A nagy nemzet csak álom?

Szent István óta mindig Európában akartunk maradni és ott is maradtunk. Ez igaz a forradalmárokra és a bukott forradalmak utáni konszolidátorokra is – mondja Romsics Ignác történész.

Romsics Ignác (1951) történész, akadémikus egyedülállóan nagyívű munka eredményével jelentkezett. A Kossuth Kiadó gondozásában most megjelent, gazdagon illusztrált Magyarország története című kötet élvezetes stílusban, a különféle kutatási eredmények felmutatásával vezeti végig az olvasót történelmünk valamennyi periódusán és igyekszik meghatározni az ország teljesítményét, helyét az adott kor viszonyai között.

- Új könyvének címlapján a Magyarország szó egy árnyalattal kisebb betűvel íródott, mint alatta a története szó. Ettől a látványtól önkénytelenül arra a sokak által tragikusnak tartott tényre asszociáltam, hogy nagy ország voltunk, s lám, kicsik lettünk. Ön szerint a magyar közvélekedésben egy nemzet megítélésénél is mindig a méret a lényeg?

- Nem hinném, hogy a közvélemény kizárólag a mérettel azonosítaná a nagyságot. S ha mégis ezt teszi, rosszul teszi. Svájc Európa egyik legkisebb állama, amelynek belső berendezkedése mintaszerű, egy főre jutó nemzeti jövedelme pedig az egyik legmagasabb a világon. Brazília területe kétszázszor nagyobb, a GDP viszont csak negyede a svájcinak. Svájc gazdag, Brazília szegény. Persze a terület nagysága és az azon elhelyezkedő népesség is fontos mutató. A kínai emberek például a brazíliaiaknál is szegényebben élnek, ám a bruttó hazai össztermék volumene alapján az USA után ma már másodikak a világranglistán. Ez hatalmas hadiipari és egyéb fejlesztéseket tesz lehetővé, amelyekről egy svájci méretű ország még csak nem is álmodhat. Úgyhogy a nagyság többféle tényezőtől függ. A lényeg, hogy legyen arányérzékünk, és a helyén kezeljük önmagunkat. A magyarok jobban élnek, mint a kínaiak vagy a brazíliaiak, de feleannyira sem jól, mint a svájciak, a bruttó össztermékünk pedig kb. 1 százaléka a kínainak. Céljainkat az ilyen és ehhez hasonló mutatókból kiindulva érdemes kijelölni.

- Érzékletesen írja le a kezdeteket, az Ural tájéki őshaza törzsi kavalkádját. Nem igaz tehát a „színmagyarság” mítosza?

- Ilyesmit már a 19. századi, tehát a romantika által még erősen befolyásolt történészeink sem állítottak. Marczali Henrik például a honfoglalás ezeréves évfordulója alkalmából, 1895-ben megjelent Szilágyi-féle A magyar nemzet történetének első kötetében úgy fogalmazott, hogy a „magyar nemzet” „török-ugor keverék népként” tűnt fel a Fekete-tengertől északra, majd vonult a Kárpát-medencébe a 9. század végén. S persze itt is találtak különböző népeket, például szlávokat, avarokat és frankokat bizonyosan, de valószínűleg másokat is. Az elmúlt évtizedek antropológiai és genetikai vizsgálatai egyértelműen bizonyították, hogy a honfoglalók és az itt talált népek is többféle rasszhoz tartoztak. S a keveredés a későbbiekben is folytatódott. Nyugatról szászok, svábok, vallonok és itáliaiak, keletről jászok, besenyők és kunok, délről szerbek és horvátok érkeztek. A román nép erdélyi megjelenése és elterjedése vitatott, kétségtelen azonban, hogy számuk a 12. századtól dinamikusan nőtt. A korai újkorban ehhez jöttek a törökök, és a 18. századtól több hullámban a zsidók. Bár a nyelvi és vallási különbségek teljesen sohasem tűntek el, az egyes népcsoportok közötti keveredés és összeolvadás tendenciája folyamatosan érvényesült. Származás és vallás szempontjából tehát a magyar kétségkívül keverék nép, nyelvileg és kulturálisan azonban az idők folyamán egyre inkább egységes lett.

