Széf, ami széf

Érthető elvárás, mint hogy minden fontos állami adatról legyen legalább egy vaspéldány, és annak logikájával sem tudunk érdemben vitatkozni, hogy a nagy adatbázisok biztonsági mentése egy helyre, egy "állami adattrezorba" kerüljön. Ezt kívánja a közügyek működőképessége és az állampolgári jogbiztonság egyaránt.

Más kérdés, hogy egy olyan adminisztrációtól kicsit meghökkentő ez a felvetés, amely eleddig a legkevésbé sem jeleskedett az biztonságos adattárolás megteremtésében. Természetesen nem az állami működéssel vagy a közpénzköltéssel kapcsolatos információkra gondolunk: egy közhivatal, pláne egy minisztérium trezorilag ma felér a Fort Knoxszal. Tessék csak azokra a heroikus küzdelmekre gondolni, amelyekre egy-egy pimf, ámbár közérdekű adat kiperelésekor a sajtó vagy egy-egy ellenzéki képviselő kényszerül; nem beszélve az olyan nyegle viccelődésekről, mint a Demeter Mártának legutóbb öt minisztériumból is elküldött "válasz", miszerint 'Az Ön által feltett kérdés egy reménytelen helyzetben lévő politikai párt kétségbeesett lejáratási kísérlete, ezért ezzel nem kívánunk foglalkozni".

Ellenben hogy a mai magyar állam valójában milyen pótolhatatlan adatokat őriz és milyeneket nem, arról e pillanatban senkinek sem lehet fogalma. Ami tudható, hogy például még a legeslegelső Orbán-kabinet hagyott fel a kormányülések rögzítésével, és mindmáig nem rendezték átlátható, levéltári szempontból releváns módon az elektronikusan keletkező (magyarán: immár szinte minden) állami döntéshozatali dokumentum megőrzését. De hogy valami kézzelfoghatóbbat mondjak: a magánnyugdíjpénztári megtakarítások államosításakor is megígérték, hogy ezután mindenki egyéni számlán tájékozódhat a befizetéseiről és a várható járandóságáról. Valaki?

A nagy bejelentésből tehát e pillanatban egy dolgot tudhattunk meg: valaki megint építeni fog valamit, és az drága lesz.

Szerző
N. Kósa Judit

Emlékek tükre a Műcsarnokban

November 7-én nyílik a Műcsarnokban a Tarkovszkij - Emlékek tükre című kiállítás. A tárlatot megnyitja: Enyedi Ildikó filmrendező. Jelen lesz Andrej A. Tarkovszkij, a filmrendező fia, a Nemzetközi Andrej Tarkovszkij Intézet elnöke és a kiállítás kurátora. A kiállítás Andrej Tarkovszkij önéletrajzi filmje, a Tükör világához kötődik. A rendező a film számos képét a múlt század elejéről származó, régi családi fényképek felhasználásával komponálta. A szeretteiről, ismerős helyszínekről, az ország történelmi pillanatairól készült felvételek értékes fotóarchívumot alkotnak, amelyet Andrej Tarkovszkij szülei hagyományoztak rá, mint autentikus és spirituális családi örökséget. A gyűjtemény több mint 500, az 1930-as évekből származó fényképet és üvegnegatívot foglal magába.

Szerző

Haydn a jobb?

Nem ritka, hogy Haydn- és Mozart-művek szerepelnek egy koncertprogramban – az már annál inkább, ha kettejük közül Haydn bizonyul jobbnak. A csel abban áll, hogy a korai Mozartot kell az érett Haydn mellé társítani; így érhetjük el a kívánt hatást, az utókor által túl józannak ítélt „Haydn papa” rehabilitációját. Ez az eljárás pontosan annyira igazságtalan, mint a közönség ítélete, amely vitán felül Mozartot részesíti előnyben a nem kevésbé zseniális idősebb pályatárssal szemben – a csalás tehát kegyesnek mondható. És működik is: a Budapesti Fesztiválzenekar Takács-Nagy Gábor vezényelte szombat esti koncertjén egyértelműen a két Haydn-számot (D-dúr zongoraverseny, ill. D-dúr, „Csoda” szimfónia) követően élhettük át a remekművek kiváltotta katarzist. A két korai Mozart-mű, az F-dúr szimfónia, majd az F-dúr divertimento inkább az útkeresés izgalmával szolgált: egy-egy izgalmasabb dallamfordulat, hangszerelési ötlet után rendre konvencionálisabb megoldásokba torkollik a muzsika – a zseni még csak mutogatja oroszlánkörmeit.

Takács-Nagy Gábor és a Fesztiválzenekar telt hangzással, inkább a klasszikus, mintsem a historikus eszmény jegyében fogant interpretációkkal lepte meg a közönséget. A Mozart-darabokban mindez a művek zenetörténeti helyének pontos kijelölésével társult: a dirigens nem akart többet láttatni általuk, mint amennyit valóban mondanak. A Haydn-szimfóniájában viszont a remekmű által mondhatott tartalmasat karmester és együttese. A zongoraversenyt játszó Piotr Anderszewski – napjaink egyik legkeresettebb zongoristája – máshonnan közelített a bécsi klasszikához: minden megszólalásával zenetörténeti távlatokat nyitott – egy-egy moll-elkalandozásban mintha Schubert, egy-egy erőteljesebb gesztusban mintha Beethoven, netán Schumann hangja szólt volna. Az izgalmas előadást méltán fogadta vastaps, melyet az anyai ágon magyar Anderszewski az utolsó – Rondo All’Ungherese – tétel megismétlésén kívül Bartók Három csíkmegyei népdalának előadásával hálált meg.

Infó: A Budapesti Fesztiválzenekar és Piotr Anderszewski, Zeneakadémia, október 28.

Szerző