A nem menetrendszerű, középható-sugarú gépromboló kategóriába sorolja magát Franyo Aatoth (Tóth István Ferenc), a magyar származású Franciaországban élő festőművész. A Várfok Galériában Kai Masayuki japán képzőművésszel az erdőirtások következményeire hívták fel a figyelmet munkáikkal és egy izgalmas performance-szal. Kiállításuk mottója az volt: "Sikeresen tönkretettünk egy bolygót, sebaj keresünk egy másikat."
- A legtöbb gyerek űrhajós, tűzoltó vagy valami hasonló szeretne lenni. Ön mindig is festőművésznek készült?
- Eredetileg villamosvezető szerettem volna lenni, annak ellenére, hogy 16 éves korom óta foglalkozom képzőművészettel. De végül elsodort az élet, Párizsban kötöttem ki a '70-es években, ahol annak idején nem volt villamos, így jobb híján beiratkoztam az ENSBA-ra (École nationale supérieure des Beaux-Arts), a párizsi művészeti akadémiára.
- Milyen lehetőségei voltak a '70-es évek végének Magyarországán?
- Annak idején nem volt sok lehetőségem, elmenekültem egy olyan országból, amely, mint kiderült, nem is volt olyan élhetetlen. Nem akarom sorolni az előnyöket és a hátrányokat: minden rendszerben vannak ilyenek. Ami valójában érdekes kívülről szemlélve, hogy miként épül fel egy diktatúra romjain egy újabb diktatúra - ugyanazokkal a parasztvakító trükkökkel. Az ember mindig jobbat szeretne, hiszékeny, nagyon könnyű becsapni. Egy idő után belefásul a rengeteg hazugságba, közönybe süpped. Mára eljutottunk oda, hogy azok, akik havonta 100 milliót keresnek, meggyőzik azokat, akik 150 ezerből élnek, hogy minden bajnak az okai azok a szerencsétlenek, akiknek 60 ezer a jövedelmük.
- Mikor került Franciaországba?
- 1978-ban érkeztem az akkor még igazi befogadó országba, amely talán még mindig az. A főiskolán Abraham Hadad műtermében folytattam a tanulmányaimat, ahol litográfiát tanultam, majd ezt a tudásomat Pierre Székelynél hasznosítottam. Éveken át dolgoztunk együtt. Főiskolai éveim alatt találkoztam Pátkai Ervinnel, aki Párizs keleti elővárosának egyik művészeti tanácsadója volt. Így éveken keresztül volt alkalmam együtt működni Ricardo Bofillel, Jesús Rafael Sotoval és Victor Vasrelyvel. Nagyon izgalmas periódusa volt ez az életemnek. Victor Vasarely rengeteget segített. Haláláig baráti viszonyban voltam vele és a fiával Yvarallal. A legfontosabb amit tőle kaptam, a barátsága volt. Sokan kihasználták bőkezűségét, például a magyar állam, amelynek két múzeumot adott. Feleségével és fiával Annet-sur-Marne-ban vannak eltemetve. A sírjukhoz, úgy látom, rajtam kívül senki nem jár ki. Amikor a Párizsi Magyar Intézetnek ezt megemlítettem, "megköszönték az információt". Ennyi.
- Mintha Vasarely mára elfeledett művésszé vált volna Magyarországon?
- Nem mondanám, hogy elfeledett volna. Igen sok magyar képzőművész szeretne annyira jelen lenni a világ nagy múzeumaiban mint Vasarely.
- Ön beskatulyázható valamelyik irányzatba?
- Mindig igyekeztem valamiféle skatulyához tartozni, hiszen az ember társas lény. Higgyék el nem találtam szabad skatulyát, habár keményen küzdöttem. Nem és nem. Végül feladtam. Talán a nem-menetrendszerű, középható-sugarú gépromboló kategóriába sorolnám magam, ha létezik efféle behatárolás.
- Mennyire volt nehéz beilleszkedni Párizsban?
- Párizs mindig utánozhatatlanul Párizs marad. Itteni tartózkodásom első 10 évében egyáltalán nem látogattam Magyarországra, így könnyű volt beilleszkedni. Talán fogalmazhatnánk úgy is, miként sikerült "beilleszkedni" a világban. Általában poliglott vagyok, mindig érdeklődtem a helyi viszonyok iránt az emberi kapcsolatokon keresztül. Ezért írtam meg az "Utazó alkoholista" 18 nyelvű kéziszótárat, amely biztonsággal vezeti a távoli tavernák mélyén a nemzetközi duhajokat. A művészetnek szerintem nincsenek "központjai" hacsaknem kereskedelmi optikán keresztül vizsgálódunk. Ha megnézem az Addisz-Abeba-i barátaim, vagy a thaiföldi haverok munkáit: teljesen napra készek. Ha sikerül bekapcsolódnunk a nemzetközi műtárgykereskedelembe, az egy jó dolog, de egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Központban lennénk. Itt van például feLugossy Laca barátom, aki egy fantasztikus alkotó, Sárospatakon él egy tizenháromezer lakosú kisvárosban. Nincs semmiféle geográfiai központban, ugyanakkor gondolatai átívelnek a galaktikán. A művész zsenialitásának nem kell a központban lennie, mert már alapvetően ott van minden földrajzi spekulációt meghazudtolva. Az élet szubjektív, és mindenki másképpen érzékeli a világot. Kínai utazásaim alkalmával sokszor feltették a kérdést a hazámról. Amikor megemlítettem, hogy egy 10 milliós kis közép-európai országból jöttem, gondolkoztak, majd azt mondták: mint egy közepes kínai város. Én az Ulánbátor-Mátészalka-Galapagos tengelyen dolgozom immár több mint 20 éve. Szeretem ezeket a misztikus kihívásokat, 17 éven keresztül utaztam és munkálkodtam Mongóliában részben családi okokból. Közben egyre délebbre húzódtam, végül Thaiföldön kötöttem ki ahol az erdőirtás problémáival foglalkozom.
