Háborog az Európai Bizottság elnöke Katalónia miatt, óva inti a brit miniszterelnök Skóciát, világégéstől tart a fél világ, mert a kurdok négy mai országból kihasított önálló államot akarnak. A sajtóban - a médium természeténél fogva - csak a ma, és annak is csak egy-egy szelete jelenik meg. Aki azt keresi, kinek van igaza, az én írásomtól se lesz okosabb. Aki arra kíváncsi, hogyan és miért történik, ami most történik, megtalálhatja a válasz egy részét. Mao híres kiszólása; nem nyilatkozik a francia forradalomról, mert túl közel van, találóan jellemzi a dilemmát. A történelem rögzítheti bár a közelmúltat, magyarázatot csak a hosszú időre, nagy távlatokra adhat.
A kurdok története, fénykoruk és hanyatlásuk háromezer évre nyúlik vissza. A skótok és katalánok indulatait nem lehet megérteni a 16.-17. században történtek nélkül. Adjuk hozzá, hogy a közel-keleti államok határaiban az első világháború végén angol és francia diplomaták egyeztek meg, Európa térképét pedig átrajzolták, s hogy a második világháború vége óta megváltozhatatlannak hirdetett határokat ugyanezek - a szovjet birodalmi érdekeket figyelembe véve - alakították ki. Az így kikevert gyúlékony koktélhoz Kurdisztán és Skócia esetében adjuk hozzá a kőolajat. Mindezek után beszélhetünk önrendelkezésről – de minek?
KURDISZTÁN - A Közel-Keleten harminc-negyvenmillió kurd él. A szám bizonytalan, mert se Törökországnak, se Iránnak, se Szíriának, se Iraknak nem érdeke, hogy a területén élő kurd népcsoportról pontos adatokat közöljön, ha rajtuk múlna, egyszerű törökök, irániak, szírek és irakiak lennének, csak éppen nem azok. Az ókor óta ott élő kurdok balszerencséje, hogy nem férnek be a jelen skatulyáiba. Ott voltak jóval az arabok, az oszmánok előtt, indoeurópai nyelvet beszélnek, de a legújabb DNS-vizsgálatok szerint a zsidók (és egyúttal az arabok) vérrokonai. Harcoltak a háromezer év alatt gyakran változó birodalmak seregeiben, mindenki szolgálatában, mindenki ellen. Az arabnak elkönyvelt hadvezér, a kereszteseket legyőző Szaladin is kurd volt. Ami nem akadályozta meg a perzsákat, arabokat, törököket, hogy ha kedvük tartotta, lemészároljanak néhány tízezret közülük.
Az Oszmán Birodalom széthullásakor a sèvres-i béketervet (1920) kidolgozó diplomaták önálló államot ígértek a kurdoknak, de a rajzasztalnál megfeledkeztek róluk. Az Irakban ma autonóm régióval rendelkező kurdoknak két előnyük van: az amerikai fegyverekkel felszerelt ütőképes hadsereg és az olajkutak. Hátrányuk az amerikai, illetve orosz gyámság és a négy állam, amelyeknek eszük ágában sincs lemondani a kurdok lakta területekről. Egyetlen nyílt szövetségesük Izrael, amely egyedül nem tudja és nem is kívánja átrajzolni a Közel-Kelet térképét.
SKÓCIA - A skótok helyzete egyszerűbb: 1707-ig önálló, az angol szomszéddal gyakran hadakozó királyságban éltek. Már a középkorban a kontinentális Európára tekintettek. A skót és a francia király megegyeztek abban, hogy alattvalóikat mindkét országban egyenrangú polgárnak tekintik, ami Skóciában a mai napig érvényes. A történelem első fintora, hogy függetlenségét nem háborúban vesztette el: a főként kereskedőkből álló skót parlament szavazta meg 1707-ben az egyesülést. A központosított angol hatalom homogenizáló dühében hozzákezdett a hagyományok felszámolásához, az egyesülés után negyven évvel még a bőrdudát is betiltotta…
A nemzeti tudatot, mint a világ más részein, az irodalom és a tudomány tartotta fenn. Skót volt a nálunk is kedvelt költő, Robert Burns és a regényíró Sir Walter Scott, a közgazdaságtudomány egyik megteremtője, Adam Smith, vagy a penicillint feltaláló Alexander Fleming. A kelta eredetű skót nyelv ugyan visszaszorult és a kihalás szélén áll, de a skót azonosságtudat erősebb, mint valaha. A 20. század végén visszanyert autonómia későn jött. A történelem második fintora, hogy a függetlenségről tartott népszavazáson az ellenzők 53 százalékának jelentős hányada az Európai Unióban maradni kívánókból állt. A Brexit után, ha egy újabb népszavazást rendeznek, több mint valószínű, hogy az önállóság hívei győznek. A múlt sebei és a nemzeti büszkeség mellett a kőolaj súlya is erre billenti a mérleg nyelvét. A Skóciától Norvégiáig húzódó tengeralatti mezők kincsei egyelőre az Egyesült Királyság kincstárát gyarapítják…
