Gömöri György: Két történet 1949-ből

Itt az októberi orosz forradalom századik évfordulója, az angol televízióban érdekes film foglalkozik 1917 eseményeivel. Ebből kiderül, amit a történészek korábban is emlegettek, hogy a Nagy Októberi Forradalom, többek szerint inkább mondható Merész és Sikeres Bolsevik Puccsnak, aminek előfeltételeit a februári demokratikus forradalom, illetve a rosszabbodó háborús helyzet és országos lázadozás teremtette meg. A bolsevik (valójában még szovjet viszonylatban is kisebbségi) hatalomátvétel Lenin különleges taktikai érzékét és Trockij szervező tehetségét dicséri és korántsem állt szinkronban az „orosz nép” akaratával. A NOSzF újraértékelése arra emlékeztet, amikor először olvastam részletes leírást az 1917-es év oroszországi eseményeiről.

A budapesti Református Gimnázium negyedik osztályos (illetve nyolcadik általános iskolai) tanulója voltam, amikor apám könyvajándékkal lepett meg 15. születésnapomon. Tudta, hogy szenvedélyesen érdekel a történelem, ezért kaptam meg a „Lenin” című könyvet, Antoni Ferdynand Ossendowski lengyel művének magyar fordítását. Nem tudom, apám hol szerezte, lehet, hogy egy antikváriumban találta, s mivel 1949-ben újra aktív kommunista párttag lett (már évekkel korábban belépett, csak sokáig elfelejtett tagdíjat fizetni), gondolta, a száraz párttörténet mellett miért ne olvassak valami személyesebbet Vlagyimir Iljicsről. Csakhogy! Elfelejtette lekáderezni Ossendowskit, akinek regényes életrajza alighanem elbűvölte a harmincas évek magyar olvasóit. Ossendowski jól beszélt oroszul, évekig volt száműzött Szibériában, majd hirtelen fordulattal csatlakozott Kolcsak admirálishoz(!), onnan egy távol-keleti bolyongás után visszatért Varsóba és itt lett sikeres író. Mondanom sem kell, hogy az ő Leninje merőben különbözött a sztálini párttörténet Leninjétől.

Azonnal belemerültem Ossendowskiba és érdekesnél érdekesebb részleteket tudtam meg a nagy orosz forradalmárról. Először azt, hogy Plehanov, az orosz szociáldemokrácia atyja, a szocialista mozgalom elárulásával vádolta Lenint, akit társaival együtt, lezárt vagonban a németek csempésztek át a forradalmas Oroszországba, jól számítván, hogy háborúellenes retorikájával még hasznukra válhat. A lengyel szerző szerint Vlagyimir Iljics szifiliszben szenvedett, ennek ellenére démoni munkabírású ember volt. Éppen ott tartottam, hogy az Auróra cirkáló vaktöltényes ágyúszava után a bolsevik matrózok megrohamozzák a Téli Palotát (nem ezrek, mint Eisenstein filmjében, hanem csak 80-100 ember), ahol nem találnak különösebb ellenállásra, mert a palotát egy női ezred védi, akiket a jól bevodkázott matrózok egyszerűen félrelöknek, könnyen lefegyvereznek, ha meg nem erőszakolnak (a szerző szerint ez is megtörtént). Mondom, épp az izgalmasabb részleteknél tartottam, amikor apám berontott a szobába, kikapta kezemből a könyvet és rám förmedt: „ide azt a gyalázatos fércművet!”, összetépte és lehet, hogy mindjárt be is gyújtott vele a szobában lévő nagy zöld cserépkályhába. Tiltakozásomra, hogy ilyet nem szabad csinálni egy történelemkönyvvel, csak annyit mondott: „tévedtem, ebben a könyvben ellenséges propaganda van”. Ezt tudomásul kellett vennem, de amit Ossendowskitól megtudtam, azt azért elraktároztam fejemben. Hozzáfűzném, hogy apámmal ezek után sohasem folytattam világnézeti vitákat.

A másik történet a Rajk-perrel függ össze. Bár nem voltam járatos az illegális kommunista párt történetében, kicsit meghökkentett az a „leleplezés”, hogy Rajk László, a nemrég még keményvonalas belügyminiszter az amerikaiak és Tito közös ügynöke lett volna. Mivel egy közeli barátunk könyvtárában fölfedeztem Cseresnyés Sándor „Nemcsak a spanyol nép ügye” c. könyvét, amiben gyakran esett szó Rajkról, a nemzetközi brigádok egyik magyar hőséről, nehéz volt elfogadnom, hogy ugyanez az ember a magyar rendőrség beépített embereként kockáztatta volna életét a spanyol köztársaság védelmében. De történt még valami, ami megerősítette gyanúmat, hogy itt koholt vádakról és koncepciós perről beszélhetünk. Rajk Lászlóval együtt 1949 októberében még két régi kommunista funkcionáriust végeztek ki: Szőnyi Tibort és Szalai Andrást. Utóbbi tizenöt éves korától volt kommunista, Rajkot ugyan ismerte, de nem ez, hanem a második világháború előtti jugoszláv kapcsolatai és a Szőnyi elleni vádak húzták be a per forgatókönyvébe, Kivégzése után egy napon anyám feldúltan jött haza. Még lánykorából, Pécsről ismerte Szalai András édesanyját, akivel véletlenül összeakadt az utcán. Szalai anyja sírva borult anyám nyakába és csak ennyit mondott: ”Rózsám, hidd el, az én fiam ártatlan, nem volt áruló”.

Rajkék rehabilitálására hat, ünnepélyes újratemetésére (1956. október 6-án) hét évet kellett még várni. Ott voltam a temetésen, bizonyos értelemben október 23-a főpróbáján, de nem jutott akkor eszembe, hogy egy szál virágot tegyek Szalai András sírjára. Viszont amit anyámtól hallottam, meggyőzött arról, hogy ezután szüntelen gyanúperrel kezeljem a hivatalos propaganda állításait.