Tamás Gáspár Miklós: Ellenzékváltó hangulat

A miniszterelnök pártkongresszusi beszédében izzó szeretettel gratulált saját magának az elért nagyszerű eredményekért, majd – férfias elérzékenyüléssel – szerencsekívánatait fejezte ki Orbán Viktornak abból az alkalomból, hogy kétharmados, háromnegyedes, négyötödös, kilenctizedes többséggel megnyerte a 2018-i országgyűlési választásokat.

Evvel kapcsolatban a szónok megjegyezte, hogy az országban nem kormányváltó, hanem ellenzékváltó hangulat észlelhető. Ebben a miniszterelnök úrnak véletlenül csakugyan igaza van.

Teljesen.

Az ellenzéki hajlandóságú választók semmit nem szeretnének jobban, mint a „béna” (ugyancsak a miniszterelnök úr festői szóleleménye) ellenzéket leváltani és másikkal fölváltani.

Ám itt a demokrácia (még fönnálló maradéka) csődöt mond.

Akinek nem tetszik a valóságosan létező ellenzék, az az ellenzék ügyeibe nem szólhat bele, legföljebb újabb pártot alakíthat magának, amivel persze csak súlyosbítaná a problémát, amelyet meg szeretne oldani.

Még Gulyás Márton ellenzéknevelő, ellenzékpedagógiai és ismeretterjesztő műsora (a Közös Ország Mozgalom), bár gyakran áll elő ellenzékhelyettesítő ötletekkel, sem ért el döntő sikereket az ellenzékteremtés terén, mert ehhez az ellenzék (ami nincs) beleegyezésére lenne szükség, s ez nyilvánvalóan lehetetlen.

Műkedvelő demokraták szívét (ha még dobog) megmelengetheti viszont az a tudásunk, hogy a sokféle és különféle demokraták észszerűen gondolkodnak és viselkednek abban a különös helyzetben, amelyben az általuk támogatott ellenzéki erők nem érdemlik meg ezt a támogatást, s ezt a támogatók és támogatottak egyaránt jól tudják. A fölmérések szerint az amúgy mogyorónyira töpörödött szabad sajtó hiányában is honfitársaink többsége nagyrészt jól (vagy legalább elég józanul) látja a hont – mindenesetre élesebb szemmel, mint azok, akik bizalmukat szeretnék elnyerni avégett, hogy majdan képviselhessék őket.

A heveny és idült problémák tekintetében a pártok (néhány megkülönböztető mániájuktól eltekintve) zömmel egyetértenek, mindez azonban nem segít.

A képviseleti (parlamenti) demokrácia egyik lélektani alapföltevése, hogy (állítólag) a nép képét viselő népképviselők hozzáértőbbek, okosabbak, önzetlenebbek és hazafiasabbak, mint a nép átlaga.

Mi olyan remekül állunk, hogy népünk csakugyan kiválóbb, mint törvényhozói. Örömre tehát van okunk bőven.

Népünk azt a paradoxont is érti, hogy kutyaütő kormányát nem tudja udvariasan kitessékelni a stallumaiból – egyszerűen azért, mert nincs kit megbíznia evvel a munkával: az ellenzéket mégse tudja leváltani.

Még kevésbé, mint a kutyaütő kormányt. Kormányválasztás (azaz országgyűlési választás, amely létrehozza a következő kormánytöbbséget) van. Ellenzékválasztás nincs. A nép megszüntetheti azt az állapotot, hogy Orbán úr és barátai legyenek kormányon, de nem jelölheti ki azokat, akik Orbán urat és barátait ez esetben helyettesíthetnék. (Ebben persze a választási rendszer is ludas, de nem kizárólag.)

Voltaképpen arra lenne szükség, hogy a józan, észszerű, demokratikus hazafiak az országgyűlési választások előtt ellenzékválasztást rendezzenek, amelynek a győztese aztán megküzd Orbán úrral és barátaival, s akkor az ellenzékválasztás nyertese úgy megveri Orbán urat és barátait, mint a kétfenekű dobot. Az ellenzékválasztás intézményét azonban sajnos nem ismeri a nemzeti sajátosságainktól – ugye, ugye? – idegen alkotmányunk.

Azért nincs kormányváltó hangulat, mert az ellenzéki választók sokkal kevesebben vannak, mint az ellenzéki választók (vagyis azok, akik elküldenék a kormányt jó messzire, és akik egyébként többségben vannak), s ezért a kormányváltás előtt ellenzékváltásra lenne szükség. (Olvassa el nyugodtan, lassan az előző mondatot, és meglátja: nagyon is van értelme.) Az ellenzékválasztásra a mi szétbarmolt demokratikus köztársaságunk alapító atyái (köztük e sorok írója) annak idején bezzeg nem gondoltak, úgyhogy ezt a lépést nem ismeri választási rendszerünk.

