Előfizetés

Folytatása következik

Az senkit sem lepett meg, hogy az emlékezést - megint - aktuálpolitikára használta ki a miniszterelnök. Nem ő az egyetlen, aki így tesz, mióta a világ a világ. Néha már olyan érzésünk lehet, a történelmi események és felidézésük csak arra szolgálnak, hogy muníciót adjanak a napi politikához. Orbán Viktor mindenesetre fényesen bizonyította ezt, amikor eligazította híveit - hol másutt - a Terror Háza előtt.

Ám még ilyen körülmények között is meglepő volt, hogy a végén, amikor a választási részvételre buzdította azokat, akik még hisznek benne és rendszerében, egy történelmi jelszót idézett fel. Szó szerint azt mondta, "az előttünk álló hónapokban készülődni fogunk. Márciusban újrakezdjük. És akkor áprilisban ismét győzni fogunk." A készülődés egyáltalán nem kétséges. Régóta ez van. Mármint kampány. Természetesen a győzelem érdekében, amit Orbán szerint még nem "harcoltak ki". De az biztos, ha csak márciusban kezdik - kezdenék - újra, akkor áprilisban nem örülhetnének.

Egyébként pedig nem árt emlékezni rá, hogy mi volt ez a "Márciusban újra kezdjük" (MUK).

A november 4-e utáni hónapokban - a forradalom leverése nyomán - ez volt azok jelszava, akik még reménykedtek, hogy október 23-a történelmi napjai megismételhetők. A házfalakra mázolva és röpcédulákon jelent meg a jelszó. Sokak szerint az akkori hatalom e fenyegetésre (is) hivatkozva hozta létre - 1957 februárjában - a munkásőrséget.

E jelszó beillesztése a közelgő választás előkészületeibe annak újabb bizonyítéka, hogy Magyarország miniszterelnöke változatlanul a harcban él. Csak így képes meghatározni saját magát és a nemzeti együttműködés egész rendszerét. Ellenségeket keres és talál, mert úgy véli, kizárólag így lehet egyben tartani híveit. Ünnepinek szánt beszéde is erről szólt. Volt benne sorosozás (a milliárdos nevének említése nélkül), migránsozás és Brüsszelezés. Vagyis hangsúlyosan mindaz, ami az immár évek óta tartó kampányban előkerült, és ami - a miniszterelnök gondolataiban legalábbis - fenyegeti Magyarországot. A fenyegetés külön kiemelve. Hiszen hiába ért el hatalmas sikereket ez a nép és ország a folyamatosan rátámadókkal szemben, "sohase becsüljük le a sötét oldal erejét". Azt pedig mindenki tudhatja, vagy ha nem, hát elképzelheti, kik és mik tartoznak a "sötét oldalhoz". Orbán Viktor démonai mindenképpen.

Még ez is természetes lenne, hiszen egy pártvezető az esedékes választás előtt igyekszik meggyőzni az embereket, hogy az ő pártjára kell voksolniuk. Csakhogy Orbán Viktor nem képviselheti egy ilyen - de semmilyen - alkalommal sem csak a Fideszt. Ha megszólal, Magyarország miniszterelnöke beszél. Ebből adódóan akik a világban utólag elemzik szavait, azoknak nem csupán az emberről van meg a véleményük, hanem az országról is, amelyet vezet és képvisel. Hiába nyújt baráti jobbot a közép-európai államoknak, ha a többieket egyszerűen besorolja az édes hazánknak ártani óhajtó sokaságba.

Végül is a jelek szerint nincs mit újra kezdeni márciusban, hiszen Orbán nem változik: ugyanazt folytatja, amit már régóta csinál.

Seprés-prés

A lakásomban van kémény, de nem működik. Fázom is. Időnként kihívom a kéményseprőket, mit tudnának vele kezdeni. Az első brigád felgyújtotta a villanyvezetékeket, a felső szomszédnak kidöntötték a falát, majd levonultak. Hosszas rohangálás után igényeltem egy másik párost, akik a helyszínen bejelentették, hogy ezzel így nem tudnak mit kezdeni, és a Főkétüsz küldött egy hatezer forintos csekket. Ettől függetlenül évi egyszer fővesztés terhe mellett ott kell állnom a hideg lakásban és személyesen bemutatnom nekik a hideg kéményt.

