- Miért éppen az 1970-es évekről rendeznek konferenciát? A szegedi egyetem két oktatóját, a konferencia szervezőit, Szilágyi Zsófiát és Szabó Gábort kérdeztük.
- Szabó Gábor: Mindketten tartottunk már a korszak irodalomtörténeti és társadalmi folyamatait elemző órákat, egyenként és közösen is. Ezeket, mint kiderült, nem csak mi élveztük – akiknek személyes „élményeket” is okozott a Kádár-korszak –, hanem a hallgatók is, akik e téren aligha vádolhatók személyes érintettséggel, maximum a szüleik elbeszéléseiből lehet tudásuk erről az időszakról. A fiatalabb korosztály egy részét igenis érdekli, hogy miféle kulturális hagyományban szocializálódtak szüleik-nagyszüleik, hiszen így a közös jelenünket is pontosabban tudják értelmezni.
- Az előadások témái között találjuk Kertész Imre, Kassák Lajos, Esterházy Péter, Tar Sándor, Márai Sándor, Konrád György életművének egy-egy részletét. Annyira tágas ez a kor, amennyire a felsorolásból kiviláglik?
- Szilágyi Zsófia: Ez a kor rémesen szűkös és levegőtlen volt, egyfelől – a Király-naplót olvasva végig éreztem ezt a légszomjat, holott olyan ember hétköznapjaiba kerültem bele, aki még a világot is bejárhatta, nemcsak Magyarországot. Másfelől viszont tágas volt, mert olyan alkotók működtek benne még, akiket egy korábbi korszak reprezentánsainak tartunk, mint a „klasszikus modern” Márai, vagy az avantgarde Kassák, és olyanok jelentkeztek műveikkel már, akik későbbi évtizedekben lettek fontos alkotók. Persze, minden korszakra igaz, hogy pályák zárlata összecsúszik más pályák indulásával, illetve egyesek szinte túlélik önmagukat – a hetvenes években az a különleges, ha a mai irodalom felől gondolunk rá, hogy ezt az évtizedet a prózafordulat, vagyis az „új időszámítás” előtti korszakként tartjuk számon. Érdemes utánajárni, igazunk van-e, ha ezt gondoljuk.
- Tizenkét előadó foglalkozik a szegedi konferencia két napján a Kádár-korszak legstabilabb évtizedének művészeti történéseivel. Könnyű vagy nehéz megtalálni a kutatókat a konferencia szervezőinek? Reneszánsza van ennek a korszaknak?
- Szabó Gábor: Hogy reneszánsza van-e, nem tudom. A szocialista neokonzervativizmus hetvenes évekbeli hideghulláma mindenesetre számos olyan kulturális, ideológiai, társadalompolitikai folyamat elindítója volt, amelyek tendenciái és időnkénti stratégiái meglehetősen ismerősek lehetnek a ma emberének is. Ám ettől eltekintve, a korszak rendkívül gazdag és rétegzett irodalmi, irodalompolitikai történései – ahol egyidejűleg élt egymás mellett pl. a szocialista realizmus és az avantgarde, a még „tűrt” kultúra és az akkoriban induló underground – szinte kimeríthetetlen lehetőséget kínálnak a kutatásra. Roppant izgalmas ezeknek a nagyon eltérő, ám egymásra utalt, sőt gyakorta egymásra is utaló kulturális tereknek a vizsgálata, illetve annak a nyelvi-ideológiai keretnek az értelmezése, amelyen keresztül a korszak önmagára pillantott. Az, hogy a konferencia szereplői közt ott vannak doktoranduszaink, illetve olyan előadók is, akik maguk is alakítói voltak a korszak irodalmi folyamatainak, igazolja a korszak iránti érdeklődést.
- Kerekasztal-beszélgetésen vitatják meg Király István tavaly év végén megjelent naplóját. Megkerülhetetlennek látszik ennek a valaha nagyhatalmú embernek a visszaemlékezése?
- Szilágyi Zsófia: A napló fogadtatása, a megjelent tucatnyi kritika, esszé azt mutatja, nehezen megkerülhető kötet ez – nekünk különösen kapóra jött, hogy a sorozatunk, a Kritikai beszélgetések keretében, ahol frissen megjelent könyvekről szoktunk vitatkozni, most legyen egy rendhagyó alkalom, ahol ez a kötet a téma. Hiszen ez friss könyv ugyan, de a hetvenes években (is) íródott, ráadásul számos fontos kérdést érinteni lehet általa, például az irodalom és a hatalom viszonyát, a kritika irányítottságát, és így tovább. Király néhány éven át a szegedi egyetemen is tanított, bár erről alig ír a naplójában, illetve egyik doktori hallgatónk, T. Tóth Tünde is részt vett a kötet munkálataiban, így épp ideje volt, hogy Szegeden is szembenézzünk ezzel a sokakat felkavaró naplófolyammal.
