Új Egyenlőség-jel - Kitörni a buborékból

A napokban jelent meg a Policy Solutions elemző intézet „Magyar Álomról” szóló kutatása, mely azt térképezte fel, milyen vágyai és tervei vannak a magyaroknak, milyen életet szeretnének élni, milyen országot szeretnének látni maguk körül. A kutatás legfontosabb következtetése, hogy az amerikai típusú önmegvalósító álom éppúgy távol áll a magyarok többségétől, mint az orosz típusú erős, rendteremtő állam. A magyarok nem szeretnének sem korlátlan szabadpiacot, sem multikulturális társadalmat, de a tradicionális értékek, a nacionalizmus vagy a Trianon előtti határok visszaállítása is teljesen hidegen hagyják a társadalom többségét. A magyar álom ugyanis legjobban úgy írható le, hogy a magyarok szeretnének 800 kilométerrel nyugatabbra – valahol az osztrák-svájci határon – élni a Kádár-rendszer kiszámíthatóságában, biztonságában, társadalmi egyenlőségében, de Nyugat-Európa életszínvonalán.

A kutatás egyik legmeglepőbb vonása a napjaink közbeszéde és a társadalmi elvárások közötti éles szakadék. Miközben vitáink arról szólnak, ki is az 1956-os forradalom plakátra emelésre érdemes hőse, addig a magyar társadalom 40 százaléka szerint a Kádár-rendszer volt a magyar történelem virágkora – az Osztrák-Magyar Monarchiát 5 százalék választotta. Miközben azon aggódunk, hogy újjáéledt Magyarországon a Horthy-kultusz, addig a Horthy-rendszer mindössze százból három ember számára számít etalonnak. Amíg azt gondoljuk, hogy „közmegegyezés” van a Bajnai-kormány gazdasági stabilitást megteremtő intézkedéseit illetően, addig a valóságban Horn Gyula kormányzása tízszer, Medgyessy Péteré ötször népszerűbb a Bajnai-kormánynál.

Amíg arról szólnak a vitáink, hogy a 10 vagy 15 százalékos béremelés nem túlzó-e a gazdaság számára, addig a magyarok relatív többsége számára a nettó 200-300 ezer forintos fizetés már az álmok kategóriájába esik. Nem csoda, hisz minden második magyar számára ez a jelenlegi fizetésének 100 százalékos emelését, azaz megduplázását jelentené. És amíg a magyarok „jobbratolódását”, „EU-ellenességét” gondoljuk az elmúlt nyolc év „bűnének”, addig valójában a magyarok legfontosabb vágyai sorrendben a magasabb bérek és nyugdíjak, a jobb egészségügy, a modernizáció és a társadalmi különbségek csökkentése. Mind-mind baloldali téma.

Természetesen a közbeszédnek nem szabad mindig lekövetnie a társadalom elvárásait, a politikusoknak, szakértőknek, újságíróknak számos más – például morális vagy szakmai – oka lehet, hogy szembe menjen a többségi akarattal. De ha túlságosan eltávolodik egymástól a közbeszéd és a társadalom álma, akkor érdemes levonni azt a következtetést, hogy ideje kitörni a buborékból és a lehető legtöbbet arról beszélni, ami a csalódott többségnek igazán fontos.

Szerző
Boros Tamás politikai elemző

Bébi lelkek a hadak útján

Tudták? Egy brazil törzs szerint a még meg nem született lelkek - bébi lelkeknek hívják őket – próbaidőre különböző asszonyok méhébe költöznek be, ott egy kicsit mocorognak, megtapasztalják, hogyan érzik magukat. Ha nem jól, kiköltöznek, ha pedig alkalmasnak érzik a helyet, akkor ott maradnak.

Magyarországon ezen a nyáron a mesterséges megtermékenyítés eddig hellyel-közzel jól szabályozott rendszere teljesen felborult. Korábban az Egészségügyi Tudományos Tanács honlapja adott ebben a kérdésben iránymutatást, egy 2016-ban született állásfoglalásban ez volt olvasható: „Civilizált országokban különféle nemzetközi irányelvek, jogszabályok útján szabályozott formában, nemzeti etikai bizottságok jóváhagyásához kötött az új gyógyító eljárások hatósági engedélyezése és bevezetése. Ez az etikai bizottság a magyar jogszabályokban humán reprodukciós kérdésekben az ETT Humán Reprodukciós Bizottsága (HRB). Az ETT HRB egyik legfontosabb szakfeladata a lombikbébi eljárások (IVF: in vitro fertilizáció) körüli vitákban történő állásfoglalás.”

