„Aki már megélte azt a pillanatot, hogy egyszer is meg kellett állnia és közelebb kellett hajolnia a tükörhöz, hogy jól látja-e, amit lát; aki megélt egy olyan pillanatot, amikor saját kiszolgáltatottsága, akár más kiszolgáltatottsága egyértelműen eljutott a tudatáig és az érzékeiig; aki tudja értékelni azt a rímpárt, hogy demizson-telizsong; aki képes követni akarni azokat a szellemi, érzelmi, nyelvi bakugrásokat, amikből a szépség különféle bokrai jönnek elő, azoknak mind nagyon jó olvasmány, és fantasztikus élmény lesz ez a könyv” – kezdte Parti Nagy Lajos Létbüfé címmel megjelent kötetének bemutatóját Morcsányi Géza a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron. A beszélő, vagy lírai alany, Dumpf Endre Morcsányi életében is jelentőséggel bír, 16 évvel ezelőtt, mikor először hallott róla, a jobb keze volt gipszben, most pedig a jobb lába, úgyhogy valami lehet a dologban – humorizált, majd arról kérdezte a költőt, hogy mennyire tartja jónak a már a Grafitneszből megismert karakter nevét. - Az ember előbb ad nevet, és utána gondolkodik. Mire valóban tétje lesz a névnek, addig már beül, és akkor már nem nagyon lehet vele mit csinálni. Én ezt sokáig nem gondoltam jó névnek, őszintén szólva most sem nagyon gondolom annak, mert picit beszélőbb, mint lehetne. Aztán idővel olyan lett, mint az ember saját neve, hogy megszokja, és nem gondolkodik rajta. – válaszolta Parti Nagy Lajos.
A kötet alcíme őszológiai gyakorlatok, s a költő szerint a tét az volt, hogy megpróbálta szétírni az ősz toposzát, amit már előtte millióan szétírtak. De mi is ez a szétírás? – tette fel a kérdést Morcsányi. Parti Nagy úgy látja, hogy valamiféle dekonstrukció, azon bevett formulák elővétele, amelyek az őszről és az ősz körül eszünkbe jutnak, kezdve a „nyílnak a völgyben a kerti virágok” -tól. - Ezeket az ember előveszi, szétreszeli, szétszedi őket, majd mindig másképp rakja össze, azaz a szétírás mindig teremtés. A szóművészetként értett dolog az irodalomban mégiscsak arról szól, hogy ugyanazt az anyagot milyen módon fogom meg, írom meg én, és írja meg más. És mint az ujjlenyomat, ezek nem nagyon hasonlítanak. Jó, hát valakinek nincs – mondta Parti Nagy Lajos.
A szereplő személyek csoportjaiból és figuráiból kibontakozó gazdagság Morcsányiban regényképzeteket ébresztett, ám úgy hatnak rá a karakterek, hogy a kiszámíthatóság leghalványabb árnyéka sem jelenik meg a kötetben. Szerinte a két vénkisasszony ragyog ki – az egyetlen egyoldalas vers – az egészségügyi beutaltak megejtően gazdag gárdájából. A költő úgy véli, hogy ezek kompromisszumok, vannak olyan szereplők, akik egyszerűen jobban látszanak: „a kimondhatatlan Hold Ödönné neve versben jobb az ujjbegynek, mint prózában. Vagy a Sarló Mária. Ezek a nevek mind a nyelvből jönnek, és a nyelv élteti őket. Az alakok levették a terhet Dumpfról. Nem kellett magáról narratívákat mesélnie, őróla sokkal kevesebb derül ki, sokkal többet mesél az őszről.” Morcsányi megjegyezte: Dumpfnál átütő az érzet, amit az egyik pillanatban egy dilettáns gondolatának érzünk, a másikban pedig a megkerülhetetlen fájdalmat követő katarzisnak. Ettől Dumpf Endre nagyon telt alaknak tűnik. - Az biztos, hogy nagyon meg van pakolva halállal, szerelemmel, költőileg értett szenvedéssel, amiben mindig benne van a szenvelgés gyémántpora is. Ez érzelmileg rettenetesen, és pazarlóan telített könyv. Hát, könnyű más nevével verni a csalánt – tette hozzá Parti Nagy.
A költő szerint a halállal szemben végtelenül tökéletlenek vagyunk, ahogy az életünk nagy dolgaival szemben is, és ennek fokozatait nevezzük tökélynek vagy profizmusnak. - Az ember védtelen, fél, fél magától, fél ettől az egésztől, de utána azért kezd a halállal dolgozni, hogy uralja – hangsúlyozta. - "A kötet fölfogható úgy is, mint írói közelítés a szenvedéshez. Ebben voltak sötét foltok is, amikor az embernek meghal valakije, közeli barátja – elég, hogyha Esterházyt mondom –, végig asszisztálja a betegséget, és közben dolgozik egy ilyen könyvön. Hogy akkor én most szórakozom a halállal? Ezek nagyon nehéz ügyek voltak, alanyi költészetből, ha nincs Dumpf, azt hiszem, nem tudtam volna megoldani."
- A költészettel kapcsolatos bevett toposz, hogy az ember idegen nyelven nem azt mondja, amit akar, hanem amit tud – említette zárásként Morcsányi. Parti Nagy szerint ez akár mottó is lehetne. Úgy látja, valóban mindenki azt írja, amit tud, „a nyelv az első szabályrendszer, aminek tetszik, nem tetszik, de meg kell felelni. Ott van számtalan költészeti konvenció, ami dolgozik benned, akkor is ha azt hiszed, hogy nem. Ott vannak a saját emlékeid, a te preferenciáid. Szabályrendszer szabályrendszer hátán. Ahogy a Dumpf beült, úgy tudom, hogy vannak olyan megoldások a kötetben, amiket nem tudtam pontosabbra cserélni.” Másrészt Dumpf Endre a jambust eléggé preferálja, ez már egyfajta szabályszerűség, nem mindig azt mondom, amit akarnék – tette hozzá a költő, ugyanakkor kiemelte: - Dumpf az én hősöm, lényegében azt csinálok vele, amit akarok. Amit tudok.
A kötet kritikáját itt olvashatják.
