Történt pedig egy jó esztendeje, hogy a jegybank vezető munkatársai arra a korántsem kellemes feladatra vállalkoztak, hogy egy monográfiát jelentessenek meg Magyarország versenyképességi és növekedési kilátásairól, amit sokan a Matolcsy-féle unortodox tanok afféle bibliájának tekintenek. A mérvadó közgazdászok általában kézlegyintéssel el is intézték a kötet megállapításait, hiszen a versenyképességi rangsorban elfoglalt helyünkre aligha tekinthetünk büszkeséggel, bár akadnak jó indulatú bíráink is.
S láss csodát, a Magyar Nemzeti Bank olyat tett, amire még a NER országlása alatt nem volt példa. Felmérték, hogy az ötven versenyképességi javaslat közül mennyi valósult meg, s nem voltak restek bevallani: mindössze nyolc.
A nagy talány az, miképpen lehet olcsó, közepesen képzett munkaerővel bekapcsolódni abba az értékláncba, amely a fejlett világbeli nagyvállalatokat jellemzi. A válasz kézenfekvő: nyögvenyelősen, de inkább sehogy. Manapság gyakran emlegetik a szakirodalomban az úgynevezett stoppereffektust, amelynek lényege, hogy a futóknál már a startkor eldől, kik közül kerülnek majd ki a győztesek, mit mutat majd célba érésükkor az óra. Azaz - néhány hozzánk hasonló méretű ország példájára utalva - van-e olyan, jelentős hozzáadott értéket tartalmazó termékünk, mint a finneknek a Nokia vagy az osztrákoknak a Red Bull volt. A magyar gazdaságban ilyenekre ma még nem bukkanhatunk.
A döcögő versenyképességet a kormányzati kommunikáció vágyálmai sem pótolják. Hiába dicsekedett a magyar kormányfő a minap, egy gyár új üzemcsarnokának átadásakor, hogy az Európai Unió tagállamai gazdasági növekedésének lendületét a V4-országok adják, s nélkülük a közösségben egyáltalán nem könyvelhettek volna el bővülést. Az állítás nemcsak hamis, de nemzeti büszkeségünk fényezésének is halovány. Szívesebben hallottunk volna a mesterséges intelligencia vagy a negyedik ipari forradalom vívmányai átadásának helyzetéről, de ezekről nem véletlenül hallgatott Orbán Viktor. A startpisztolyt már elsütötték.