- Az év egy részét ott is tölti. Mióta él ez a vonzalom?
- Gyerekkoromtól kezdve érdeklődtem a távol -keleti kultúrák iránt. Amikor kínai útjaim a hegyekbe vezettek, elhatároztam, hogy megtanulom a mandarin nyelvet, hogy a helybeliekkel közvetlenül tudjak kommunikálni. Éveken át foglalkoztam a mandarin nyelv élsajátításával. Rögtön megtetszett, hogy - mivel szótagalapú nyelvről van szó - nagyon nehezen fogad be idegen szavakat. Mindennek van mandarin megfelelője. Magyarország neve például Xiong Ya Li, ami a Xiongnu (ázsiai hun - a szerk.) szóból, az északról támadó mongol-török nomád hordák elnevezéséből ered. A "Xiong" szó barbárt, gyilkost is takar, ekképp terjesztve jó hírünket a világban. Újabban a thai nyelvet kezdtem tanulni, mert így lenne legegyszerűbb a környékbeli földművesekkel értekezni. Sajnos a nyelvtanulási kapacitásom lelassult, de azért igyekszem valamiféle szintre eljutni.
- Mivel foglalkozik Thaiföldön?
- Nagyjából kilenc évvel ezelőtt Bors Ganda és Areeratana Sirikhoon barátaim kérésére Észak- Thaiföldre utaztam, ahol a burmai határ közelében lévő Baanthorphan intézetben karen menekült gyerekektől próbáltam tanulni. Eredetileg nekem kellett volna őket okítani, de úgy gondoltam, hogy többet tudok elsajátítani tőlük, ahelyett, hogy rájuk erőszakoltam volna a gondolataimat a művészetről. Ezek a gyerekek a polgárháborúból menekültek Thaiföldre, az erdők mélyén harcoltak az akkori burmai rezsim ellen. Nagyon sokat láttak fiatalon, sok mindent átéltek. Együtt rajzoltunk hatalmas rizspapírokra, amiket Kínából hoztam nekik. Nagyon jó kapcsolat alakult ki köztünk, amely végül egy thaiföldi műterem építésére ösztönzött. Így kerültem a Rairakhdhammatchart nevű helyre, természeti környezetbe, ahol nyolc éve dolgozom.
- Saját eszközeivel küzd a természet-pusztítás ellen. Egy művésznek feladata a politizálás?
- Egy művész valamiképpen mindig politizál, ha nem mond semmit, az is egy válasz. Jól emlékszem Szentjóby Tamás Kádár-korszakbeli happeningjére, amikor a Hilton szálló előtt leült egy székre és leukoplaszttal leragasztotta a száját. Úgy tett, mintha valamit nagyon szeretne elmondani, de nem tudja, mivel le van ragasztva a szája. Ez egy nagyon aktuális performance lenne a jelenlegi helyzetben is Magyarországon. Éveken keresztül a vörös színnel dolgoztam, mintegy felhívásként. Társadalmi problémákat fogalmaztam meg a magam szarkasztikus humorával. Emlékszem "bíráltak", mert szerintük a vörös szín a Szovjetunióval való rokonszenv kifejezése. Kritikusunkat az nem zavarta, hogy politikai menekültként éltem Franciaországban. Végül megkérdeztem ezt a drága embert, hogy esetleg egy Ferrari Testarossa látványa valóban a Szovjetunióra emlékezteti-e? Nem kaptam választ...
- Most is politizál?
- Jelenleg ökológiai problémákkal foglalkozom, ami ugyancsak politika. Az amazonasi esőerdők, Borneó, Thaiföld dzsungelei, a legrégebbi európai erdő, a lengyelországi Białowieżaban, olcsó kerti bútorként landolnak a szupermarketekben. A Városliget, a Római- part, a Szalajka-völgy gyönyörű fái pedig egyenesen a szemétben végzik, vagy a legjobb esetben tűzifa lesz belőlük a polgármester barátainak kandallóiban, esetleg pozdorjalemezként fejezik be földi pályafutásukat. A budapesti Várfok Galériában közösen állítottunk ki Kai Masayukival, egy Párizsban elő hiroshimai művésszel. Több mint húszéves barátság köt össze bennünket. Kai Masayuki az "elföldelés/kihantolás" problémával foglalkozik. Az egyetlen intergalaktikus művész barátom, aki intenzíven dolgozik a Mars bolygó állat és növényvilágán. Hónapokra elföldel vásznakat, majd felszínre hozza a savak, vegyszerek, rovarok által "megrongált" anyagot és újrakomponálja egy tiszta vászonfelületen. A felvarrott darabok távoli bolygók geográfiai térképeire emlékeztetnek, egy fantasztikusan precíz geometriában. A kiállítás mottója az volt: "Sikeresen tönkretettünk egy bolygót, sebaj keresünk egy másikat". Miközben a tönkretett planétával foglalkozom, barátom az új horizonton kutatja. Ekképpen kapcsolódik a munkánk a barátságunk mellett. A kiállítás megnyitója egy performansz volt: egy láncfűrészt daraboltunk fel zenei kísérettel, Román Péter dzsesszzenész és két zseniális énekművész, Kuncsner Mónika és Philipp György közreműködésével. Mindehhez bevezetőként Dragomán György olvasta fel "Favágók" című novelláját, melyet ez alkalomra írt a "vihar szolgáiról", a "rombolás úttörőiről". Nem tiltakozunk, inkább konstatálunk... Gondolom, ez sokkal súlyosabb.