Az új helyzet a bébi lelkek társadalmát teljesen felkavarta. Nyitányként dr. Veres András győri megyés püspök augusztus 20-ai szentbeszéde okozott mennydörgést és villámokat a lombikbébi program körül, mivel kinyilvánította, hogy bűnt követnek el az ebben résztvevők. Aztán jött Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, aki a Hír Tv-nek nyilatkozva „horror kategóriának” nevezte azt, ami a be nem ültetett embriókkal történik világszerte. Szerinte „legyilkolják”, „lefagyasztják” és „kidobják” az embriókat, „a szöveteiket ipari célra használják fel.” A bébi lelkek meg csak néztek, különösen azok, amelyek éppen kinéztek maguknak egy régóta kísérletező, gyermekáldásra vágyakozó keresztény párt.

A bébi lelkek alighanem már a megtapadás körüli hercehurcát, az egészségtelen életmód hatásait, a stressz okozta bonyodalmakat, a várakozás okozta izgalmakat is elég tehernek érezték, de az igazi bajok csak ezután jöttek: a finanszírozás megváltoztatása, meg a sok találgatás a tisztességes tájékoztatás és igazságos elosztás helyett. Aztán akadt egy másik gondjuk is az új rendelkezéssel, miszerint inkább menjen a mesterséges megtermékenyítést kérő asszony az állami ellátásba a magán helyett, ahol kiszámítható költség, szigorú protokoll, hálapénz nélküli világ, jó körülmények és az őszinte tájékoztatás közepette biztonság övezte a bébi lelkek próbálkozását. (Már ahova nem tette be a lábát az etikátlan konkurencia, amit persze a „hatásos” ellenőrzés sokáig nem fedezett fel.)

De ezen a tényen az egészségügyi államtitkár is elegánsan túllépett októberben, a Magyar Hírlapnak adott interjújában: „Fontos tisztázni, hogy az IVF-kezelések körülbelül hetven százalékát egy domináns magánintézet valamelyik telephelyén végzik az országban. Most csupán annyi történt, hogy az állam szeretné növelni a kapacitásait, ezt pedig a saját intézményeiben teszi, nem a magánszektorban.”

Nincs mese, akkor is menni kell! - mondta az egyik bébi lélek. De a többi panaszkodott. Oda, ahol még a kórházi feltételek sem adottak? Ahol a tapasztalat és akarat a minimum alatt van? Miért is foglalkozna egy jól kereső szülész egy problémásabb esettel, amikor a „kipottyanó” gyerekért is megkapja a 150-200 ezres hálapénzt? Miközben a vajúdás kísérését az osztályon dolgozó munkatársára, a szülésznőre még rá is lőcsölheti?

S ha ez nem volna elég, az egyik bébi lélek azt is felfedezte, hogy a kérdésről jogszabály is rendelkezik. A 28/2014. (IV. 10.) Emmi rendelet az Egészségügyi Tudományos Tanácsról így szól: „Az egészségügyi államigazgatási szerv felkérése alapján az ETT HRB szakértőként részt vesz a reprodukciós eljárások végzésére, illetve az ivarsejtek, őssejtek és embriók fagyasztva tárolására működési engedéllyel rendelkező egészségügyi szolgáltatók ellenőrzésében. Az ETT HRB elnöke által kijelölt bizottsági tag a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény szakértőre vonatkozó rendelkezései szerint működik közre az ellenőrzésben.” „Ha feladatkörében az ETT HRB tudomására jut, hogy az egészségügyi szolgáltató nem rendelkezik a működési engedélyének megfelelő személyi és tárgyi feltételekkel, vagy a szakmai szabályoknak nem megfelelően működik, az ETT HRB kezdeményezi az egészségügyi államigazgatási szerv helyszíni ellenőrzését.”

