi struktúra összefonódása összetett. Az egyenlőtlenségek különböző megnyilvánulásai mind megerősítőleg hatnak egymásra.

- Vége lesz ennek a küzdelemnek valamikor? 

- Ezt nem tudom megmondani. De az első lépés mindenképpen az, hogy lássuk a problémát és próbáljunk meg minél mélyebbre menni az okok vizsgálatakor. Aztán ezt még nagyon sok lépésnek kell követnie ahhoz, hogy legyen társadalmi szintű változás.

- Számos civil szervezet vesz részt aktívan a nők elleni erőszak, a családon belüli erőszak elleni küzdelemben, de már a gyerekek, kamaszok szexuális nevelésében is. Mindezt jobb, ha a civilekre hagyjuk, vagy az államnak is nagyobb szerepet kellene vállalnia? 

- A civil szervezetek már így is nagyon sok feladatot vállaltak át az államtól, lenne tennivaló bőven. Például a családon belüli erőszak elszenvedői közül sokan nem tudnak hova fordulni, sokkal több anyaotthonra lenne szükség. Állami támogatással a rendőrséget is érzékenyíteni kellene ezekre a problémákra, ma nem mondható el, hogy ezeket jól kezelik, a „Tehetsz róla, tehetsz ellene” kampányuk is hajmeresztő volt, a háztartási erőszaknál pedig a gyakorlatban még mindig érvényes az elv, hogy addig nem avatkoznak be, „amíg vér nem folyik”. A NaNE és a Patent Egyesület bíróságfigyelő kutatása is döbbenetes dolgokra világított rá, az áldozathibáztatás a bírók részéről is megjelenik.

- Vannak olyan, akár nyilvános, akár nem nyilvános csoportok, ahol az áldozatok találkozhatnak, beszélgethetnek, segíthetik egymást?

- Az Újrakezdés csoport jut eszembe. Ez egy Facebook-csoport, van nyilvános és zártan működő része is. A csoport indítói felismerték, hogy a háztartási erőszakot átélő, abban tartósan szenvedő nők sokszor azért nem lépnek ki bántalmazó kapcsolatukból, mert vagy nincs hova menniük, vagy ha el is tudtak menekülni, nincsenek olyan anyagi helyzetben, hogy albérletfizetés mellett mondjuk a gyermekeik ruháztatására is költsenek. A csoportban segítik egymást, például kinőtt gyerekruhákkal, bútorokkal, lakáskereséssel, vagy bármi mással, amire szükségük van. És történeteiket is megoszthatják egymással, ha szeretnék. Az indulás után elképesztő gyorsasággal nőtt a csoport taglétszáma és egyfajta spontán önsegítő csoporttá vált, ahol fontos tapasztalatokat tudnak a tagok egymással megosztani, például a rendőrséggel, bírósággal kapcsolatban is. Sokkal több ilyen kezdeményezésre lenne szükség, mert ezekben meglehet a potenciál arra, hogy a személyes tapasztalatok megosztásán túl mozgalom szerveződjön belőlük.

Marton ment, a hárítás maradt
Még péntek éjjel lemondott vígszínházi főrendezői státuszáról Marton László, miután Sárosdi Lilla mellett két másik nő is arról vallott a Hír Tv-ben, hogyan zaklatta őket szexuálisan a művészvilág híres képviselője. Szombat reggelre a 444.hu újabb három olyan embert szólaltatott meg, akik Sárosdihoz hasonló tapasztalatokat szereztek Martonról.
Sárosdi Lilla színésznő, az egykori Krétakör Színház tagja október 14-én írta meg történetét, amelyben egy „híres rendező” az autójában szexuálisan zaklatta. Sárosdi eleinte nem mondott nevet, de néhány nappal később elmondta: története Marton Lászlóról, a Vígszínház Kossuth-díjas előző igazgatójáról, főrendezőjéről szól. A 444 által nyilvánosságra hozott történetek szereplői mind fiatal, pályakezdő, a színházi karrierben még csak reménykedő, 18-23 éves lányok voltak, amikor az esetük megtörtént: egy neves rendező tudhatott változtatni a pályájuk alakulásán. A megszólalók a cikkben nem vállalták a nevüket, de azt mondják, a bíróságon tanúskodnának, ha oda kerülne az ügy. Miután Sárosdi Lilla nyilvánosan megnevezte, Marton először egy pármondatos közleményben jelentette ki, hogy a történet „rágalom”, és kilátásba helyezte, pert indít. Később a Vígszínház talányos, nehezen érthető, rövid közleményt adott ki: „A Vígszínház a szabadság, a méltóság, valamint a becsület elleni minden támadást a leghatározottabban elítél. Ezen értékek védelme mindig is a legalapvetőbb feladataink közé tartozott és tartozik”. Marton felfüggesztette oktatói tevékenységét a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, meg nem erősített információink szerint nem folytatja következő, vígszínházi bemutatójának próbáját sem.
Megjelentek Martont szakmai múltja, teljesítménye, "nagysága" miatt védelmezők is, így például Radnóti Zsuzsa, Örkény István özvegye, aki a színház.org-on azt írja: az évtizedes közös munka során "soha semmit a mostanában felbukkanó vádakról nem hallottam. Most, amikor mindenki eddigi életének kizárólag negatív eseményeiről értesülhet, úgy, hogy ezáltal akarva-akaratlan egy egész élet, egy egész életmű nullázódhat le, úgy érzem – mélyen tiszteletben tartva minden megszólaló fájdalmas, negatív és traumatikus emlékeit, és velük együtt érezve –, szólnom kellett az általam ismert és tapasztalt személyes életút másik aspektusáról, az értékteremtő oldalról is."
Szerző