Ezért méltányos tehát, hogy Orbán miniszterelnök úr már most megünnepelhette jövőre esedékes választási diadalát, amely egyébként a választók döntő többségének a mélységes elkeseredését váltja ki.

Érdekes ország ez csakugyan. Párja nincs.

2017.11.15 07:03

A félelem bére

Ha a tudósok már félnek, akkor ebben a felpuhított állapotban jöhet a félelem bére. Nem nagy, de mégis valami.
 Yves Montand-nal „A félelem bére” igazi kultuszfilm volt, a címe is önálló életre kelt. A szorult helyzetben lévő főszereplők a jó pénz, jobb élet reményében elvállalják, hogy pár napig félni fognak: folyékony robbanóanyaggal teli teherautókat vezetnek el egy 500 kilométerre lévő fúrótoronyhoz. Csak egyikük éli túl, és veheti fel a félelem bérét, ám amikor már megkönnyebbülten autózik hazafelé, egy szakadékba zuhan. Nem ússza meg ő sem. 
Nálunk mintha a film magyar változatát forgatnák újra. Ha vállalod, hogy félelemben élsz, hogy azt csinálod, arra mész, amerre parancsolják, megjutalmaznak. Vagy legalábbis ígérik. Először persze meg kell teremteni a félelem és kiszolgáltatottság légkörét, fenyegetéssel, zsarolással, ijesztgetéssel. Aztán fel lehet kínálni az alkut: ha erről vagy arról lemondasz, ezt megteszed, amazt viszont soha többé, megkapod engedelmességed bérét. Lehet, hogy ez csak annyi: mégsem veszik el mindenedet, csak a felét. Ahogy a régi polgári lakásokba beszállásolták a társbérlőket: még mindig jobb volt, mint a kitelepítés, legalább ott maradhattál az egyik szobádban. Bevált ez az önkormányzatoknál is: tulajdonuk jó része fölött már az állam rendelkezik, de azért még ott vannak. 
Ha a fent lévők mindenhatónak tűnnek, az istenfélőknél is nagyobb számban jelennek meg a hatalomfélők. Egyik sem feltétlenül rossz érzés: biztonságot, kapaszkodót is adhat. Minimum ez a félelem bére, de lehet ennél több, konkrétabb juttatás is. Félős ország lettünk, nem ok és előzmény nélkül. Nem úszhatja meg senki, még olyan rangos testület, mint az Akadémia sem. Először jól megijesztették őket azzal, hogy elveszik pénzük és függetlenségük jó részét. Nem tűnt játéknak: ezzel egy időben csaptak le az egyetemi autonómiára, kormányrendelettel tiltva be egy képzési irányt. Az unokáim szerint ha már, akkor igazán megtehetnék ezt a nyelvtannal is, de egyelőre ott nem tartunk. A nyelvtant olykor tiszteletben tartják a diktátorok is. 
Ludassy Mária írásában olvastam, hogy amikor Napóleon ment neki hasonló módon a francia Akadémiának, így érvelt: „Kizárólag néptanítókat képezzenek nekünk, s ne irodalmárokat, filozófusokat, társadalomtudósokat. Egy francia katonának elég a francia nyelvtan ismerete.” (Ez már túlhaladott álláspont, a magyar kormány a szakmunkásképzésben a nyelvtan és az egyéb közismereti tárgyak javát is feleslegesnek ítélte.) Pedig Napóleon maga is tagja volt az Akadémiának. Na és! Az MTA elleni roham levezénylésével megbízott Palkovics is az.
A lényeg, hogy a félelmet sikerült felkelteni. Ami nagyon helyes, a tudósok sem kaphatnak más elbánást, mint a többi állampolgár. Mi mást jelentene a demokrácia, amiről Tusnádfürdőn megtanultuk, hogy csak nálunk létezik, persze az egyedül lehetséges illiberális formájában. A demokrácia alapfeltétele a liberalizmus (és talán az Akadémia) kiirtása. A híres Delacroix-festményt („A Szabadság vezeti a népet”) kissé ki kell javítani a tankönyvekben. Nem az a fő baj, hogy a nő félpucér rajta, ami nemkívánatos irányba terelheti a gendertanoktól még meg nem zavart serdületlen ifjúság figyelmét, hanem a címe is csonka. Helyesen így hangzik: „A Szabadság a szabadelvűség ellen vezeti a népet”. Kicsit hülyén hangzik, de legalább rendet tesz a fogalmak között. Még jobb, ha az a ledér nőszemély nem a barikádra, hanem a Békemenetre irányítja a népet, de „A Szabadság a szabadelvűség ellen a Békemenetre vezeti a népet” kicsit hosszú lenne. Igaz, a kép se kicsi.
Szóval ha a tudósok már félnek, akkor ebben a felpuhított állapotban jöhet a félelem bére. Nem nagy, de mégis valami. Az Akadémia megtarthatja a pénzét, csak éppen egy kormánnyal közös testület osztaná el. Vagyis marad a lakás, csak belejön pár társbérlő. Illetve nemcsak pár, hanem hét tudós mellé hét kormánydelegált. Egyelőre. Így kezdődött a kulturális alapnál és az akkreditációs bizottságnál is, aztán ma már meg is van a kormánytöbbség. Palkovicsék óhaja, hogy ez a testület döntsön a kutatási irányokról és az intézetvezetőkről. Mégsem járja, hogy a tudósok szabadon randalírozzanak, és holmi szakmai szempontra hivatkozzanak. Csurka is megmondta, hogy a szakértelem pusztán bolsevik trükk. Világos: a kormányszóvivő ezért nevezte Heller Ágnest öreg kommunistának. Gyanúsan ért a szakmájához. Mármint Heller, nem a szóvivő. Utóbbit ezen az alapon nem is komcsizza le senki.
Ja, és a hírek szerint volna még egy aprócska feltétele a kormánynak. Szinte semmiség. Az MTA hagyja abba az állítólagos „aktuálpolitizálást” (mármint pl. azt, hogy véleményt mond a magyar oktatásról vagy a CEU ügyéről), és maradjon a „bölcs semlegességnél”. Amely semlegességet semmi sem szolgálja jobban, mint a kormány nyilván teljesen semleges és pártatlan képviselői.
Az Akadémia a közös testületbe kínjában már belemenne, de a többi feltételtől ódzkodik. Talán néhány idősebb tudós látta A félelem bérét. És emlékszik rá, hogy ha adnak is fájdalomdíjat a félelemért, aki elfogadja, az sem ússza meg. Nem robbantják fel rögtön, de ott a szakadék.
2018.08.18 09:00
Frissítve: 2018.08.18 09:52

