Előfizetés

Egy szolgáról

Európa új törésvonaláról és más badarságokról beszélt az ország egyre kisebbik felének miniszterelnöke. Az Európai Unióban elveszítették jelentőségüket a régi különbségek – régi vagy új tagok, nyugatiak vagy keletiek vagyunk -, az új törésvonal a bevándorló-országok és a nem bevándorló-országok között húzódik – írták a beszédírók.

Ha a szöveget megtisztítjuk a nyílt vagy burkolt sorosozástól (inkluzíve: zsidózás), kiderül: kormányunk fejében elég nagy káosz uralkodik. Kabinetünk kapari feje szereti például a cseh választások oligarcha győztesét: „Kiválóan lehet vele együttműködni. Nekünk, magyaroknak fekszenek az ilyen vezetők. Ő üzletember, világosan beszél, nem szereti az időt vesztegetni, és ha megállapodtunk vele, akkor ahhoz tartja magát. Örülünk tehát a győzelmének.”

Fordítsuk le: miniszterelnökünk éppúgy el tudná képzelni országvezetőnek Mészáros Lőrincet, mint Simicska Lajost. (Jelzem, utóbbi az is volt, és azóta bukdácsol kormányzati hülyeségből kormányzati hülyeségbe Orbán, mióta barátja bejelentette a G-napot.)

„Aki mások pénzéből él, az végső soron szolga. Ez nem illik a magyar jellemhez” - mondta emellett. Szálazzuk szét demagóg módon? Nem hinném, hogy szeretné, de lássuk. Vajh’, kinek a pénzéből él minden magyarok atyja? Az adófizetők pénzéből? Igen. Szolga? Szolga. Szolgál az adófizetőknek? Nem.

Vagy talán az orosz atomlobbi pénzéből? Vannak „ráutaló” jelek. És ki akar itt Paks 2-t? Ő. Ki akar még? Putyin. Kinek van pénze rá, drága kamatért? Nekünk. Jó nekünk Paks 2? Nem jó. De kinek jó? Aki pénzért – értsd: munkabér – dolgozik, annak nem. Aki másért szolga, annak igen.

Csúnya, rosszízű szöveg ez egy miniszterelnöktől, de legalább már a hívei – ha hajlandók kinyitni szemüket – is láthatják: istenük már csak ilyen. Szolga. Hol Sorosé, hol Putyiné.

Robbanás fenyegeti Európát

A kontinensen a demokratikus értékrendet vallók tavaly év végén attól tartottak, hogy 2017 az európai populisták előretöréséről fog szólni, amit a magyar miniszterelnök lelkesen a „lázadás évének” aposztrofált. A populista hullám szerencsére nem söpört végig Európán. Ausztriában ugyan a szélsőjobboldali Osztrák Szabadságpárt bekerül a néppárti Sebastian Kurz kormányába, az FPÖ azonban már nem akar kilépni az EU-ból. Csehországban pedig a liberális populistának nevezett Andrej Babis pártja nyerte a választást, de a legalább négymilliárdos vagyonnal rendelkező vállalkozó a választás után adott interjújában már sokkal mérsékeltebben nyilatkozott, mint a kampányban, s ha enyhén is, de elhatárolódott a Budapest-Varsó tengelytől.

Így kissé váratlan, hogy az EU-t ismét egzisztenciális válság fenyegeti, onnan, ahonnan az idén legalábbis senki sem várta: ismét felerősödhetnek a szeparatista mozgalmak. Ha a katalán válságot nem oldják meg úgy, hogy mindkét fél - mind Madrid, mind Carles Puigdemont kormánya - győztesként ünnepeltetheti magát, az felerősítheti a korzikai, a skóciai, de még akár a bajorországi függetlenségi mozgalmakat is, sőt ismét előtérbe kerülhet, hogy meddig marad egységes állam Belgium.

A katalánok megorroltak Brüsszelre, hogy nem foglal állást a kérdésben, közvetíteni sem hajlandó, ráadásul az egységes Spanyolország mellett tett hitet, az Európai Bizottságnak azonban nem is lehet feladata a konfliktus megoldása. A katalán elszakadás hívei szeretik elengedni a fülük mellett, hogy nem maradhatnak automatikusan EU-tagok, végig kell járniuk a szamárlétrát. A felvételük nyilván nem tartana addig, mint mondjuk a miénk, de sem a katalánok, sem a spanyolok érdeke nem lehet, hogy őrzött határ válassza el őket egymástól.