- Az etelközi magyarokról írva, Bölcs Leó bizánci császárt idézi: „A türkök (így nevezte a magyarokat a császár - a szerk.) törzsei fürkészők és szándékaikat rejtegetők… telhetetlen kincsszomj rabjai…fondorlaton és szerződésszegésen törik a fejüket…. egy főnek az uralma alatt állnak…” Hát, már akkor is?

- Bölcs Leó valószínűleg minden nomád népről ilyesmiket gondolt, ahogy a keresztény Nyugaton a pogány viking hajósokat is nagyon negatív tulajdonságokkal ruházták fel a krónikások. Itt két kultúra találkozásáról volt szó, és természetes, hogy idegenkedtek egymástól, és mindegyik a magáét tartotta jobbnak, felsőbbrendűnek. Ugyanakkor Bölcs Leó azt is kiemelte, hogy a magyarok szabadságszeretők és vitézül harcolnak. Bár a két világháború között többen megtették, a szabadságszeretetre és vitézségre éppúgy félrevezető lenne egy időtlenített és máig nyúló nemzetkarakterológiát felépíteni, mint az idézett megállapításokra.

- Kényszer vagy tudatos döntés vezetett a Kárpát-medencei letelepedéshez és a kereszténység felvételéhez?

- Valószínűleg mindkettő. Konstantin bizánci császár, Bölcs Leó fia egyértelműen súlyos veszteségekkel járó menekülésként írta le azt a folyamatot, amelyet hagyományosan honfoglalásnak nevezünk. A 250 évvel később alkotó Anonymus viszont megtervezett és dicsőséges katonai akcióként láttatta. A bolgár-besenyő támadás kétségtelen tény, ám elképzelhető, hogy ez nem elindította, hanem csak megzavarta és siettette a már korábban elhatározott áttelepülést. A kereszténység néhány évtizeddel később kezdődő felvétele ugyancsak kényszer diktálta döntésként értelmezhető. Ha nem ezt tesszük, minden bizonnyal úgy jártunk volna, mint a hunok és az avarok: önálló népként megszűntünk volna létezni. A döntés egyébként nem volt rendkívüli. A 10. században Európa más pogány népei – a dánok, norvégok, svédek, lengyelek, oroszok, bolgárok, horvátok – is erre az útra léptek. Legtovább a litvánok tartottak ki, ők csak a 13. században hajtották keresztvíz alá a fejüket.

- Honfiúi, honleányi büszkeségtől dagadhat a keblünk, a középkori térképeken a Magyar Királyság szinte ugyanakkora folt, mint a Francia Királyság vagy a Kasztíliai. Mit jelentett akkor az Európához tartozás?

- A kereszténység felvételével valóban betagozódtunk az akkori Európába, amelynek a középkori Magyar Királyság tekintélyes és megbecsült állama volt. Ám azt a néhány százéves késést, amellyel megkezdtük az európai minta követését, teljesen sohasem hoztuk be. Gondoljon például arra, hogy a 14-15. századi magyar gótikus katedrálisok hogyan viszonyulnak a 12-13. században épült észak-franciaországiakhoz? Vagy arra, hogy 1500 körül a legnépesebb magyarországi város, a királyi központnak számító Buda lakossága sem haladta meg a 12-15 ezer főt, miközben a nyugat-európai és észak-itáliai nagyvárosok lakossága már 100-200 ezer fő között mozgott, és Prágáé is elérte a 30 ezret.

- Fenyeget a török, kinn és benn hatalmi viszályok dúlnak, öldöklő harcát vívja a római egyház a reformáció ellen. Elkerülhető lett volna a mohácsi vereség?

- Erre röviden és egyértelműen válaszolhatok: nem. Legfeljebb a vereség súlyosságát lehetett volna mérsékelni és katasztrofális következményeit enyhíteni.

- Az ország újabb „lecsúszásáért” sokan a török iga után felerősödő osztrák elnyomást teszik felelőssé. A bajainkért mindig más a hibás? A tatár, a török, az osztrák, a német, a muszka?