Ígéret, közöny

Amióta a horvát bíróság a devizahitelesek szerződéskötéskori árfolyama mellett tette le a voksot, a hazai adósok reménykednek.
A számmisztika szerint - bár ennek hitelessége őszintén szólva erősen megkérdőjelezhető - a 38-as szám az ökölbe szorított kezet jelképezi. De feltehetően pontosan áll ez azokra az ellenzéki képviselőkre, akik éppen ennyien jelentek meg a parlament rendkívüli ülésnapján, hogy a volt devizahiteladósok egyre tarthatatlanabb helyzetét megvitassák. Ökölbe szorult a kezük, mert azt ugyan már megszokhatták, hogy az - ellenzéki indítványra - rendre augusztusban összehívott ülésen a kormánypártok padsorai üresen maradnak, és így hiába várnak a napirend megtárgyalására, arra azonban még nemigen volt példa, hogy cinikus módon a miniszteri bársonyszékek mindegyike is üres marad. 
Orbánék vállukat vonogatva átsiklanak afelett, hogy a devizahitelek forintosítása és a bankokkal való elszámoltatása egymillió szerződést érintett, és napjainkban - a közüzemi és egyéb tartozásokat is beleértve - már kétszer ekkora a fizetési nehézségeket tükröző szerződések száma. 118 ezer végrehajtási stádiumba jutott, s csak az elmúlt negyedévben 2500 kilakoltatás történt.
Amióta a horvát legfelsőbb bíróság a devizahitelesek szerződéskötéskori árfolyama mellett tette le a voksot, a hazai adósok ismét reménykednek. A kilakoltatási tilalom felélesztésében, kálváriájuk lezárásában, a kormány józanságában.  
"A kormány számításai szerint az a helyzet, hogy (ha) a hiteleiket visszafizetni nem tudó embereket kiteszik a hitelező pénzintézetek az utcára, majd utána azok munkanélkülivé válnak, egzisztenciájukban süllyedésnek indulnak, családjaik szétesnek, gyermekeikről az államnak kell gondoskodnia, (ez) összességében nagyobb terhet jelent a köznek és az államnak, mint ha kellő időben avatkoznánk közbe. A kormány azt az álláspontot fogja képviselni: a kilakoltatást el nem fogadó jelzálog-hitelezési rendszert teremtsük meg Magyarországon."
A 2010-es választásokat a devizahitelesek terhei megoldásával megnyerő Fidesz elnöke, Orbán Viktor programbeszédéből idéztünk. Elhangzott a Parlamentben, telt padsorok előtt.
2018.08.18 09:00
Frissítve: 2018.08.18 09:54