Ahhoz azonban, hogy ez örökre csak lidérc, rossz álom maradjon, felelős vezetőkre lenne szükség. S ha Puigdemont és Rajoy képtelen felülemelkedni önös érdekein, akkor közös Európánkat robbanthatják fel. Olaszországban még nincs szó az északi országrész elszakadásáról, de a katalán válság elhúzódása nyomán sokan ismét Padánia megalakítását követelhetik. Intő jel, hogy a múlt hétvégi venetói népszavazáson majdnem 60 százalékos részvétel mellett 95 százalék voksolt a kiterjedt önrendelkezésre, ami elsődlegesen azt jelenti, hogy maga a régió rendelkezne adóbevételei felett. Bár az olasz kormányt semmi sem kötelezi arra, hogy számításba vegye a választás eredményét, Rómának tanulnia kell Madrid hibáiból: ha gőgös magabiztossággal söpör le minden kiterjedt autonómiára vonatkozó elképzelést, azzal csak olajat önt a tűzre.

A katalán ügy megoldása azért is fontos, mert így elterelődik a figyelem azokról az országokról, amelyek rendre szembemennek az EU alapértékeivel. Márpedig azok, akik „homo brüsszelikuszokról” beszélnek, s ellenségnek állítják be a Bizottságot, aligha szolgálják Európa egységét.

A populista veszély messze nem múlt el. Ezért is kell rendet tenni a fejekben Kelettől Nyugat-Európáig. Ehhez azonban felelős vezetőkre lenne szükség. És itt kezdődnek az igazi bajok...

Tüzes ló - Varjak és hollók

Temetünk. Lassan gyülekezünk az őszi szélben, mint a fekete varjak. Néhány holló is van közöttünk, halálmadár, a szomorú eseményért részben okolható. Kollégát temetünk, érzékeny lelket, amilyenre a miénkhez hasonló kisvárosban vigyázni szokás, elvégre nem hatalmas metropolisz ez, ahol nagyobb eséllyel tűnhetnének el a hozzá hasonló jámborok. Most köztünk toporog zavartan, aki először kirúgta, s az is, aki később az alkotói munkát lehetetlenítette el, mondván, kényes időszak kezdődik, választási, jobb, ha ezentúl más szerkeszti a fontos híreket. Kevésbé érzékeny lélek. Kevésbé kétkedő.

Így toporgunk együtt, varjak és hollók, szemünk sarkából olykor egymásra tekintve. Ám hiú ábránd csupán, hogy mi, varjak különbek vagyunk, elvégre ki mondhatná meg teljes bizonyossággal, melyikünk mulasztott el egy jó pillanatot, megfelelő szót, húzta el a kezét, amikor oda kellett volna nyújtania, nézett félre, nyugtatott lelkiismeretet. A hulló tölgyfalevéllel hullik a járdára önnön felmentésünk is, elvégre az élet nekünk is harc, küzdelem, amelyben az erősek fennmaradnak, a gyengék meg nem, ez van, skacok, lehet ríni, sajnálkozni, siránkozni, s megnyugodni titkon, hogy aktuálisan, ezúttal, momentán, ki tudja még meddig, s persze lehet, hogy csak látszatra, de az erősek oldalán állunk.

Kísérjük az urnát, s közben olvassuk halottunk utolsó verseinek egyikét. „Jobb lenne józanul, vagy mégsem, várhatna asszony, gyerek, ház, Isten nem az én mitfárerem, vissza kettő, padlógáz...” Aztán összehajtjuk a stencilezett papírlapot, utolsó testamentumát az urnába zárt elmének, szívnek, léleknek. Lesz, aki emlékül bekeretezi, másnak hetekig táskájában hever, mígnem zsírfoltosan, összegyűrve egy kukában landol majd.

Távolabb állunk meg, gyűlöljük a szemfedélre hulló rögök végérvényes koppanását. Az, amit felette mondanak, úgysem érdekes, legyen bár pátoszos vagy gyászos, eredeti vagy unalmas szöveg. Mindegy. Csak szöveg.

Nézegetjük a sírfeliratokat, s találgatjuk a mögötte rejlő sorsokat. Katona, negyvenkettőben eltűnt, huszonkét éves feleségét hátrahagyva. Meddig lehet vajon várni egy eltűntre, mikor jön el a pillanat, amikor férjhez lehet menni újra, nyugodt lélekkel, elfogadva, hogy nem bukkan fel ismét, aki végleg elveszni látszott? Gyerek, nyolc éves. Tüdővész vitte el? Vízbe fúlt? Gonosz apa ütötte agyon?

S mellettünk egy másik, hasonlóképp rejtélyes. Rajta két férfi- és egy asszonynév. „Feleségük, Katalin”. Bogozzuk az évszámokat, vajon előbb halt-e az egyik férfi, s utána jött-e a másik. S ha igen, mennyi adatott a másodiknak, lehetett-e valaha is első, vagy végig azt kellett hallgatnia, milyen tökéletes volt elődje, aki még itt, a hűvös márványon is megelőzi őt. Vagy épp így, ebben a sírhantban állt helyre a világ rendje, most, hogy hárman együtt vannak ők, két férfi és a közösen szeretett asszony.

Sokáig merengni nincs idő. Kong a harang, jönnek vissza varjak és hollók. Új sírfelirat született, újabb kibogozhatatlan életé.