Ez nonszensz, röhej, Balkán. Megvallom, egy-egy didergősebb téli napon nekem is akadtak sötétebb gondolataim róluk. De egyetlen másodpercig se ötlött fel bennem, hogy töröljük el az egészet. Hogy ne legyen kötelező vizsgálat. Hogy magával az elvvel van a baj és nem a magyaros végrehajtással.

Ezzel szemben Orbán Viktor láthatólag a kéményseprés mint olyan eltörlésére tör. Persze csak a maga módján, módszeresen, alattomosan, de határozottan. Ha a miniszterelnök horrorfilmet forgatna, nem bohóc, hanem kéményseprő kínozná a békés honpolgárokat. Sleppje ebben az őrültségében is zokszó nélkül követi. Lázár János pár hete még bőszen kiállt a kötelező kéményseprés mellett, világosan kifejtve: a leromlott állagú kémények életeket veszélyeztetnek. Jó, ebbe is tett egy igazságtalan csavart, mondván, a tevékenységet „a maszekoktól” átvevő a katasztrófavédelem sok hibát talál. De akkor hogy következne ebből a kötelezvény eltörlése? Tán csak nem ama gyermeteg okból, hogy a katasztrófavédők nem bírják, de a kéményseprőknek akkor se adják vissza, ha emiatt ezrek halnak meg? A kancelláriaminiszter legfrissebb véleménye szerint nem kell itten pátyolgatni a polgárokat, mindenki felnőtt, el tudja dönteni, kér-e ilyen szolgáltatást vagy sem, legyen vége ennek az paternalizmusnak, meg a sok papírmunkának.

Pedig az egyszeri polgárt nem a koszos kéményseprő öli meg, hanem a szén-monoxid. Igaz, az nem látszik. Módszeres, alattomos, de határozott. Nem is nagyon lehet belőle filmet forgatni.

Szobordöntés

Több mint tíz éve derült ki Szabó István filmrendezőről, hogy 1956 után, főiskolás korában ügynök volt. Több mint tíz éve a magyar szellemi élet száznál is több szereplője biztosította támogatásáról a rendezőt. A rendezőt, aki Oscar-díjat nyert Mephisto című filmjével éppúgy morális problémákat boncolgatott, mint a Redl ezredessel, amelyben az állambiztonsági szervezetekkel való együttműködés is megjelenik. Az elit és a nép nagy része meghozta ítéletét: Szabó István ugyan hibát követett el, de életműve is bizonyítja, hogy megbűnhődött érte. A történet megismerése, okok és következmények részletezése, a rendező személyén túlmutató tisztázás elmaradt. Abban az esetben épp a filmjeiben az erkölcsi tartásról szóló rendező miatt adódott esély arra, hogy szembe nézzünk a bűnökkel és kibeszéljük a tabukat. Nem éltünk a lehetőséggel.

Sárosdi Lilla bejelentése óta a magyar kultúra újabb ikonikus figurájának szobra dülöngél. A színésznő és hét másik nő zaklatással vádolja Marton Lászlót, a Vígszínház volt igazgató-főrendezőjét, színészgenerációk mesterét. Aki mellett közönsége és egyre több művésztársa is kiáll. Nem akarnak hűtlennek mutatkozni egy még be sem bizonyított – talán bizonyíthatatlan - bűn miatt. Ha egyáltalán bűnnek gondolják azt.

Köz- és magánbeszédben előkerülnek áldozathibáztató mondatok, amelyek arról árulkodnak, hogy nincs a társadalomban konszenzus az erőszak megengedhetetlen mivoltáról. A diskurzus az áldozatok felsorolásánál, a mást és többet engedő művészet emlegetésénél és a belterjes színházi világról szóló mondatoknál tart. A történet megismerése, okok és következmények részletezése, a rendező személyén túlmutató tisztázás megint csak elmaradni látszik. Mintha most sem élnénk a bűnökkel való szembenézés és a tabuk kibeszélésének esélyével.

De még élhetünk. Sosem késő.