Tudjuk-e már, kik lesznek azok, akik az állami ellátásba átirányított asszonyoknál történő beavatkozásokat ellenőrzik? Kik vizsgálják majd a kormány által a reprodukciós eljárások végzésére, a mesterséges megtermékenyítésre kötelezett, most kijelölt intézmények megfelelőségét? Kik derítik ki a minimumfeltételek és szakmai protokollok meglétét, az intézményi felelősségbiztosítás kiterjesztését? Közreadják-e az eredmények statisztikáját, észreveszik-e ha ezekre a beavatkozásokra is rányomul a hálapénz intézménye, ami töretlenül virágzik a szülészeteken?

Nem véletlen, hogy hatalmas a bébi lelkek dilemmája. Menni vagy maradni? - kérdezgetik egymástól.

Szerző
Rozsos Erzsébet ápolásetikus

Zaklatás

Létezik egy népszerű nézet arról, hogy a közvélemény – olyan értelemben, ahogyan az elmúlt évszázadokban használtuk a fogalmat – megszűnt: a sajtó manipulált üzleti és politikai véleményeket közvetít, a Facebook (és általában a közösségi média) pedig az azonos nézeten lévők között képez csomópontokat, hatékonyan akadályozva az együttgondolkodást és a konszenzus kialakulását vitás helyzetekben. De attól, hogy egy gondolat népszerű, még nem feltétlenül igaz. A magyar kulturális élet frissen színpadra került zaklatási ügyei azt igazolják, hogy a közvélemény létezik, működik és befolyásolja a dolgok kimenetelét, akár az üzleti vagy politikai aktorok ellenében is.

Amögött, hogy Marton László vagy Kerényi Miklós Gábor kivonuljon a szakmai és a közéletből, aligha volt üzleti érdek: mindketten sikeres színházat működtettek különféle pozíciókból. A politikai érdekeltség sem kézenfekvő – hogy mást ne mondjunk, Kerényi színházi karrierjének végére aznap került pont (valószínűleg véglegesen), amikor a frissen Fidesz-közelbe került bulvárlap megpróbálta a védelmébe venni.

A történtekre nincs más magyarázat, mint hogy a nevezettek olyasmit műveltek – legalábbis a tanúk/sértettek állítása szerint –, amit a magyar közvélemény még a jelenlegi szétzilált, árkokkal szabdalt, szétbombázott állapotában sem fogad el. Nem a mostanában mindent jobban tudó politika és nem is a sajtó, hanem az állítólag nem létező közvélemény mondta ki, hogy mit tekintünk zaklatásnak. A le nem írt, de a jelek szerint kőbe vésett definíció szerint zaklatás minden olyan fizikai/szexuális kontaktus, amelyet az egyik fél a másik akarata ellenére kezdeményez illetve létesít; az ilyen érintkezéseket a magyar közvélemény – függetlenül attól, hogy mi a „szokásjog”, vagy hogy mit gondol, illetve mit hajlandó ebből törvénybe iktatni a politika – zaklatásnak tekinti, és nem tolerálja. Martonról és Kerényiről a lehető legtágabban értelmezett publikum mondott ítéletet, ami két szempontból is tanulságos. Egyrészt elég meggyőzően demonstrálta, hogy ha egy cselekménytípus megítéléséről egységes társadalmi álláspont alakul ki (a magyar nyilvánosság szerkezete majdhogynem alkalmatlan arra, hogy ez megtörténjen, de néha mégis megtörténik), akkor napok alatt meg lehet bukni, bárki áll is az ember mögött. Másrészt megmutatta, hogy az országot hetedik éve kormányzó struktúra szellemi és jogi hatósugara is véges. Egy olyan országban, ahol azért nem lehetett elfogadni a családon belüli erőszak elleni törvénycsomagot, mert a hivatalos pártdirektíva szerint a magyar családokban nincs erőszak (miközben a statisztikák alapján a zaklatók 90 százaléka ismerős, jelentős részük családtag); ahol a legképtelenebb anti-genderelméleti indokokkal blokkolják a nőknek és a gyermekeknek (!) védelmet biztosító isztambuli egyezmény elfogadását, és ahol a vak komondor gazdája büntetlenül elsétálhat (szó szerint és képletesen is) az élettársverés helyszínéről, a közvélemény erősebbnek bizonyult minden szervezett véleményformáló és döntésbefolyásoló erőnél. Jegyezzük ezt meg, jól jöhet még nekünk.

Szerző
Hargitai Miklós