- Kétségtelen, hogy sem a tatárjárás, sem a török uralom, sem az 1945 utáni szovjet megszállás nem tett jót az országnak. A Habsburgok szerepe azonban összetettebb. Az időnként felerősödő centralizációs és germanizáló törekvések mellett nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy Bécs az ország gazdasági és társadalmi modernizációját is folyamatosan szem előtt tartotta. Ebből a szempontból különösen Mária Terézia 1740 és 1780 közötti uralkodása tekinthető eredményekben rendkívül gazdagnak. A sikeres mintakövetési periódusok közé tartozik az 1867 utáni félévszázad is. Arról azonban, hogy akár a 18., akár a 19. század második felében Európa élenjáró országaival kerültünk volna egy szintre, szó sem volt. A különböző számítások azt mutatják, hogy az egy főre eső magyarországi nemzeti jövedelem az I. világháború előtti években az angliainak csak közel 40, a franciaországinak, németországinak és norvégiainak 50 és az olaszországinak mintegy 80-85 százalékát tette ki. És ezért alapvetően nem ez vagy az a politikus felelős, hanem az ország földrajzi helyzete, nyersanyagbázisa, történelme és mi magunk.

- Rendre „elzúgtak forradalmaink”. Utánuk hogyan volt képes a nemzet mégis mindig Európában maradni?

- Mert Szent István óta mindig ott akartunk maradni, és ott is maradtunk. Ez még a félfüggetlen és a Portának folyamatosan adót fizető Erdélyi Fejedelemségre és a szovjet megszállás alatti Magyarországra is igaz. És igaz a forradalmárokra és a bukott forradalmak utáni konszolidátorokra is. Különbség közöttük nem annyira a célok kijelölésében, mint inkább a tempó és a módszerek megválasztásában és alkalmazásában mutatható ki.

- Milyen formátumú vezetőket „termelt ki” magából és magának ez a nemzet a 20. századtól napjainkig? Horthy vagy Kádár tudott-e, Gyurcsány vagy Orbán ma tud-e az ország távlati érdekeit szem előtt tartva orientálódni a világban? És tudtak-e, tudnak-e döntő kérdésekben az egész nemzet számára elfogadhatóan cselekedni?

-20. századi történelmünk egyetlen szakasza sem tartozik a sikeres felzárkózási periódusok közé. Ugyanakkor a Horthy nevével fémjelzett negyedszázad és a Kádár-korszaknak nevezett 1956 utáni három és fél évtized is mutatott fel számon tartandó modernizációs eredményeket. Pillanatnyilag úgy látszik, hogy a rendszerváltás utáni közel 30 évre is ez a jellemző, ám ebben még korai lenne kimondani a végső szót. Ami biztos: relatív fejlettségi pozíciónkon érdemben eddig nem javítottunk.

- Miben érhetőek tetten Trianon máig ható következményei?

- Mindenekelőtt és legfőképpen abban, hogy több mint kétmillió magyar ma is a szomszédos államokban él. Másodsorban abban, hogy nyersanyagokban gazdag területeit Magyarország nagyrészt elvesztette, s így élénk export-importra kényszerülő állammá vált. Ezek olyan új adottságok, amelyekre bármilyen színezetű magyar kormánynak tekintettel kell lennie. Könyvem utolsó, 1920 utáni nagy fejezete ezért kapta A trianoni Magyarország címet.

- A rendszerváltással megint lehetőség nyílt Magyarország felemelkedésére. Mi minden miatt érezzük úgy, hogy ez nem sikerült? Ön szerint mi kellene ahhoz, hogy Magyarország eszmei értelemben naggyá legyen?

- A nemzet – mondja Renan – „egyetlen roppant szolidaritás”, vagyis közös akarat „nagy közös tettek” végrehajtására. Ha ezt elfogadjuk, akkor mindenekelőtt a magyar társadalom jobb- és baloldala közötti ádáz harcot kellene befejezni, és olyan nagy közös célokban megegyezni, amelyek megvalósításával ismét egy sikeres mintakövetési pályára állhatnánk. Ennek alfája és ómegája oktatási rendszerünk, amely évek óta nagyon sok sebből vérzik. Új kiegyezésre van szükség.