KATALÓNIA - A függetlenséget kinyilvánító katalánok arra emlékeznek, ami elválasztja őket Spanyolországtól, és felejteni kívánják, ami összeköti. Az utolsó felkelést V. Fülöp fojtotta vérbe, a mai király, VI. Fülöp elődje. Primo de Rivera, a XX. század első diktátora rövid hatalma alatt betiltotta a katalán nyelvet, utóda Franco tábornok, miután vérbe fojtotta a köztársaságot, tagadván, hogy a katalán kultúra egyáltalán létezik, haláláig tiltotta használatát. A nem-létezőnek nyilvánított kultúrának a XX. században olyan alakjai voltak, mint a zeneszerző Isaac Albéniz, a csellista Pablo Casals, Joan Miró és Salvador Dali. Az emigrációt választó Salvador de Madariaga szerint Kolumbusz se olasz, se spanyol nem volt, hanem katalán. A katalán nyelv nem a standard kasztíliai spanyol valamiféle változata, hanem a majdnem kihalt okszitáné (provanszál), amelyet a középkorban Észak-Olaszországtól Dél-Bajorországig milliók beszéltek és amely ugyan kihalófélben van, de hattyúdalát a Nobel-díjas Fréderic Mistral megénekelte.
Kőolajuk ugyan nincs, pénzük annál több. Katalónia Ibéria leggazdagabb vidéke és a büszkeség mellett a madridi központi kasszába vándorló eurókról sem feledkeznek meg a független köztársaság hívei. A rendőri zaklatásnak, az urnák elkobzásának és a választók elagyabugyálásának hála, senki sem tudja, valóban mennyien szavaztak az elszakadásra.
TANULSÁGOK - A három, egymástól távol élő nép története néhány nyilvánvaló tanulságot tartalmaz. és egy sor kérdést vet fel.
Az első: a hol dicsőséges, hol rettenetes múlt a nemzetté válás legerősebb kötőanyaga. A terület, a nyelv, a közös emlékezet felnagyíthat és kiiktathat bizonyos eseményeket, de az elfojtott, vagy eltörlése ítélt múlt búvópatakként visszatér. Jaj annak a politikusnak, aki ezt nem veszi tudomásul: ha egy közös múlton osztozó közösség közös jövőben keresi boldogságát, nincs olyan külső erő, amely ebben megakadályozhatná.
A második: a múlt tagadása és túlbecsülése egyaránt veszélyes, mert nem igaz, hogy a jövőt is meghatározza. Ki hitte volna száz éve, hogy a szegény, éhínség pusztította finnek Európa egyik legdinamikusabb gazdaságát teremtik meg? Mellesleg, a cári birodalom hanyatlásából és a születő Szovjetunió gyengeségéből profitálva megegyezéssel váltak el a félelmetes szomszédtól.
És ebből következik a harmadik tanulság: a véglegesnek vélt határok nagyon is végesek. Amikor Jean-Claude Juncker Katalónia kapcsán dominóhatástól tart, s a Jaltában meghúzott határok örökkévalóságát félti, éppen saját hivatalának tehetetlenségét ismeri be. Ötven évvel ezelőtt a függetlenségpárti bretonok és dél-tiroliak még robbantgattak. Azután abbahagyták, tárgyaltak – és nyertek. Koszovó kiválását a szerb „bölcsőből” is sokan lehetetlennek tartották, azután némi vér és sok nyál árán a lehetetlen mégis lehetővé vált. Nagy-Szerbia, Nagy-Bulgária és Nagy-Albánia - nagyságukat mindhárman ugyanazon a területen képzelik el – épp úgy álomkép marad, mint Nagy-Magyarország, de ettől még a „modus vivendi” nagyon sok fajtája létezhet. Elég ehhez néhány tehetséges diplomata és az orránál messzebb látó politikus.
A negyedik tanulság szinte közhely, de érdemes megismételni. A mártírok vére a szabadság fáját locsolja. Minél durvább a központi hatalom beavatkozása, annál többen állnak a függetlenségpártiak oldalára. A fogcsikorgató, bosszúvágyó elnyomottak hátán terjeszkedő birodalmak ideje lejárt, és felvirradt a hosszú és keserves tárgyalásokból született békés és jómódú, önkéntes szövetségek napja.
Az ötödik tanulság nemrég került a politika szótárába. "Interdepdence"-nek, kölcsönös függésnek nevezik. Többet ér, mint a pillangó-, vagy dominó-hatással riogatás. Ebből kiindulva a mai ellenfelek holnap akár szövetségesek is lehetnek. Nem magától értetődő, nem könnyű, de érdemes kipróbálni.
