Temetünk. Lassan gyülekezünk az őszi szélben, mint a fekete varjak. Néhány holló is van közöttünk, halálmadár, a szomorú eseményért részben okolható. Kollégát temetünk, érzékeny lelket, amilyenre a miénkhez hasonló kisvárosban vigyázni szokás, elvégre nem hatalmas metropolisz ez, ahol nagyobb eséllyel tűnhetnének el a hozzá hasonló jámborok. Most köztünk toporog zavartan, aki először kirúgta, s az is, aki később az alkotói munkát lehetetlenítette el, mondván, kényes időszak kezdődik, választási, jobb, ha ezentúl más szerkeszti a fontos híreket. Kevésbé érzékeny lélek. Kevésbé kétkedő.
Így toporgunk együtt, varjak és hollók, szemünk sarkából olykor egymásra tekintve. Ám hiú ábránd csupán, hogy mi, varjak különbek vagyunk, elvégre ki mondhatná meg teljes bizonyossággal, melyikünk mulasztott el egy jó pillanatot, megfelelő szót, húzta el a kezét, amikor oda kellett volna nyújtania, nézett félre, nyugtatott lelkiismeretet. A hulló tölgyfalevéllel hullik a járdára önnön felmentésünk is, elvégre az élet nekünk is harc, küzdelem, amelyben az erősek fennmaradnak, a gyengék meg nem, ez van, skacok, lehet ríni, sajnálkozni, siránkozni, s megnyugodni titkon, hogy aktuálisan, ezúttal, momentán, ki tudja még meddig, s persze lehet, hogy csak látszatra, de az erősek oldalán állunk.
Kísérjük az urnát, s közben olvassuk halottunk utolsó verseinek egyikét. „Jobb lenne józanul, vagy mégsem, várhatna asszony, gyerek, ház, Isten nem az én mitfárerem, vissza kettő, padlógáz...” Aztán összehajtjuk a stencilezett papírlapot, utolsó testamentumát az urnába zárt elmének, szívnek, léleknek. Lesz, aki emlékül bekeretezi, másnak hetekig táskájában hever, mígnem zsírfoltosan, összegyűrve egy kukában landol majd.
Távolabb állunk meg, gyűlöljük a szemfedélre hulló rögök végérvényes koppanását. Az, amit felette mondanak, úgysem érdekes, legyen bár pátoszos vagy gyászos, eredeti vagy unalmas szöveg. Mindegy. Csak szöveg.
Nézegetjük a sírfeliratokat, s találgatjuk a mögötte rejlő sorsokat. Katona, negyvenkettőben eltűnt, huszonkét éves feleségét hátrahagyva. Meddig lehet vajon várni egy eltűntre, mikor jön el a pillanat, amikor férjhez lehet menni újra, nyugodt lélekkel, elfogadva, hogy nem bukkan fel ismét, aki végleg elveszni látszott? Gyerek, nyolc éves. Tüdővész vitte el? Vízbe fúlt? Gonosz apa ütötte agyon?
S mellettünk egy másik, hasonlóképp rejtélyes. Rajta két férfi- és egy asszonynév. „Feleségük, Katalin”. Bogozzuk az évszámokat, vajon előbb halt-e az egyik férfi, s utána jött-e a másik. S ha igen, mennyi adatott a másodiknak, lehetett-e valaha is első, vagy végig azt kellett hallgatnia, milyen tökéletes volt elődje, aki még itt, a hűvös márványon is megelőzi őt. Vagy épp így, ebben a sírhantban állt helyre a világ rendje, most, hogy hárman együtt vannak ők, két férfi és a közösen szeretett asszony.
Sokáig merengni nincs idő. Kong a harang, jönnek vissza varjak és hollók. Új sírfelirat született, újabb kibogozhatatlan életé.
